Győrffy Ákos írása Magasles tárcasorozatunkban
M237
Tizenkét éves voltam, amikor életemben először – és eddig utoljára – farkasüvöltést hallottam. A Kis-Fátrában voltunk egy sítáborban. Leginkább sífutással múlattuk az időt, abban nem voltam igazán jó, és akkor még enyhén fogalmaztam. Vagyis talán jó lettem volna, de vacak sífutólécem volt, egy orosz faléc, aminek mindig ráragadt a hó a talpára, hiába vakszoltam. Folyton lemaradtam a többiektől egy másik fiúval együtt.
Az egyik ilyen nagy lemaradáskor hallottuk a farkasüvöltést az alkonyodó erdőben. Soha nem felejtem el. Persze megijedtünk, de a rémület mellett volt ott valami más is. Mintha egy Jack London-regénybe csöppentem volna. Akkor már olvastam A Vadon szavát, és igazán nem sok kellett hozzá, hogy az Északi-Kárpátok hegyvidékét Alaszkának lássam.
Féltem, de a félelem mélyén valami olyasmi volt, amit leginkább talán elragadtatásnak lehetne nevezni.
Akkor még nem volt szavam erre az érzésre. Megfordult a fejemben, hogy követni kellene a hangot, megkeresni a farkast, aztán…Fogalmam sem volt, hogy aztán mi történne.
Az ilyen érzéseknek nem sok köze van a rációhoz, egy gyerek pedig hajlamosabb átadni magát az ilyesminek, mint egy felnőtt, aki nyilván csak nevetne az egészen. Persze, követed a farkast, inkább menj lefeküdni. Amikor visszaértünk a turistaházhoz és elmeséltük, mit hallottunk, az edzőnk végig sem hallgatott, csak jól ledorongolt minket, amiért eltűntünk. Nem voltunk mi sportolónak valók, se én, se az a másik fiú.
Ez az egész csak arról jutott eszembe, hogy olvastam arról a farkasról, aki Svájcból indult el és most valahol a Mátra környékén, vagy már azon is messze túl jár.
Azt írom, aki, holott biztos úgy lenne helyes, hogy ami. De egy farkas nem ami, hanem aki. Egy giliszta sem ami, legalábbis a számomra nem.
Az élet nem tárgyiasítható, az élőlények nem önjáró, lélektelen gépek.
Szokás vitatkozni azon, hogy van-e az állatoknak lelke. Azon is szokás vitatkozni, hogy van-e egyáltalán lélek. És ha van, hol van, és hová távozik el innen. Valószínűleg alig tudunk valamit a lélekről, és amit tudunk, az is csak a lélek legkülső szféráit érinti. A tudattalanról pedig végképp semmit sem tudunk. Carl Gustav Jung azt mondja, hogy a tudásunk olyan, mint amikor éjszaka egy zseblámpával világítunk az óceánon, miközben egy csónakban sodródunk, ki tudja, hová.