Mi kell ahhoz, hogy olcsóbb legyen az életünk?

Nagy Gábor és Varga Mátyás Zsolt írása

Nehezebb helyzetben vagyunk, mint a legutóbbi gazdasági világválság idején – állítja egyöntetűen az összeg gazdasági szereplő, legyen az szakember, politikus, kereskedő, fogyasztó. Mindenki.

A világjárvány okozta gazdasági gödörből már kimásztunk. Igaz, nem épp úgy, mint ahogy azt mi, a fogyasztók előre elképzeltük vagy terveztük volna. A pandémia, az arra adott válasz és ezeknek a hatása beépült a gazdaságunkba, beépült az árképzésbe. A koronavírusjárvány jelentős problémát okozott az ellátási láncokban: hiányt generált, meghosszabbította a várakozási időt és növelte az árakat. A koronavírusra adott reakciók pedig szintén kalamajkát okoztak, Amerikában egészen konkrétan ingyenpénzt osztogattak, bármilyen faramucin is hangozzék. Egy „unorthodox” problémára adtak a gazdasági szereplők szintén „unorthodox” választ.

Most pedig a háború következtében elszabaduló energiaárak okoztak problémát: energiainfláció van. A kiszámíthatatlanság miatt az eddig használt árképzési módszerek használhatatlanná váltak gyakorlatilag. Ezt súlyosbította egy meglehetősen lokális probléma, az idén nyári aszály s bumm, meg is kotyvasztottuk a mindenkit súlytó 21,1 százalékos inflációt. Aki csak egy pillantást is vet az inflációs adatokra, menten láthatja, hogy mi a probléma: az élelmiszerek árának brutális növekedése (40 százalék) és az energia szintén brutális növekedése (64,4 százalék) egészen egyszerűen magával rántott mindent s mindenkit.

Térjünk vissza az energiaárak kérdésére! Az energiaárakra elsősorban az ukrán-orosz konfliktus nyomja rá a bélyeget. Például Orbán Viktor kormányfő szerint egy tűzszünet és az azonnali béketárgyalások hoznák el a „gazdasági megkönnyebbülést”, mert amíg a háború tart, amíg arra a Nyugat szankciókkal válaszol, sem az energia-árak, sem az infláció nem fog csökkenni. „Ezt a magas inflációt nem a piac törvényszerűségei okozzák, nem a gazdaságban van az oka, hanem ezt kívülről vitték be a gazdaságba a politika oldaláról” – fogalmazott a miniszterelnök. Mi is történt? Tényleg így lenne? Ugyanakkor az infláció már az elmúlt év második felétől meglódult, miután az energiaárak kilőttek, a feldolgozóipari termelés pedig a különböző hiányjelenségek következtében egyfolytában akadozott. A két állítás azonban nem zárja ki egymást. Épp ellenkezőleg: komplementerek.

Nő a pénzmennyiség, csökken a bizalom, beindul az ár-bér spirál: olaj a tűzre

Vissza az alapokhoz! Mert bár fáj a magas infláció nekünk, de még rosszabb lenne, ha elkezdenének csökkenni az árak. Miért?

Először is, mi is az az infláció? Egy pofonegyszerű gazdasági jelenség: amikor a piacon vásárlóknak több pénzük van, mint amennyi árujuk van a kereskedőknek, s emiatt – mivel mindenkinek az áru kell – a vásárlók egymás hegyén-hátán tolakodnak, hogy megkapják, amit akarnak, ezt a „tolakodást” pedig azzal fejezik ki, hogy többet adnak az áruért, mindez pedig az árszínvonal tartós emelkedését jelenti. (Kapzsinfláció esetén pedig a kereskedő már nem csupán a költségei növekedésének az arányában emeli az árakat…) Itt jön képbe valami, amit fontos megérteni az infláció természetével kapcsolatban: 

Mindenki egy kicsit többet fizet mindenért, így a pénz értéke (vásárlóereje) csökken. Összefoglalva: az árszínvonal emelkedik, a pénz vásárlóereje csökken.

Eléggé rosszul hangzik, ugye? „Dr. Infláció, avagy rájöttem, hogy nem kell félni az áremelkedéstől, meg is lehet szeretni.” Egy egészséges, kicsi de tartós infláció gyakorlatilag a legjobb dolog ami történhet egy gazdasággal: azt jelzi csak igazán, hogy mindenkinek több pénze van költekezni. Egy alacsony, de tartós infláció a gazdasági bővülés motorja tud lenni.

Másodszor pedig fel kell térképezni, hogyan is lesz mindenkinek több pénze? A legrosszabb eset: a jegybankok ingyenpénzt osztogatnak. Ennél nehéz rosszabbat elképzelni. Az átlagos eset: a bankok kamatokat osztogatnak. A legjobb eset az, amikor a GDP nő. Ezt okozhatja mennyiségi növekedés, azaz többet termelünk, de magasabb szintű, magasabb minőségű termelés is. Amikor a tevékenységünk nagyobb hozzáadott értékkel bír, amit honorál a munkáltató, avagy nő a gazdasági kibocsátás.

Fontos kitétel azonban, hogy valójában el is költjük ezt a pénzt? Ha igen, érkezik az infláció. Növekszik ugyanis a pénz „forgási sebessége”, fogyasztásnövekedés áll be, ezáltal drágulás alakul ki. De akkor is infláció generálódik, ha a gazdasági kibocsátás nem tud tartósan emelkedni, magyarán: kínálathiány kezd kirajzolódni.

Visszatérve az inflációra, a második indok a fiat pénz jellegéből adódik. Nincs mögötte aranyfedezet, csupán a jövőbeli gazdasági teljesítmény – pontosabban, az abban való bizodalom, hogy jó lesz a gazdaság teljesítménye. Ha utóbbi megrendül, kiszámíthatatlanság alakul ki, a befektetők kifarolnak, így a pénz értéke csökkenni kezd. A harmadik áremelkedést generáló tényező pedig az úgynevezett ár-bér spirál, azaz, ha a bérköltségek megnövekednek (röviden, tömören: költséginfláció). Ezáltal a cégek a bérköltségek növekedését a termékek, szolgáltatások árába is beárazzák, vagyis az árak megint csak emelkednek. Ördögi spirál.

Ezért is fontos az esztelen keresetnövelés helyett csupán a plusz hozzáadott értéket díjazni, így egy kvázi-ekvilibrium alakul ki a gazdaságban.

(Kérdés, zárójelben, hogy a bérek és egyéb jövedelemelemek dinamikája mennyire képes tartani a versenyt az inflációval.)

Mi kell tehát ahhoz, hogy olcsóbb legyen az életünk?

Spoiler: bármennyire is borzalmasan hangzik, nem akarhatjuk azt, hogy olcsóbb legyen az életünk jelen gazdasági rendszerben, mégpedig az nem fog megváltozni.

Mint írtuk, bár fáj a magas infláció, de még rosszabb lenne, ha elkezdenének csökkenni az árak. Ha nincsen az egészséges infláció, minden csökkenne. A gazdaság egy recessziós pályára lépne. Hiszen a defláció csökkenti a fogyasztást, az adóbevételeket – azáltal például, hogy mondjuk egy mosógépet nem most, hanem bízva az árak csökkenő tendenciájában két hónap múlva veszünk meg –; így a cégek és az államok bevételeit is, amely leépítésekben, valamint a terméktől függő „eltarthatósági, raktározási problémák miatt” kialakuló veszteséges értékesítésben csapódik le. A csökkenő, időben eltolódó keresletre nem kell mondjuk 100 munkavállaló egy cégnek, csak nyolcvan. A növekvő munkanélküliség nem utolsó sorban tovább lassítja a fogyasztást is, még közelebb hozza a mindenki által elkerülendőnek tartott recessziót.

Mi a megoldás? Az össze-vissza száguldozó infláció borzalmas, a deflációnak meg borzalmas hatásai lennének. Mint írtuk, a pénzmennyiség növekedése nem jár önmagában a vásárlóérték csökkenésével, csak akkor, ha a gazdasági teljesítményt meghaladó mértékben növekszik a pénzmennyiség. A pénzmennyiség növelése emellett akkor sem jár együtt az inflációval, ha a pénz nem kerül elköltésre, avagy a jegybank ezért harcolt kamatemeléssel az infláció ellen: bízott abban, hogy inkább mindenki leköti a pénzét magas kamatokkal, így kevesebb pénzmennyiség forogna a gazdaságban.

Pénzünk, vagyis a vásárlóerő erősödését tehát az hozhatja el a fogyasztói társadalom paradigmájában maradva, ha egységnyi pénzért több árut, szolgáltatást lehet vásárolni (vagy jobb árukat, gondoljunk itt a  számítástechnológiai fejlesztésekre). Máshogy fogalmazva:

Ugyanakkor ezzel összhangban (fenntartható módon) biztosítani kell a gazdaságban lévő pénzmennyiséget is.

(Hogy a gazdaságélénkítő ösztönzőket állami beavatkozás vagy a piac adja, komoly dilemmákat okoz az elméleti és gyakorlati közgazdaságtanban. Erre most nem térünk ki.)

Az árak csökkenését az is elhozhatja, ha csökken a kereslet és már nincs igény a termékekre, a munkára. Azonban ennek ellenkezője úgyszintén igaz lehet: a kereslet csökkenésének, az energiaárak magas szintjének, vagy például a gázhiánynak lehetséges hatása lehet, hogy gyárak kényszerülnek bezárni, és a nyitva maradó üzemekre még nagyobb nyomás nehezedik. Nekik pedig értelemszerűen eszük ágában sem lesz árat csökkenteni.

És a gyakorlatban?

A szezonális élelmiszerek ára akkor eshet a jövőben, ha az agrárium munkaerő-ellátottsága és versenyképessége javul (csökken az ár-bér spirál, hatékonyságot érintő beruházások valósulnak meg), kedvezőbb lesz az időjárás (nem kell kalkulálni például aszálykárokkal), illetve csökken a szállítmányozás költsége (elég csupán az üzemanyagárakra gondolni). A háztartások energiaárait illetően kulcsfontosságú a hatósági árazás, idehaza a rezsicsökkentés, amely a piaci árak kilengéseinek mérséklésén túl követi a piaci trendeket is. Az egyes tartós fogyasztási cikkek esetében, ahol kifejezetten magas az import aránya, a forint érdemi erősödése csökkenthetné az árakat. Szolgáltatások esetében is lehet árcsökkenés, de itt a bérköltségek döntőek.

Azt viszont senki nem szeretné, ha csökkenne a jövedelme.

Nyitókép: Mandiner