Reggel a kikötőben – életképek Palermóból

Én napok óta itt vagyok, de nem tudom, hogy itt vagyok-e egyáltalán. Jó néhány napra szükségem van ahhoz, hogy megérkezzem valahová. És sokszor úgy távozom helyekről, hogy meg sem érkeztem. 

A Tirrenia nevű hajó épp befut Palermo kikötőjébe. Reggel fél hét, a nap már most irgalmatlanul süt. Már megint. Ilyet se gondoltam még soha napkeltekor, hogy te jó ég, már megint kezdődik. Mert tényleg nem könnyű elviselni az itteni napfényt, legalábbis a magamfajtának nem. Aki egy bükkös félhomályában érzi otthon magát, lehetőleg októberben,

                                                                                Fotó: Győrffy Ákos

Jó kérdés. Talán leginkább a tengert. De a tengert is legfeljebb csak időlegesen találom meg. Tényleg nincs mit nézni a tengeren, ezt sokszor tapasztaltam már. Hiába figyelem. Nem vagyok az a nyaralós típus, és akkor még enyhén fogalmaztam. Egyik nap láttam egy fotót, egy ismerősöm osztotta meg, aki egy mediterrán városban járt. A fotó egy utcán készült róla, a város egyik nevezetes utcáján. Valami olyasmit írt a kép alá, hogy akkor ez az utca is pipa. Mármint abban az értelemben, hogy ez az utca is megvolt, itt is jártam, láttam, megnéztem, lapozzunk. Néha tényleg irigylem azokat az embereket, akik azt gondolják, hogy ilyen könnyen megúszhatnak mindent. Elmegyek valahová, körülnézek, itt voltam, pipa. 

A mi utcánk, ahol lakunk, a Via dei Materassai. Egy szűk, nagyjából százötven méter hosszú sikátor. Az elmúlt napokban sokszor végigsétáltam ezen a sikátoron, de olyan érzésem soha nem volt közben, hogy pipa. Sőt. Minden egyes alkalommal csak nőtt bennem a – hogy is mondjam – tudatlanság. Vagy a kétségbeesés. Pontosabban e kettő keveréke. De ez sem pontos így, inkább arról van szó, hogy annyi mindent érzékeltem egyszerre séta közben, hogy megszédültem tőle. Sejtelmek, benyomások, amelyeket nem értek, nem tudok közel férkőzni hozzájuk. Egy utca, amelyben évszázadok óta élnek emberek, életek százezrei játszódtak le itt, születéstől a halálig. És minden élet nyomot hagyott itt, ebben a kis sikátorban, minden egyes élet mondjuk a 15. század óta. De talán már korábbról is, mindenesetre 15. századi az egyik épület a sikátor végén. És mintha ezt érzékelném, de ezt nem lehet érzékelni, mert beleőrül az ember. Mégsem tehetek mást, úgy látszik, erre vagyok kalibrálva. 

Ha nem ezt teszem, hiányérzetem támad, üresen és bambán sodródom csupán a jelenségek felszíne fölött. Egyszerűen lelkiismereti kérdés, hogy nem mondhatom semmire sem azt, hogy pipa. 

A kikötő melletti sétányt Jasszer Arafatról nevezték el. Tele van a város anarchista és kommunista falfirkákkal, de közben ugyanígy tele van falakba süllyesztett kis kegyhelyekkel is. Ezek is olyan rétegek, amelyek látszólag gond nélkül rakódtak egymásra. Az utóbbi időben többször jártam Olaszországban, és úgy látom, Matteo Salvini a falfirkák legnépszerűbb alanya. Mintha otthon lépten-nyomon Pintér Sándort gyalázó feliratokba botlanánk. Pintér Sándor náci. Pintér Sándor egy vírus. Az olasz kormányok – némi túlzással – havonta változnak, ha jól láttam, a jelenlegi miniszterelnök épp most adta be a lemondását. Szegény Matteo ebben a jelentékeny rotációban állócsillagnak tűnik, ami errefelé nem kis dolog.

Hamvas esszéjében Kierkegaard nem találja a helyét. A tenger büdös és langyos, az ételek rosszak, az időjárást nem lehet elviselni. Itt, a sétányon is büdös van, ahogy a városban is általában. Palermo fölött a hőségben rothadó szemét felhője lebeg. Mindenütt iszonyatos szemétmennyiség, a tengerparton, a sikátorokban, az utak mentén.

                                                                        Fotó: Győrffy Ákos

Az impozáns hegyvonulatok szárazon és kopaszon állnak a kegyetlen fényben, az erdőket már a középkorban letarolták róluk. Valamikor, sok évvel ezelőtt írtam egy verset, amelynek talán az volt a mondandója, hogy egy régi adriai utazás legszebb pillanatai a víz alatti pillanatok voltak. Amikor lemerültem a fényektől átjárt víz alatti világba néhány másodpercre, ahová nem hatol le a mindenütt ordító zene és az emberi alapzaj. Lebegni ebben a vibráló katedrálisban, ebben a csodálatos, időtlen monotóniában, ami a tenger. A tengerben ott van mindaz, ami a szárazföldön szilánkokra hullva hever mindenfelé, egymás fölött és alatt, érthetetlenül.

Ami majdnem ugyanazt jelenti, mintha semmi sem lenne jelen, csak ez a csillámló mozgás. Mert hát végül is az emberi történelem sem más, mint felbukkanó és eloszló áramlatok vég nélküli hömpölygése. 

Valamelyik este a vasútállomáson odalépett hozzám egy kölyök, és megkérdezte, hogy nem veszek-e hasist. Szívesen mondtam volna neki valamit arról, hogy ez az egész itt körülöttünk olyan benyomásokat produkál, amihez képest a hasis pattogós cukorka. De persze nem mondtam semmi ilyesmit, csak megráztam a fejem. A nap már magasan a horizont felett jár, a vibrálásban felszívódnak a halászhajók. Egy komp húz ki a kikötőből, Afrika felé.