A gyönyörű ámokfutás – Petőfiről és költészetéről

Épp kétszáz éve, hogy Petőfi Sándor megszületett Kiskőrösön. Sokak szerint a legnagyobb magyar költő. Ilyesmit kijelenteni nyilván nem lehet, vagyis lehet, de sok értelme nincs. Mert vannak, akik szerint Arany János a legnagyobb. És vannak, akik Pilinszkyre, Weöres Sándorra vagy Adyra esküsznek.

Olyan, hogy legnagyobb, szerintem sincs. Ez valahogy úgy van, hogy létezik egy bizonyos költői nagyság, és aki ezt a mércét megüti, a halhatatlanok közé kerül. Ebben a VIP-társaságban viszont már lehetetlen rangsorolni. Legalábbis tárgyilagosan képtelenség. Az más kérdés, hogy egy költői életmű valamiért közelebb áll hozzánk, mélyebbre megy bennünk.

huszonhat évesen mások még épp csak nekikezdenek az írásnak, ő pedig addigra már be is fejezte.

Igaz, nem önszántából.

Minden valószínűség szerint a segesvári csata helyszínén nyugszik egy tömegsírban. Vagy nem. De hogy a csata után többé senki nem látta élve, az szinte bizonyosra vehető. Már amennyiben eltekintünk a különféle mendemondáktól, amelyek Barguzintól az Egyesült Államokig érnek.

Különös, de ki kell mondanunk, hogy Petőfi mai szemmel nézve radikálisan baloldali költő volt. Ha most élne, az sem elképzelhetetlen, hogy még TGM-nél is jóval balosabb lenne. Ez a „mai szemmel nézni” is egy hülyeség persze. Akkori szemmel kell nézni, de akkori szemmel nem tudunk nézni.

Az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban való részvétele tökéletesen érthető volt, ezzel a lelkialkattal nem is lehetett más választása. Habsburg-gyűlölete sem volt légből kapott, valószínűleg minden normális ember (magyar) hasonlóan érzett akkoriban. Mégis mit kellett volna szeretniük a Habsburgokon, az osztrák elnyomó-masinérián.

a Margit-szigeten és az osztrák-magyar kiegyezésről diskurálnak.

Az olyan ember, mint Petőfi, harctéren esik el tisztázatlan körülmények között, és soha nem találják meg. Eltűnik a véres forgatagban, a háború poklának mélyén, amelyet legmélyebb meggyőződése szerint helyeselt és támogatott. Királyokat fölakasztani elvégre nem lehet csak úgy, ahhoz előbb a hadseregeikkel kell szembenézni.

Nem kérdés, hogy Petőfi a legnagyobb magyar költők egyike volt. Azt is mondhatnám, hogy zseni, ha ez a szó nem lenne annyira ellenszenves. Legnagyobb versei nem a forradalmi hevülettől izzó költemények, mégis ezek azok, amelyek már közvetlenül a halála után legendássá tették. Nem véletlenül.

A magyar néplélekhez ezek álltak és állnak a legközelebb. A forradalmár, aki egy eleve vereségre ítélt szabadságharcban önként a vesztébe rohan. Lobogó fehér ingben képzeljük el, ahogy eltűnik a fák között. Alakját egy égő társzekér füstje nyeli el. Irónia nélkül mondom, hogy ebben tényleg van valami nagyszerű és felemelő. Holott könnyen lehet, hogy menekülés közben érte a végzetes szúrás. Lehetséges, hogy páni félelemben próbált elrejtőzni valahol.

A HEGYEK KÖZT
 
Ott alant, alant, a mélyben,
A kék messzeség ködében,
Ott a város... csak ugy rémlik,
Mint a múlt, amelyet félig
Átadott immár a lélek
A felejtés éjjelének.
Kinn vagyok a természetben,
Fönn magasra nőtt hegyekben;
Magas e hely, itt pihen meg
Koronként a vándor felleg,
S ha itt volnék éjjelenként,
Csillagokkal beszélgetnék.
Lenn a völgyben, lenn a mélyben,
A kék messzeség ködében,
A város távol zajában
Hagytam gondod, hazám s házam!
Ott lenn hagytam minden gondot,
Mely szívem fölött borongott,
Melynek sötét árnyékában
Mint rideg kőszikla álltam.
Ne bántsatok, ne bántsatok,
Ha egy rövid napot lopok
A magam mulatságának,
Hisz eleget élek másnak!...
Minden lenn maradt, ami bánt,
Nem hoztam föl magammal mást,
Csak ami boldogságot ad,
Kedvesemet és lantomat.
Kedvesem, ki egy személyben
Asszony s gyermek, örömében
Jön és megyen, pillangót űz,
Virágot szed, koszorút fűz,
Majd eltűnik, majd előjön;
Ugy lebeg a hegytetőkön,
Mint egy álom tüneménye,
Mint e rengeteg tündére.
Én merengve, oh természet,
Örök szépségidre nézek,
S szemeimnek bámultában
Néma, de szent imádság van.
Mint felém repeső szivek,
Rezgenek a falevelek,
S ábrándos suttogásukban
Mennyi kedves, szép titok van!
Fáktól vagyok körülvéve,
S mint édes fia fejére
Áldó keze az atyának,
Ugy hajolnak rám az ágak.
Istenem, de boldog vagyok!
Majd, hogy sírva nem fakadok.
 
Zugliget, 1848. szeptember 8.

Ez a fenti verse nem tartozik a legnagyobb művei közé, ennek ellenére (vagy épp ezért) szeretem. Petőfi Szendrey Júliával jár egyet a budai hegyekben. Egy csendes nap a nagy felfordulásban. Talán aznap elege volt, talán másnapos is volt, alig aludt az éjszaka. Legyen végre néhány nyugodt óránk, az isten verje meg. Nem akarok látni senkit, kicsit kiszellőztetem az agyam. Az Alföld szerelmese és leghíresebb dalnoka elréved a hegytetőn.

Ritka helyzet. Pillanatnyi idill, rövid pihenő a katartikus, örökkévalóságban feloldódó, gyönyörű ámokfutásban. 

Nyitóképen: Madarász Viktor Petőfi halála című festménye (Forrás: Wikipedia)