Antall József nagy formátumú államférfi volt – Osskó Judit a Mandinernek

Osskó Judit Kései memoár, Publikálatlan interjúk című könyvét 2013-ban mutatták be, Antall József halálának 20. évfordulóján. Most Antall örökségéről beszélgettünk nagyinterjúnkban.

***

Volt még egy olyan újságíró, aki kilenc nagyinterjút készített a miniszterelnök Antall Józseffel?

Nem tudok róla. Azt hiszem, nincs.

Sokan próbálhattak interjút készíteni vele, de ismert, hogy idegenkedett a médiától. Mivel magyarázza, hogy önnek ez sikerült?

Antall József személye az első pillanattól kezdve rokonszenves volt. Az ő megjelenése a magyar politikában számomra azt jelentette, hogy olyan nagy formátumú, értékelvű ember kerülhet az ország élére, amilyenről gyermekkoromban a nagyszüleim ábrándoztak. Már a választás éjszakájától kezdve jószerivel

A hazai média méltatlan támadása, kérlelhetetlen ellenségessége miniszterelnöksége teljes idejét végigkísérte, még betegségében sem kímélték őt. Ez az általam igaztalannak tartott támadásözön dühössé és szomorúvá tett, úgy éreztem, elveszik tőlem a rendszerváltás okozta örömöt.  Megfogalmazódott bennem az elhatározás: kitalálok egy olyan műsorformátumot – egy számomra sem idegen terepen, Az én műtárgyam sorozatban –, amelyben olyannak mutathatom be őt, amilyennek felkészültsége, műveltsége, megvillanó humora sejttette.

Hogyan jutott Antall közelébe?

Sok sikertelen próbálkozás után végül Juhász Judit kormányszóvívő segítségével személyesen is előadhattam a kérésemet. Antall Józsefnek az eredeti ötletemhez nem volt kedve, de felajánlotta, hogy találjak ki valami mást! Az jutott hát eszembe, hogy a végtelenül elfoglalt miniszterelnöknek tengernyi teendője, a betegségével járó kezelések mellett nyilván nem jut ideje, energiája önéletrajzi visszaemlékezésre, naplóírásra.

kíváncsi és lelkes hallhatóságnak.

Osskó Judit építész, televíziós szerkesztő-műsorvezető

Hogyan reagált az ötletére?

A Parlamentből hazaérve felhívtam a tervemmel Juhász Juditot, aki még aznap tolmácsolta azt a miniszterelnöknek. Ő azt felelte, vállalkozik rá. Így kezdődött, majd a következő hónapokban a titkárságvezető Rózsa Mariann segített abban, hogy

és ott általában két és fél, három órán át hallgathattam őt.

Akkor ezek szerint Antall elgondolkodott azon, hogy a sok támadó tónusú cikk özönében van fantázia egy normális hangvételű interjú elkészítésében egy vele jó szándékú újságíróval.

Mint később kiderült, nem voltam teljesen ismeretlen a számára. Nézték a televíziós műsoraimat, és azt is tudta, hogy egy utcában lakunk: mint mondta, a feleségével a sétáik során többször elmentek a házunk előtt, és azon gondolkodtak, hogy a teraszházak lakásai vajon milyenek lehetnek belülről. Sőt, egyszer a romániai falurombolásról készített műsorunk kapcsán hívtam őt a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban.

Miért ment bele tehát Antall? Rájött arra, hogy miniszterelnöki teendői mellett, betegen már nem lesz ideje megírnia a memoárját, így ki kell használnia ezt az oral history-s interjúlehetőséget?

Valószínűleg igen. A beszélgetések során igazolódott be, hogy ő rendkívül fontosnak tartotta, hogy az idősebb generációk adják át a családi meséket, történeteket a fiatalabb nemzedékeknek. Úgy vélte, a nemzet emlékezete sok ilyen családtörténet áthagyományozása révén marad meg.

Emiatt könnyen lehet, hogy azt gondolta, a soha meg nem írt emlékiratok helyett mégis elmesélheti mindazt felmenőkről, családról, szellemi felkészülésről, politikai tetteiről, amit fontosnak tart elmondani az utókornak. Egy megrendítő levelében írja: „Közéleti pályámat, amire tulajdonképpen 16 éves korom óta készültem, majd megítéli a történelem. Ennek rövid összegezését talán majd még megörökítem, és lesznek olyan híveim, akik segítenek az igaz kép kialakításában.”

Osskó Judit 2013-ban megjelent interjúkötetének borítója   (forrás: lira.hu)

Kilenc beszélgetést tudott magnószalagon rögzíteni vele. A beszélgetés-sorozat azonban torzó maradt. Az eredeti terv szerint minden fontosabb témát végigbeszéltek volna?

Bevallom, nem volt „eredeti terv”, hiszen nem tudhattam, mennyi idő adatik. Túl azon, hogy nagyon örültem a lehetőségnek, hogy órákon át hallgathattam őt, csak remélni tudtam, hogy lesz elég idő a számára az életét meghatározó szereplőkről, történetekről, élményekről minél hosszabban mesélni. S bár az interjúkra mindig alaposan felkészültem, leginkább csak ültem és élvezettel figyeltem kitűnő helyzetértékeléseit, okos érveit, gondolkodásának eleganciáját. Élveztem minden történetét, remek stílusát, de főként a mindvégig érezhető finom iróniáját. Páratlan volt a memóriája, a műveltsége, lenyűgözött a toleranciája. „Mivel tudta, hogy az interjúk életében nem jelennek meg,

Bába Iván, a Külügyminisztérium volt közigazgatási államtitkára mondta a fentieket a bécsi Pasmaneumban tartott könyvbemutatón. Ő, aki munkatársa és tisztelője volt a miniszterelnöknek, így folytatta: „Az olvasó választ kaphat azokra a kérdésekre, amelyeket a miniszterelnök élete során hiába firtatott a közvélemény, a sajtó, a társadalmi pletyka. Antall igyekezett féken tartani a magánéletében vájkálni akaró újságírókat, és nem szerette az intimpistáskodást sem Ebben a beszélgetéssorozatban azonban elmond gondolatokat, amelyeket szemérmességből vagy óvatosságból nem volt hajlandó közölni a nyilvánossággal.”

Személyes ügyekről tudott beszélni vele. Milyen benyomást tett önre Antall József?

Nagyon okos, művelt ember volt. Amit egyszer elolvasott, megtanult, azt megjegyezte, és ezeket az információkat, tudást bármikor elő tudta hívni. Másrészt hihetetlenül jószívű ember volt. Valóban arisztokratikus, befele forduló személy képe alakult ki róla, de ez a kép hamis. Minden társaság középpontja volt, egy nagyon szellemes ember, aki szociálisan érzékeny volt.

Ön szerint miért nem mutatta meg jobban három éves kormányfői tevékenysége során ezt az emberi arcát? Miért érezte úgy, hogy kimértnek kell maradnia?

Ezt csak találgatni tudom. Az egyik ok talán az lehetett, hogy

Akit méltatlan támadások érnek, az ösztönösen visszahúzódik. Őt egészen a kormányfői tisztség elvállalásáig tisztelték, szerették, értékelték tanárként, történészként, múzeumigazgatóként, a diákjai rajongtak érte. Nagy baráti, ismerősi köre volt. Elhivatott volt, ifjú kora óta politikusi pályára készült. Ebben a légkörben nőtt fel, az apja, id. Antall József menekültügyi kormánybiztos, újjáépítési miniszter, anyai nagyapja, dr. Szűcs István pedig Apponyi Albert személyi titkára volt. Évtizedekre visszamenőleg szinte minden fontos magyar politikusról, közéleti személyről a családja révén volt valamilyen személyes története, ismerete. Ilyen előzmények után miniszterelnökként az elutasítást, az ellenszenvet nyilván nehéz lehetett megélnie. A másik ok pedig az, hogy már szinte a kormányfői megbízatás átvétele után kiderült, hogy súlyos beteg. Képzelheti, milyen lehetett egy olyan embernek parókát hordani, szinte naponta megjelenni az őt többnyire rossz színben bemutató kamerák kereszttüzében, aki világ életében elegáns volt, a megjelenésére sokat adott.

Osskó Judit ismert tévés volt, 1974-től készítette az Unokáink is látni fogják című műsort, amelynek 1979-től műsorvezetője is volt 

Ön többször említette az irracionális ellenszenvet, amely Antall ellen irányult. Ön ott dolgozott ezekben az években az MTV-ben. A munkatársait mi fűtötte, mivel magyarázza ezeket az indulatokat?

Nem pontosan tudom. Én egy védett szerkesztőségben, a képzőművészeti szerkesztőségben dolgoztam, amely egy sziget volt – a politikai műsorok szerkesztőivel nem sok kapcsolatom volt. Az akkori légkörről csak annyit mondanék, hogy

Az SZDSZ nem tudta megbocsátani az MDF-nek, hogy a rendszerváltás kormányát ők alakíthatták meg – ez lehetett a felé irányuló ellenszenv magyarázata?

Fogalmam sincs. De az eltelt harminc évben a helyzet a tekintetben nem sokat változott, hogy sokan ma sem tudják megbocsátani az ellenfeleiknek, hogy nem ők kerülnek hatalomra. Szerintem ez ilyen egyszerű.

Az interjúkból pontosan látszik, hogy mely kérdések zavarták Antallt: az MDF belső ellentétei, a taxisblokád, a gazdasági zűrzavar...

Erről az utolsó, 1993. május 16-án felvett beszélgetés során így fogalmazott: „Ezek a belső ellentétek számomra a legkeserűbbek. Amikor a külpolitikában, a biztonságpolitikában olyan dolgokat kell végigvinni, ami az ember legfőbb felelősségérzetét teljesen leköti, amikor gazdasági kérdésekben súlyos problémákkal kell megküzdeni, vagy olyan dolgok történnek, mint a taxisblokád… Aközben borzasztó rossz érzés a sajtó, az ellenzék kérlelhetetlen támadása, ezeket sem élvezi az ember, de ezen kívül – és ez a legrosszabb – a koalícióban és a saját pártban keletkezett belviszályok. Ezt viselem a legnehezebben. És főleg annak a megoldási nehézségeit.”

Elképesztő, hogy a feléje tornyosuló problémákat, az elkerülhetetlen trendeket mennyire tűpontosan látta. Hogy a kommunista nomenklatúra tagjai szerkesztőként, üzletemberként, vegyes vállalatok tulajdonosaként, külföldi egyetemi vendégelőadóként tökéletesen konvertálták szerzett vagyonukat, presztízsüket az új világba, míg a nemzet kormány összecsuklik az előző rendszer által kreált gazdasági bajok alatt.

Hihetetlenül pontosan látott mindent.

Otthon volt a kulturális, a diplomáciai, a világpolitikai ügyekben. Bush elnök számtalanszor tőle kért tanácsot a régióval kapcsolatos kérdésekben, például a jugoszláv válság idején. A nagy európai vezetők, Kohl, Mitterrand, Thatcher és mások nagyra értékelték tájékozottságát, tudását, emberi minőségét.

Kicsit sztoikusan beszél az interjúkban a felismert és alig megváltoztatható ügyekről, de nem összetörten.

Nehéz közéleti terhek nyomasztották, és súlyos beteg volt, de egyszer sem hallottam panaszkodni. A kilenc interjúban önsajnálatnak nyoma sincs. A kérdésére válaszul a miniszterelnököt idézem: „…a személyes sorsom nem érdekel, mert nekem az adatott meg, ami a legnagyobb,

a szovjet csapatok kivonulását, a Varsói Szerződés és a KGST feloszlatását ezalatt írhattuk alá. Ez hallatlanul nagy érzés nekem.”

Az egyéni sorsára és a közösségi felelősségére tesz is egyértelmű utalást az egyik beszélgetésben. Idézem: „Nekem az a dolgom, hogy most szolgáljak, és nem számít, hogy az egyéni sorsom hogyan alakul.” Jellemző rá ez a sor?

Nagyon jellemző.

Azt is kristálytisztán látta, hogy a nemzeti konzervatív tábornak infrastruktúrát: értelmiségi bázist, gazdasági hátországot, választási pártot, profi kommunikációt kellene építenie... De azt is látta, hogy ebből semmi sincs még meg. Emiatt volt benne csalódottság?

Mint egy elhivatott katona, tette a dolgát. Tizenéves kora óta közéleti feladatra készült, ahogy tették ezt a felmenői. És megadatott neki, hogy ahogy évtizedekkel korábban álmodott róla, ő lett az a miniszterelnök, aki kiléptette Magyarországot a Varsói Szerződésből, akinek az idején elhagyták az ország területét a szovjet megszállók. Erről 1956-ban ő írt egy tervezetet, amit azután 1990 után meg is valósíthatott.

Említette, hogy az interjúkat szamizdatként, egyelőre a fióknak készítette. Azért, hogy az utókor majd egy nyugodtabb miliőben, a történelmi eseményeket már higgadtan, távolságtartásban szemlélve méltóbb módon tudja megítélni Antall teljesítményét?

Érdekes, amit felvet. A miniszterelnök úrral soha nem beszéltünk arról, hogy mi lesz az interjúk sorsa. 20 évig otthon őriztem az általam legépelt szöveget, és vártam. Azt reméltem, hogy az időbeli távolságtól fakulnak a méltatlan és igaztalan vádak, és

Ha a miniszterelnök ezeket a beszélgetéseket azért vállalta, mert a meg nem írt memoárja helyett ezekben örökíttette volna meg a gondolatait, akkor furcsa, hogy halála előtt nem érdeklődött, hogy mi lesz a kéziratok, hangfelvételek sorsa...

Nem érdeklődött. Valószínűleg azért nem, mert megbízott bennem. Tudta, hogy nem lesz több lehetősége és ideje sem arra, hogy a személyes megemlékezéseit megírja. Megbízott bennem, és én nem is éltem vissza a bizalmával: húsz évet vártam az interjúk megjelentetésével.

De miért várt ilyen sokat? Miért éppen a miniszterelnök halálának 20. évfordulóján adta ki az interjúkat?

Azért, mert mindenképpen szerettem volna én gondozni a szöveget, és úgy éreztem, fölöttem is eljár lassan az idő, nem tudtam, hogyan alakul az életem.

Meg is lepődtem a visszautasításokon, ráadásul több kiadó is át akarta fazonírozni, kicsit átírni, kiegészíteni a szövegeket. Én azonban szó szerint akartam megjelentetni Antall interjúit, hogy benne maradjon az élőszó varázsa. Így kerültem a Corvina kiadóhoz, és végül ők adták ki a könyvet, amelyik azt hiszem, méltó Antall Józsefhez.

Ez 2012-2013-ban történt. Meglepő, amit mond, hogy ezekben az években a kerek évfordulón még a konzervatív kiadók sem törték össze magukat, hogy a néhai miniszterelnök eddig nem ismert interjúit kiadják...

Én ezt megértem, mert úgy érezhették, hogy egy illetéktelen építész, televíziós szerkesztő belepiszkált a nagyok dolgába. Én kulturális újságíró voltam, nem voltam benne a politika köreiben.

A magnószalagok most is megvannak?

Persze. Sőt, az Országos Széchényi Könyvtár Oral History Tára Hanák Gábor jóvoltából digitalizálva archiválta. Hozzáférhető, az engedélyemmel kutatható.

A beszélgetésünk végén hadd kérdezzem öntől: szerencséje volt Magyarországnak, hogy a rendszerváltás idején Antall József lett a miniszterelnöke?

Kivételes szerencséje volt. Jávor Béla ügyvéd, publicista 2003-ban írt sorait idézem: „...nem is szerencséje, jutalma volt a nemzetnek, hogy sok más kelet-európai állammal ellentétben egy kivételes adottságú férfiú vehette kézbe az országépítést akkor, amikor a semmiből kellett megalkotni a jogállamot, amikor negyven év jogtiprás után kellett közigazgatást teremteni, törvényeket hozni, a demokrácia játékszabályait újraírni, s nem ódon paragrafusokat leporolni, hanem korszerű, élő kereteket teremteni.”  Majd később így folytatta: 

mert ő nem a mának dolgozott, még csak nem is a holnapnak, hanem egy örök, nem a médiumok, hanem a saját mércéjével mért etalonnak.”

Nyitókép: Antall József miniszterelnök eskütételéhez készülődik a Parlamentben 1990. május 23-án

Fotók: Ficsor Márton, Osskó Judit, MTI