Az olaszok számára kulcsfontosságú kérdés volt, hogy mi lesz a szabályozás az illegális vagy a menekültstátuszt a hatóságoktól nem kapó migránsok visszafordíthatóságával kapcsolatban. Az olaszok az EU által első biztonságos országnak elfogadott államok körét bővíteni szerették volna, és ezt meg is kapták:
az EU tagállamoknak nagyobb mozgásterük lesz az elutasított kérelmezők visszatoloncolására a biztonságos országokba.
Ennek feltétele, hogy a kérelmező és a harmadik biztonságos ország között „kapcsolatnak” kell fennállnia, vagyis oda lehet visszatoloncolni egy menekültet, ahol korábban már tartózkodási engedélyt kapott, vagy letelepedett már, illetve élnek ott hozzátartozói.
A Rómának tett fő uniós engedmény azonban az volt, hogy a tagországok – természetesen a nemzetközi jog betartásával – saját hatáskörükben dönthetik majd el, mely országok minősülnek biztonságos országnak – vagyis Olaszország például felszólíthatja Tunéziát arra, hogy akkor is fogadja vissza a területéről Európába továbbutazott migránsokat, ha azok soha nem éltek ott; hasonlóképpen az EU szíriai menekülteket is visszatoloncolhat majd Törökországba, ha onnan érkeztek a kontinensre.
Az egyezség szigorító része a migránskvóta ügye: a tagállamoknak arányosan meghatározott számú bevándorlót be kell fogadniuk a többi tagállam tehermentesítése érdekében,