Beszéljünk a kapzsinflációról!

Varga Mátyás Zsolt és Veczán Zoltán írása

Random Béla bevásárolni ment. Jó állampolgárként előtte meghallgatta a híradót – tájékozott emberként több tévéét is –, és azt hallotta benne, hogy a Központi Statisztikai Hivatal szerint szeptemberben 20,1 százalékkal nőtt az infláció, mármint az előző szeptemberhez képest, amikor még csak a covid hullámzott negyedszer-ötödször át a népességen, és amely időszakra Bélánk már úgy gondolt vissza, mint afféle mitológiai ezüstkorra (az aranykor 2020 előtt volt).

Random úr hát belenyomta százforintosát (vagyis 83,3 forintosát) a bevásárlókosárba az Áruházban, és megindult szokásos körútján, kezében az asszony bevásárlócetlijével, amire igen vigyázott, elkerülendő a száj- és körömfájást.

Béla persze először már csak dacból is a szeszesitalok felé tolta harci szekerét, és örömmel konstatálta: hazudott a KSH, vígan szedte le a polcról kedvenc szeszesitalait, amelyek „csak” 13,2 százalékkal drágultak. Pipa. Ment egy kört a ruhaosztályon – volt egy sál, ami megtetszett a kedves nejének az Áruház internetes katalógusában, amit rejtélyes módon 30,1 másodperccel azután dobott fel neki hirdetésként a Facebook, hogy kiejtette a száján az említett ruhadarab nevét –; és ha Béla számon tartotta volna, hogy mennyi volt tavaly egy ugyanilyen sál, most ujjongott volna, mert ez is éppen, hogy csak drágább volt, mint az Úr 2021-ik évében.

Azután, amikor az összes többi terméket bepakolta a kosárba, leginkább élelmiszert, egészen ellenkező előjelű gondolatok árasztották el Béla fejét, ugyanis itt a KSH szerinti árnövekmény több mint másfélszeresét, 35,2 százalék drágulást tapasztalt. Persze lehűthette volna magát egy jó kis tartós fogyasztási cikkel, ahogyan a statisztikai bikkfanyelv hívja a fridzsidert – az csak 14,7 percenttel drágult –, de Bélánk nem vesz hűtőgépet, még ilyen jópofa kis minihűtőt sem, mert az erre szánt keretet elvitte az említett élelmiszerdrágulás. Meg az, hogy a háztartási energia, amit otthon felhasználnak, 62,1 százalékkal ugrott meg – sőt, ha Bélának pechje van, vagyis a gázzal fűtők népes táborát erősíti, a drágulás ennek duplája, 121 százalékos.

de ez egészen biztosan nem úgy hangzott volna kimondva, hogy „a pokolba, a KSH-nak megint igaza volt”, hanem valahogy egészen másképpen.

Meg azon is elgondolkodott, vajon mégis mi az ok, hogy ennyire megszaladt minden ára, főleg az élelmiszeré, amikor elvileg élelmiszer-termelő ország vagyunk?

„Minden” – így a rövid válasz. „Minden is” – hangzik az ennél 20,1 százalékkal hosszabb.

– amelyek amúgy a koronavírus-válságra adott reakciók miatt alapból is elkezdtek repedezni –, a fent említett brutális energiaár-növekedés pedig továbbgyűrűző áremelő folyamatokat indított el.

A malomnak költségesebb a búza megőrlése, a lisztszállító kisiparosnak magasabb a benzinszámlája, a kemence üzemeltetési költségei megnőnek, s egyből drágább a kenyér 76,2%-kal. Ezek mellett érdemes megemlíteni még, bármennyire távolinak tűnik is a nagy esőzések közepette, az idei nyári aszályt, valamint – bizony – a forint romlását az euróhoz és a dollárhoz képest is. Még az olyan termékeken is meglátszik ez, amelyeknek legfeljebb a parafadugója készül külföldön, de bizony a műtrágyától kezdve a hordók alkatrészéig minden más import – jelen sorok idősebb szerzőjének kedvenc fröccsbora tragikus hirtelenséggel kúszott fel az 1300-1400 forintos sávból a 2000-esre.

Mert ahogy a 2008-as nagy válság idején a munkaadók előszeretettel fogták a gazdasági környezetre a fizetésemelések elnapolását, a létszámstopot, sőt a kirúgásokat,

és ennek magától is van felhajtóereje. Meg hát azért is emelkednek bizonyos esetekben az árak az indokoltnál jobban, mert van itt egy olyan tényező, amiről ritkán esik szó: a szép magyarságról „greedflation” szóból lefordított „kapzsinfláció”, egy érdekes közgazdasági jelenség.

Ez az, amikor piaci szereplőnk már csak az íze kedvéért is elkezdi veszettül emelni az árakat, elfér az a többieké mellett. Ami egyrészt magyarázat az infláció egy – nyilván kisebb – részére, másrészt maga is tovább fűti az áremelkedéseket.

A „greedflation” kicsit bővebben ugyanis annyit tesz, hogy a vállalatok jóval afölött emelnek árakat, mint ahogy a költségeik emelkedtek. Vagyis továbbmennek a vállalatok zöménél, amelyek „csak” áthárítják az árnövekedést a fogyasztóra.

Bélánk ezzel találkozhat, ha Parndorf mellett felmarkol egy *par katalógust, hogy kedvenc joghurtja odaát 1,69 euró (brutálárfolyamon 730, most inkább 690 forint), itthon pedig 1040, és még számos terméknél érzékelheti ugyanezt a tendenciát.

még ha minden tekintet a Schengen csüng is. Mert hát a joghurt ugyanaz, a csomagolás ugyanaz, és az adókörnyezeti differenciák sem indokolnak 30-35 százalékos árkülönbözetet.

Egyszerűen arról lehet szó, hogy a joghurtnál az élelmiszerlánc úgy érezte, ekkora emelés belefér, és nem csak a költségeit tolta át, meg nem csak bebiztosította magát egy forintapokalipszis ellen, hanem egyszerűen addig nyomta fel az árakat, ameddig úgy gondolta, annyiért még megveszik az emberek a termékeit – mondaná valaki, aki olyan csúnya dolgokat feltételez egy piacról élő cégről, mint hogy (extra)profitra akar szert tenni ott, ahol lehet.

Ugyanakkor a totális kizsákmányolásnak szerencsére maga a piac is véget tud vetni, ott ugyanis annyiért lehet eladni valamit, amennyiért megveszik. Ezt különféle disznóságokkal (kartell) és jó szándékkal (ársapka) lehet valamelyest befolyásolni, de az önszabályozó jellege kétségkívül működik valamelyest, és a legkapzsibb próbálkozások rendre elhalnak.

Vegyük például Bélánk kedvenc tejutánzattal készített dobozos kávéitalát, amelyet a háború előtt 250-300 forintért árultak; miután tettek egy sikertelen kísérletet, hogy ezt duplájára emeljék, hátha úgy is fogyni fog, mostanra visszakúszott szépen 400 forint alá.

Még a magyaré is.

Nyitókép: képernyőmentés