Hodász András értékelésével az a baj, hogy aki azt elolvassa, egy dologhoz biztos nem kap kedvet: a kereszténységhez

„Alig tudnak az egyházak az emberek mindennapi problémáihoz kapcsolódni”, „lassan tényleg nem marad senki, aki miatt érdemes lenne a templomokat felújítani”, „végleg” elveszítettük a XX. századi vértanúk által kiküzdött hitelességet – olvashattuk pünkösd előtt néhány nappal egy már nem szolgáló pap meglátásait arról, hogy az Ipsos 26 országra kiterjedő felmérése szerint a magyarok 62 százaléka vallja magát vallásosnak, de mindössze 11 százalék jár rendszeresen templomba, illetve csupán 34 százalék hisz a mennyország létezésében.

Az értékeléssel az a baj, hogy aki ezt kívülállóként elolvassa, egy dologhoz garantáltan nem kap kedvet: a kereszténységhez. Úgy általában is fura ez: nyünnyögünk, hogy nincsenek felületek, ahol meg lehetne szólítani a nem hívőket,

Hogy az egyházakban milyen sok a baj és milyen kevés a hívő, mennyire ritka a hitelesség, és ezért hibás a klérus és hibás a kormány (sóhajtás, legyintés, mintha felülről bárki tiltaná, hogy a vértanúk lelkületével mindenről lemondva másokat szolgáljunk). Miközben a következtetés eleve problémás.

Egyrészt annak a bizonyos 11 százaléknak ugyanaz az egyházi hierarchiája és ugyanaz a kormánya, mint a többinek, valamiért mégis gyakorolja a vallását, sőt, némelyikük épp ezen a hétvégén bérmálkozik. Akár tőlük is meg lehetne kérdezni, mi a titkuk. Olyan egészen egyszerű példákkal találkozhatnánk akkor, mint a legkisebb budapesti plébánia hittanos(!) közössége(!), akik a pápalátogatás alatt egyfajta Zakeus módjára megszervezték, hogy élőképekkel várhassák a pápai konvojt annak útvonalán. A szentatya kiszállt hozzájuk az autóból és mind a száztíz(!) részt vevő gyerekkel, fiatallal és szülővel kezet fogott. Örök élmény ez nekik, lelkesít a folytatáshoz – de ugye az kellett hozzá, hogy néhányan kezdeményezőkészséggel és áldozatosan megszervezzék az egészet, és hogy eleve legyen egy összeszokott közösség, amire lehet építeni.

Másrészt ott vannak például a német és a skandináv egyházak: sok mindent lehet rájuk mondani, csak azt nem, hogy ne forgolódnának olyan mindennapi területeken, mint a migránsbeszállítás, a klímaaktivizmus vagy az LMBT-mozgalom, mégse produkálnak kedvezőbb hitéleti számokat – még ha az Ipsos felmérésében a muszlim megkérdezettek föl is húzzák az országos átlagokat.

– és ezek az adatok máris közelebb visznek minket a megfejtéshez, csakúgy, mint az Ipsos-felmérésben felfedezhető érdekes egybeesések.

A 26 vizsgált ország közül Indiában, Dél-Afrikában, Thaiföldön, Brazíliában és Törökországban gyakorolják a legtöbben a vallásukat, és pont ez az öt ország az, ahol a legtöbben (80 százalék feletti arányban) állították, hogy az istenhit boldogabbá teszi őket az átlagnál, továbbá pont ebben az öt országban a legmagasabb (63–81 százalék) azok aránya, akik szerint a vallásos emberek boldogabbak. Emellett ezek az országok állnak élen abban is, hogy hány százalék érzi személyisége meghatározó tényezőjének a vallásosságát.

Ehhez képest Magyarországon utóbbiak aránya mindössze 15 százalék; csupán szűk egyharmad tartja a vallásosokat boldogabbnak, de a hívőknek is csak szűk fele érzi úgy, hogy hitének köszönhetően örömtelibb az átlagnál.

hiszen a kereszténységnek elég erősen alapja az evangélium, magyarul az örömhír – akin tehát keresztény létére (legyen akár pap, akár laikus) nem érezni, hogy van a birtokában valami plusz öröm és derű, annak garantáltan van mit dolgoznia az imaéletén. Különösen, mivel ez a bizonyos boldogság azokban az országokban érzékelhető alacsonyabb arányban, ahol az emberek a legkevésbé tekintik a személyiségük meghatározó elemének a vallást – ha nem törekszem arra, hogy a hitem formálja a személyiségemet, hanem inkább a személyiségemhez próbálom hozzáfarigcsálni a hitemet, naná, hogy nem fog látszani rajtam az a plusz, amit az evangélium követése adna.

Megdöbbenhetünk azon, hogy hány európai „hívő” nem hisz a mennyországban,

Aki vállalhatatlanul soknak tartja, hogy heti 60 percben egy közösség tagjaként ünnepelje a feltámadást, miért akarná hinni, hogy jó lenne neki halála után örökké együtt ünnepelni az üdvözültek közösségének tagjaként, akik között ráadásul ugyanúgy akadhat egykori fideszes és egykori dékás is?

Miközben a pünkösd pont arról szól, hogy jövője nem az efféle szemezgetésnek, lagymatagságnak és másokra mutogatásnak van. Mert hogyan is történt az egész ott és akkor, Jeruzsálemben? Az apostolok „mindannyian egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak” (tehát nem úgy, hogy „amikor és ameddig hangulatom van hozzá, és kizárólag azzal, akivel politikailag egyetértek”), mire egyszer csak eltöltötte őket a Szentlélek. Péter erre mondott egy olyan beszédet, amelyben bűnös rómaiakról, napi gondokról vagy a tolerancia fontosságáról egyetlen szó se esett, feltámadásról, az Úrban bízók öröméről és reményéről viszont annál több – ezek a szokatlan szavak pedig „szíven találták” az ott egybegyűlteket. Az hagyján, de még változásra is indították őket: „Mit tegyünk hát?” – kérdezgették, mire Péter nem azt mondta nekik, hogy menjetek haza és várjatok arra, hogy a farizeusok és az írástudók végre észrevegyék magukat, hanem felszólította őket: térjetek meg, meneküljetek ki ebből a romlott nemzedékből, és keresztelkedjetek meg.

„Aznap mintegy háromezer lélek megtért” – olvashatjuk az evangéliumban. Onnantól kezdve mindennap összegyűltek a templomban, „dicsőítették az Istent, és az egész nép szerette őket”, közösségük pedig naponta gyarapodott.

Állhatatos ima, a Szentlélekre figyelés, az igazi öröm hirdetése és a „romlott nemzedékhez” képest valami felsőbbrendű követése, másokkal közösségben. Ha ez annyira bejött, hogy kétezer évvel később is itt vagyunk, és még a jóléti, önelégült Európában is számos templomban százával kérjük ezen a pünkösdön is a Szentlélek segítségét és ajándékait, hogy megteremjük a Szentlélek nem annyira trendi, ám annál boldogítóbb gyümölcseit („szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás”), akkor talán bőven elég, ha ezt az első századi példát követjük. Konzervatív becslések szerint Jeruzsálemnek akkoriban 80 ezer lakosa volt, ehhez jött még az épp ott tartózkodó sokaság – az említett háromezer gyakorló hívő tehát legfeljebb 2-3 százalékos közösséget jelentett. Mennyiségileg mi máris többen vagyunk – már csak minőségben kell felérnünk hozzájuk egyenként, személy szerint, és akkor lehetünk majd még többen is.

(Nyitókép: El Greco Pünkösd című festménye, részlet )