További érdekesség, hogy miközben itt az elmúlt hetekben tömegek csodálkoztak rá, vajon mit keresnek egyes emberek már karácsony előtt, sima hétköznap hajnalokon is a templomban („ekkora nagy a baj???” – mintha ez valami dzsinnhívő babonaszakkör lenne, ahol az ember az imához is ugyanúgy csak végszükség esetén folyamodik, mint a kolonoszkópiához), valójában a karácsonyi történet másból sem áll, mint hogy emberek Isten házába mennek, vagy pedig otthonukban, illetve a mezőn fölfelé figyelnek.
Zakariás bemegy a szentélybe, ahol az angyal szól hozzá; Erzsébet és Mária találkozásukkor nem egymás frizuráját dicsérik, hanem a Mindenhatót az ő irgalmáért; József nem issza le magát, hanem töpreng és tiszta fejjel hallgat az isteni üzenetre; a pásztorok Betlehemből hazatérve Istent magasztalják, ahelyett, hogy valamiféle korabeli szelfiket lődöznének, mutatván a világnak, hogy Én hol jártam, Én kit láttam – satöbbi, egészen Anna prófétaasszonyig, aki 84 éves özvegyasszonyként éjjel-nappal böjtöl és imádkozik, pedig háboroghatna is naphosszat, hogy itt fáj, ott fáj.
És a különös, hogy egyikük se tűnik ettől az égiekre figyeléstől boldogtalannak és besavanyodottnak: amikor a potenciálisan bármikor megkövezhető kismamából feltör, hogy „szívem ujjong megváltó Istenemben”, és amikor az agg Simeon a haláltól való rettegés helyett megnyugodva mondja, hogy „most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet”, akkor azért érezzük, hogy
az üzenet nem egy obskurusan ezoterikus lózung, mint „a szeretet univerzalisztikus ereje”, hanem hogy egészen konkrétan „velünk az Isten”,
mindennap, a világ végéig – csak ennek átérzéséhez nem árt odafigyelni rá és folyamatos kapcsolatban lenni vele, ahelyett, hogy az ünnep végén a fényfüzérrel együtt bepakolnánk a szekrény mélyére, nehogy zavarjon év közben. De természetesen mindezek átelmélkedése nélkül is ugyanolyan finom a bejgli, nem arról van szó – csak rögzítsük, mielőtt megint jönne az értetlenkedés, hogy minek az a sok ima egy szimpla kereszténynek.