az oly boldog hollandok három és félszer nagyobb arányban fogyasztanak kokaint és amfetaminokat, mint a depis magyarok;
az ecstasynál a különbség közel ötszörös. A boldogságrangsorban messze előttünk szárnyaló Portugáliában ezer emberből 131 szed antidepresszánsokat, Svédországban 109, Hollandiában 47, míg nálunk 30. Amikor tehát arra a kérdésre, hogy „boldognak tartja-e magát”, a magyar ember hümmög – ahelyett, hogy a kínaihoz vagy a hollandhoz hasonlóan rávágná, hogy naná –, akkor még az is lehet, hogy nem annyival boldogtalanabb ő, csak őszintébb.
De ne relativizáljuk a dolgokat, vegyük komolyan az Ipsos tanulmányát: Magyarországon a 16 és 74 év közöttiek közül minden második ember boldog. Statisztikailag tehát még a metróban ülők fele is. Azaz aki azt tapasztalja, hogy „élhetetlen ez az ország”, mert „itt már mindenki full depressziós”, annak érdemes önvizsgálatot tartania, nehogy az legyen, hogy a saját frusztráltságát és előítéleteit vetíti ki embertársaira.
Levonható továbbá az a biztató következtetés, hogy bőven elég, ha minden boldog(abb) ember csak egyetlen boldogtalanabbat igyekszik jobb kedvre deríteni, máris száguldhatunk előre a rangsorban. Ez azért nem megugorhatatlan kihívás, még ha munkásabb is, mint óegygézni egyet az Ipsos-eredmény láttán. Egyidejűleg a magukat boldogtalannak minősítők is fellélegezhetnek: sorsuk nem megmásíthatatlan. Az Ipsos közlése szerint ugyanis a boldogsághoz leginkább hozzájáruló tényező az, ha az ember úgy érzi, életének van valami értelme (ez a felmérésben megkérdezett magyarok csupán 58 százalékánál áll fenn); ezzel szemben az ország gazdasági-politikai helyzete a legkevésbé releváns faktorok közé tartozik. Azaz
aki Dobrev Klárától várja a mentális jóllétét, inkább fogjon egy ásót és kezdjen neki egy veteményes kialakításának,