„Ez az enyém, ez a tiéd” – történész az orosz 20–21. századról

Cikksorozatunkban bemutatjuk, hogyan kalapált világbirodalmat Moszkva vérrel és vassal a torzsalkodó szláv fejedelemségekből az évszázadok alatt. Az orosz történelemről, az orosz terjeszkedésről szólva korábban már körbejártuk a Kijevi Rusz kérdéskörét ukrán fókusszal, a Krím hányatott sorsát, majd Moszkva felemelkedését és Szibéria bekebelezését vázoltuk, egészen Rettegett Ivánig. Ezt követően áttekintettük, hogyan folytatódott a nehéz sorsú, ám feneketlen étvágyú birodalom növekedése, és hogyan próbált Nagy Péter cár „európai ösvényre” térni. Bemutattuk Nagy Katalint és korát, a hosszú 19. századot, majd a bolsevik hatalomátvételt követő földrengésszerű változásokat.

Ezúttal a legújabb kor orosz történelmének fontos külpolitikai mozgásait, a Szovjetunió széthullását, Jelcin és Putyin szerepét vettük górcső alá Gyóni Gáborral, az ELTE, Kelet-, Közép-Európa Története és Történeti Ruszisztikai Tanszék, habilitált egyetemi docensével.

Változtak-e az orosz külpolitikai törekvések Sztálin halála után? Tervben volt még bármiféle hódítás, lehetett még nagyobbra nőni?

Sztálin halála után elkerülhetetlenné vált valamiféle „enyhülés” a Szovjetunióban. Mivel a hatalomátadás mechanizmusa régi orosz szokás szerint tisztázatlan volt, „szőnyeg alatti” belső harc kezdődött. Kezdetben úgy tűnt, hogy a rettegett belügyi vezető Lavrentyij Berija lehet e hatalmi harc győztese. A grúz Berija radikális reformokat irányzott elő, ami például feltételezte volna a német újraegyesítést (Berija játszott szerepet abban is, hogy Magyarországon Nagy Imre lett a kormányfő, noha Nagyot akkor nevezték ki miniszterelnökké, amikor Beriját már letartóztatták, viszont erről még nem jelent meg a hivatalos közlemény). Végül Hruscsov „konzervatívabb” irányvonala győzött, Beriját eltávolították, és a hivatalos verzió szerint még 1953 decemberében kivégezték ( életének utolsó hónapjaival kapcsolatban mindenféle legendák keringenek).

Lehet, hogy magyar szempontból ez meglepőnek tűnik 1956 miatt, de

Egyrészt az űrverseny miatt, amiben a szovjetek diktálták a tempót, és fantasztikus, az egész világ által elismert sikereket arattak. Másrészt az úgynevezett. „harmadik világ” függetlenségi mozgalmainak vezetői közül is sokan megtalálták a Moszkvába vezető utat, hiszen a Szovjetunió is antikolonialista retorikát folytatott. Ebben az időszakban jön létre a Varsói Szerződés, ami intézményesíti a szovjet katonai befolyást Kelet-Európában; ekkor fordul a szovjetek felé Kuba, Egyiptom, Irak, Szíria, sőt, India; és egyelőre még Kína is a „béketábor” része.

Mi volt a jellemző Hruscsov és Brezsnyev külpolitikájára?

A legnagyobb törést a Kínával való szakítás jelentette még a hruscsovi időszakban, ami az 1960-as évek végére ahhoz vezetett, hogy harci cselekmények zajlottak a Szovjetunió és Kína között a Távol-Keleten (Damanszkij-sziget). A szovjet–kínai kapcsolatokat majd Gorbacsov rendezi, s az általa megkezdett úton haladt ezen a téren Jelcin és Putyin is.

Az 1960-as, 1970-es években

ebben nyilván szerepet játszott az is, hogy az 1960-as évek közepétől az országba ömlő olajdollárok lehetővé tették az expanzív külpolitika folytatását. Afrika (például Zimbabwe, Mozambik, Tanzánia, Angola, Etiópia stb.), Ázsia ( Dél-Jemen, Afganisztán, Vietnám stb.) számos országa így vagy úgy, de szovjet befolyás alá került, s a szovjetek igen aktívak voltak Latin-Amerikában is (például Nicaragua). A szovjet sikerek árnyékában az Egyesült Államok számára az 1970-es évek nem alakultak olyan jól (Vietnám, Irán elvesztése, Watergate, inflációs pánik, energiaválság), úgy

Aztán eltelt alig több mint egy évtized, és a Szovjetunió megszűnt létezni!

Gagarin röviddel a felszállás előtt, 1961. április 12.

Mit gondol, miért volt fenntarthatatlan a Szovjetunió? Akadt volna más lehetőség, mint a széthullás?

Itt kénytelen vagyok egy távolabbi kitérőt tenni. A szovjet rendszer reformja az 1980-as évek elejére elkerülhetetlenné vált. Ennek elsődleges, alapvető oka a mezőgazdaság krónikus válsága volt. Az 1930-as évek elején végigvitt kollektivizáció számos emberi tragédia mellett ahhoz vezetett, hogy a szovjet/orosz mezőgazdaság működése rendkívül alacsony hatásfokúvá vált. Szerintem, ez persze csak az én személyes véleményem,

A szövetkezetesítés következményeképpen szűnt meg a régi, archaikus, falusias orosz világ, és jött létre a helyén az urbanizált, modernizált szovjet társadalom.

Viszont az élelmiszer-ellátással gondok voltak, nemcsak az 1930-as évek elején pusztított éhínség a Szovjetunióban, hanem 1946–1947-ben is. A sztálini időszak egyik jelensége a hajnali sorban állás a boltok előtt. Az 1960-as évek előtt, részben presztízsokokból is, a Szovjetunió nem importált gabonát. A hruscsovi időszak utolsó éveiben viszont már kénytelen volt ezt megtenni, s a folyton növekvő népesség mellett a szükséges gabonaimport egyre súlyosabb teherré vált. A 20. század elején még Oroszország volt a világ legnagyobb gabonaexportőre, a Szovjetunió a század végére a világ legnagyobb gabonaimportőrévé vált. A Szovjetunió egy olyan szuperhatalom volt, amely nem tudta élelmezni a saját lakosságát (arról persze az átlag szovjet polgárnak fogalma sem volt, hogy nagy valószínűséggel amerikai vagy argentin gabonából készült kenyeret eszik), a szükségletek kielégítése céljából kénytelen volt egyre inkább bekapcsolódni a világkereskedelembe, amit olajdollárokból fedezett, vagyis duplán kiszolgáltatottá vált. Ez egyébként kardinális különbség a Szovjetunió és a mai Oroszország között, stratégiai előny utóbbi javára –

Volt más út?

Elméletileg igen, de ha hozzányúlnak a szövetkezeti modell létező formájához, bevezetve az egyéni motivációs elemeket, az előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül az egész rendszer „erjedését” eredményezte volna. Az alternatíva az lehetett volna ezzel szemben, hogy visszatérjenek a sztálini korszak módszereihez, de az 1980-as években – főképp azért, mert a társadalom modernizálódott a szovjet korszakban – ez már lehetetlen volt. Vagyis a rendszer bomlása elkerülhetetlen – jelezte előre már 1983-ban Tatjana Zaszlavszkaja orosz szociológus.

Ettől eltérő kérdés az ország felbomlása. Úgy tűnik, hogy a szovjet rendszer válsága és a Szovjetunió mint ország bomlása sokszor összefonódik egymással, ami érthető is, hiszen a két dolog egy időben zajlott. Azonban önmagában

azt más koordinátarendszerben kell értékelni, még ha a két dolognak értelemszerűen van egy közös halmaza.

Mi adta meg az utolsó döfést?

A Szovjetunió felbomlásának alapvetően belső okai voltak, és azért következett be, mert

A Szovjetunió olyan állam volt, ahol a 15 tagköztársaságból 13 dotációra szorult, a két kivétel Oroszország és Azerbajdzsán volt, utóbbi az olaj miatt. Az összes többi szovjet tagköztársaságot – és értelemszerűen a nagy szovjet birodalmat is – minden csatolmányával együtt az orosz erőforrásokat kiszivattyúzva támogatták, miközben maga a szovjet rendszer sem volt mindenütt népszerű. Gyakran idézik Putyin kijelentését, miszerint a 20. század legnagyobb tragédiájának tartja a Szovjetunió felbomlását, ám ehhez azt is hozzáfűzte: „De legalább most már nem lehet fejőstehénnek nézni Oroszországot.” Ezek a szavak jól kifejezik az orosz társadalom érzületét.

Borisz Jelcin egy rockkoncerten táncol elnökválasztási kampányán, MTI/EPA (1996)

Mi újat hozott Gorbacsov „regnálása”?

Azt hiszem, Gorbacsov igazat mond, amikor azt állítja, hogy az utolsó pillanatig harcolt a Szovjetunió megmaradásáért. Maga sem tudta pontosan, hogyan, de szerette volna megreformálni a rendszert, és egyben akarta tartani az országot, mind a 15 tagköztársasággal, Tallinntól Dusanbéig. Az „igazság pillanata” az úgynevezett. augusztusi puccs idején jött el, amikor kiderült, hogy a politikailag aktív közönség Oroszországban Jelcin mellett van, a Szovjetunió mellett viszont senki nem állt ki. Ezzel el is dőlt a kérdés.

a fegyverkezési versenynek vagy a CIA-nak, ami maga lepődött meg a legjobban, hogy egyszer csak kidőlt mellőle a nagy rivális.

A Szovjetunió felbomlása után milyen mozgástere maradt az oroszoknak? Hogyan jellemezné Jelcin külpolitikáját?

Érdekes, hogy Jelcinék csak egy olyan megreformált Szovjetuniót tudtak volna elképzelni, amiben Ukrajna is benne van – Ukrajna nélkül a közép-ázsiaiakkal nem akartak társulni. Az 1991. december 1-jei ukrajnai függetlenségi népszavazás eldöntötte ezt a kérdést (1991 márciusában az ukrajnaiak többsége még a Szovjetunió fenntartása mellett szavazott…). A Jelcin körül csoportosuló orosz elit számítása az volt, hogy legyenek csak függetlenek a szovjet tagköztársaságok, úgysem tudnak messzire futni.

Az energia, nyersanyagok, piac, a humán kapcsolatok mind Oroszországhoz kötik ezeket a köztársaságokat, ahol

S valóban, az 1990-es években még működött Oroszországnak ez a klasszikus birodalmi metropólia funkciója a posztszovjet térségben. A Baltikumot kivéve nem volt olyan egykori szovjet tagköztársaság, ahol politikai értelemben végső soron ne Moszkva akarata érvényesült volna (lásd a különböző hatalomváltásokat Belaruszban, Ukrajnában, Grúziában, Azerbajdzsánban, a tadzsik polgárháborút). Ekkor még az egykori szovjet tagköztársaságok Moszkvát tekintették orientációs pontnak, ez megmutatkozott politikai rendszereik kialakításában (lásd az alkotmányokat) vagy oligarchisztikus berendezéseik létrehozásában. Ez nem azért van, mert Jelcin valamilyen zseni lett volna, inkább inerciával magyarázható.

Gorbacsov és Putyin, MTI/EPA/Carsten Rehder (2004)

Putyin úgy tűnik, rendbe tette Oroszországot, „uralkodásának” több mint húsz éve alatt gazdaságilag és katonailag is megerősödtek. Vagy ez csak látszat?

Az 1990-es évek elején megfogalmazott ún. „Jelcin-doktrína” szerint Oroszország a saját érdekszférájának tekinti az egykori Szovjetunió területét. Az 1990-es években ez még működött is, de a 2000-es években

az egykori Szovjetunió területén. 2003–2004-ben Grúziában a „rózsás forradalom”, 2004-ben Ukrajnában a „narancsos forradalom” (kevésbé világos háttérrel 2005-ben Kirgizisztánban a „tulipános forradalom”, és ugyanekkor Üzbegisztánban az andizsáni felkelés). Ezek azért tekinthetők fordulópontnak, a konkrét aktuális politikai vonatkozásokon túl, mert jelezték, hogy lehetséges olyan hatalomváltás ebben a régióban, amikor

Különösen az ukrajnai vereség lehetett fájdalmas Putyinnak, hiszen ez megakadályozta, hogy létrejöjjön az Egységes Gazdasági Övezetnek nevezett új posztszovjet integráció Oroszország, Ukrajna, Belarusz, Kazahsztán részvételével, ami az Európai Unióra hasonlatos valamiféle Szovjetunió 2.0 lehetett volna (amúgy ez is Jelcin öröksége). A hatalmas propagandakampány övezte „narancsos forradalom” jelezte, hogy Ukrajna a Nyugat számára is vörös vonal, alapvető cél, hogy megakadályozzák Oroszország és Ukrajna valamilyen integrációját.

A posztszovjet színes forradalmak azt is üzenték Moszkvának, hogy az 1980-as évek végére, még Gorbacsov korára visszanyúló elképzelés, amikor a Szovjetunió felbomlása idején arról volt szó, hogy „közös Európa-házban” élünk, és a „Lisszabontól Vlagyivosztokig” terjedő Európát építjük, nem biztos, hogy továbbra is aktuális, ha Oroszországot tehát nem partnernek, hanem riválisnak tekintik.

A „színes forradalmak” idejére nyúlhatnak vissza a mostani háború gyökerei?

Innen nehezen igazolható, de a mostanság Magyarországon is ismertté vált Alekszej Aresztovics ukrán elnöki tanácsadó – 2008-ban ő volt az, aki megjósolta a Krím orosz megszállását és 2019-ben a mostani háborút is, méghozzá nemcsak azt, hogy bekövetkezik, hanem azt is, hogy miként fog ez történni – azt állítja, hogy ekkor, a „narancsos forradalom” után kezdtek először Moszkvában komolyan gondolkodni arról, hogy adott esetben katonai úton érvényesítik az orosz érdekeket Ukrajnában. A mostani háború gyökerei meglehet,

De ezt nehéz eldönteni, és az orosz hadsereg nagyszabású fejlesztése is csak Dmitrij Medvegyev elnöksége idején indult meg.

Szóval, az előző kérdésére válaszolva, a tények azt mutatják, hogy a 2000-es évektől Oroszországnak kevésbé sikerült érvényesítenie érdekeit a posztszovjet térségben, mint ahogyan tette azt az 1990-es években. Kijevben, Kisinyovban, Tbilisziben, Bakuban, de Pasinjan hatalomra jutását látva már Jerevánban sem Moszkva dönti, el, hogy ki kerüljön hatalomra (viszont a most év eleji kazahsztáni események azt demonstrálták, hogy a közép-ázsiai régióban Moszkva továbbra is érvényre tudja juttatni az akaratát). Ezzel nem Putyin és Jelcin közé akarok minőségi különbséget tenni,

és az, hogy sokak számára a Nyugat (vagy amit ők annak hisznek) vonzóbb annál, mint ami Oroszországban van.

Ha az orosz történelem felől nézzük, mennyire illik bele Putyin a születésétől terjeszkedő állam eddigi vezetői közé?

Azt régóta lehet tudni: Putyin ambicionálja, hogy „bekerüljön a történelemkönyvekbe.” Az orosz elnökkel személyes kontaktust tartó (legalábbis még 2020 előtt) tekintélyes, liberális szellemiségű orosz újságíró, Alekszej Venyediktov elmondása szerint Putyin 2008-ban, második elnöki ciklusa végén megkérdezte tőle, hogy szerinte – Venyediktov végzettsége történész – milyen történelmi tettet hajtott végre. Venyediktov erre azt felelte, hogy talán a külföldi, elszakadt Orosz Pravoszláv Egyház 2007-es egyesülése az Orosz Pravoszláv Egyházzal volt az egyetlen olyan tett ebben a nyolcéves periódusban, ami tényleg történelminek nevezhető, ami helyet fog kapni a történelemkönyvekben.

Kétségtelen, hogy Putyin nevéhez fűződik az orosz államigazgatás rendbetétele az 1990-es évek káosza után, ám a posztszovjet Oroszország 1998-as összeomlás után megindult konszolidációja mindenképpen folytatódott volna (az 1999-es parlamenti választásokon először jött létre a Kremlt támogató többség, s a lendületes gazdasági növekedés is még Putyin elnöksége előtt indult meg), főleg a 2000-es évekre jellemző kirobbanó olajárak mellett.

s alapvonásaiban ma is az 1993-as alkotmány érvényes, még úgy is, hogy 2020-ban ezt úgy módosították, hogy Putyin számára potenciálisan lehetővé teszi a csaknem életfogytiglani hatalomgyakorlást. Azok a visszásságok, amiket ma Putyin szemére vetnek – választási manipulációk, a média állami kontrollja stb., vagy akár a jelzés nélküli katonák bevetése – már a jelcini Oroszországban is megvoltak, csak éppen a kommunista visszarendeződéstől tartó fals nyugati propaganda „demokrataként” ünnepelte a parlamentet tankokkal szétlövető első orosz elnököt.

Ön szerint Putyin melyik húzását lehet történelminek nevezni?

Azt hiszem,

volt az első igazán nagy „történelmi” tett, aminek a révén Putyin biztosította magának nemcsak azt, hogy bekerüljön az orosz történelemkönyvekbe, de azt is, hogy ez pozitív tónusban valósuljon meg. Száz év múlva senki nem fog emlékezni arra, hogy mennyivel nőtt a GDP, és mennyi volt az államháztartás hiánya, – ki emlékszik ma már a történészeken kívül Szergej Wittére? –, de arra, hogy ki szerezte vissza a Krímet, na arra fognak – ha még lesz Oroszország, ha még lesz világ.

Putyin gyerekek között az ukrán állami tulajdonban lévő Artek (Artyek) Nemzetközi Gyermekközpontban a krími Hurzuf városban. MTI/EPA-ITAR-TASZSZ (2001)

Történészként mit gondol az orosz–ukrán háborúról? Mi lehet a végkifejlet?

Putyin kapcsán gyakran elhangzó vélekedés, hogy a Krímen túl is az „orosz földek összegyűjtőjeként” akar bevonulni a történelembe, mint egy új III. Iván. A mostani események erre utalnak, csaknem biztos vagyok abban, hogy katonai siker esetén

azaz Luganszk, Donyeck, Herszon megyéket és Zaporozsje déli részét. Ha a háború úgy alakul, még többet is. Mindezt a Nyugat természetesen nem fogja elismerni.

De ne feledjük, az eredeti terv nem ez volt. Oroszország 2014 előtt abban gondolkodott, hogy Ukrajnával, Belarusszal és Kazahsztánnal egy új integrációt hoz létre. (A hangsúly most Ukrajnán van.) Ehhez kétszer, 2004-ben és 2014-ben is közel kerültek, s abban, hogy ez nem következett be, az orosz álláspont szerint azok a külső tényezők a felelősek, amelyek hozzájárultak a törvényes ukrán vezetés megdöntéséhez. Persze a valóság ennél összetettebb.

Felfedezhető némi történelmi párhuzam a háború kapcsán?

A Moszkva által mintegy utolsó figyelmeztetésként, 2021 végén a Nyugat (azaz az Egyesült Államok) számára megfogalmazott ultimátum az érdekszférák felosztásáról arról tanúskodik, hogy a Jelcin-doktrínát most is érvényesnek tekintik. De ebben semmi új nincs,

„ez az enyém, ez a tiéd” alapon befolyási övezetekre osztva az aktuálisan domináns nyugati hatalommal a számára érdekes régiókat: ez történt az „örök béke” során 1449-ben Litvániával, 1807-ben Tilsitben Napóleonnal, 1939-ben Moszkvában, majd később Jaltában. Erről szólt az ajánlat 2021 decemberében. A többit látjuk. A mi dolgunk feltárni az orosz politika működésének elveit; az pedig a döntéshozók súlyos felelőssége, hogy mire váltják ezt a tudást a gyakorlatban.

Nyitókép: Egy vásárló nézi a Lenin, Sztálin, Putyin és Jelcin szovjet, illetve orosz vezetők portréival díszített bögréket Moszkvában 2002. március 18-án. (MTI/EPA/Jurij Kadobnov)