Gigászi áldozatvállalás áll a 20. századi orosz sikerek mögött – történész a Mandinernek

Az orosz történelemről, az orosz terjeszkedésről szólva korábban már körbejártuk a Kijevi Rusz kérdéskörét ukrán fókusszal, a Krím hányatott sorsát, majd Moszkva felemelkedését és Szibéria bekebelezését vázoltuk, egészen Rettegett Ivánig. Ezt követően áttekintettük, hogyan folytatódott a nehéz sorsú, ám feneketlen étvágyú birodalom növekedése és hogyan próbált Nagy Péter cár „európai ösvényre” térni, majd Nagy Katalin koráról és a hosszú 19. századról is elemzést adtunk.

Mostani cikkünkben a 20. század első felének világtörténelmi jelentőségű oroszországi változásait mutatjuk be Mezei Bálint  történész, az ELTE Kelet-, Közép-Európa Története és Történeti Ruszisztikai Tanszékének adjunktusa segítségével.

*

A cárizmus összeomlását polgárháború és idegen hatalmak beavatkozása követte Oroszországban. A sok ellentétes érdek harcából hogyhogy a bolsevikok kerültek ki győztesen? Miben nőttek ellenségeik fölé?

Fontos az elején tisztázni, hogy a politikai erők polarizálódása rögtön az 1917-es februári polgári forradalmat követően megindult. Ez teremtette meg a lehetőségét egyebek mellett annak is, hogy az oroszországi szervezett, forradalmi munkásság újra felállítsa intézményeit és tágítsa tömegbázisát, nem beszélve a vezetők, az „élcsapat” több tagjának, köztük Leninnek és Trockijnak a hazatéréséről. A világháborús katonai vereség és az azt követő hatalomátvételi kísérletek 1917 nyarán és kora őszén nyilvánvalóvá tették, hogy az oroszországi központi polgári hatalom körül elfogyott a levegő. A hadseregben ezzel egy időben eluralkodott a defetizmus.

Persze Kerenszkijék kudarcát nem csak a fronton elszenvedett vereségek okozták.

a mielőbbi békekötést és a világháborúból való kilépést, a földkérdés történelmi igazságot megtestesítő megoldását, a városi mindennapokat gúzsba kötő élelmiszer-ellátás javítását és így tovább. A bolsevikok viszont ezt ígérték. Továbbá egyre fenyegetőbb lehetőségként tűnt fel egy visszarendeződés, a polgári forradalom előtti állapotok valamiféle restaurációja, amit viszont a kadetektől a mensevikeken át az anarchistákig mindenki elutasított.

Az illegalitásban megedződött bolsevikok éppen ebben az időszakban szerveződtek széles, egyre erősebben centralizált tömegpárttá, amit jól mutat, hogy a kora tavaszi, alig húszezres tagságukat az ősz kezdetére már megtízszerezték. Legnagyobb vetélytársaik immár a szociálforradalmárok, az eszerek és a nem forradalmi szociáldemokrata programmal fellépő mensevikek voltak.

Mi döntött tehát a bolsevikok mellett?

A társadalom többségét kitevő „proletarizált” tömegek az adott történelmi helyzetben gyors ütemben azonosultak az eredetileg mélyen antietatista és antikapitalista, valamint békepárti bolsevik programmal. A sokáig eszer és mensevik többségű szovjetekben pedig a közvetlen hatalomgyakorlás lehetőségét, egyfajta népi bázisdemokrácia biztosítékát látták. Ráadásul a bolsevikok szembefordultak a korábbi évtizedekben erőltetett ruszifikációval, amivel elnyerték a nemzetiségek egy részének támogatását is. Az egymással is versengő fehér tábornokok (Alekszandr Kolcsak, Anton Gyenyikin, Pjotr Vrangel stb.) a vörösökkel szemben nem voltak képesek koherens programot alkotni, és a szovjethatalom szétzúzásának vágya elméletben is csak 1917 októberéig forgatta volna vissza az idő kerekét.

Az egységes és oszthatatlan, monarchikus Oroszország eszménye már 1917 februárjában lekerült a történelmi fejlődés napirendjéről. Magyarán a hatékony tömegpárttá fejlődött bolsevikok azon kevesek közé tartoztak, akiknek

mégpedig egy globális strukturális változás keretében.         

Mezei Bálint

Hogyan változott Oroszország, illetve a Szovjetunió külpolitikája a cári birodalom bukása után, ahhoz képest? Melyek lettek a fő törekvések a második világháború kitöréséig?

Leninék elutasították az imperialista nagyhatalmi politikát, amelynek a cári Oroszország is aktív résztvevője volt II. Miklós uralkodása idején. Számukra 1918-tól Szovjet-Oroszország megmaradása volt az igazi tét, ennek megfelelően

de kísérletet tettek a forradalom exportjára is. Fontos adalék, hogy 1918 előtt a bolsevik program nem a gazdaság kizárólag lokális hatókörű, tehát „orosz” határok közé szorított átalakítását és Szovjet-Oroszország önálló, „különutas” külpolitikáját jelentette. Egyáltalán nem hittek ugyanis abban, hogy a centrumországok által izolált oroszországi szocialista kísérlet akár középtávon is életképes lehet.

A kibontakozó polgárháború és intervenció árnyékában rohamléptékkel elszigetelődő bolsevik vezetés diplomáciai lépéseit ezen érdekek és szükségletek határozták meg. Jó példa erre a Központi Bizottságban minimális többséggel, csak Lenin határozott fellépésének köszönhetően elfogadtatott béke, amelyet 1918. márciusban Breszt-Litovszkban írnak majd alá a központi hatalmakkal. Ez hatalmas területi veszteséget jelentett, egyúttal a fehérek legyőzésének egyik záloga volt. Ráadásul a szocialista forradalom európai exportjának a szovjet–lengyel háborút lezáró 1921-es rigai béke után nem volt realitása, szemben a nemzetközi elszigeteltségből való legalább részleges kitöréssel. Míg a cári Oroszország hadban állt a Német Császársággal és az Oszmán Birodalommal, addig a bolsevik vezetés a 20-as években

és Musztafa Kemal Törökországával, amelyek szintén az 1918–21 után európai békerendszer vesztesei voltak.

Mi történt később? Hitler fölbukkanása változtatott a csapásirányon?

A 20-as, 30-as években a szocializmus egy országban való felépítése volt napirendben, a szovjet külpolitikát pedig a már említett izoláció lazítása, valamint a külföldi kommunista és munkáspártok irányítása, illetve befolyásolása motiválta, melynek elsődleges csatornája a Komintern volt. A Szovjetunió a 30-as években támogatta a köztársaságiakat a spanyol polgárháborúban és a japán megszállókkal szemben álló erőket Kínában.

Az Egyesült Királyság és Franciaország azon szándéka, hogy a Szovjetunió bevonása nélkül szabjanak gátat Hitler európai terjeszkedésének, lényegét tekintve fenntartotta a szovjet állam és a bolsevik pártvezetés elszigeteltségét egészen a második világháború kezdetéig.

Miben különböztek Lenin és Sztálin külpolitikai elképzelései? Mit és hogyan sikerült megvalósítaniuk ezekből?

Lenin és Sztálin külpolitikai elképzelései, főképp 1918 után, leginkább az adott történelmi helyzetből következtek, illetve annak nyomán változtak. Egymástól nagyon is különböző állampárti vezetőként a diplomácia terén mindketten képesek voltak az ideológiát a bolsevik hatalom oroszországi fennmaradásának ügye alá rendelni. Ez megmutatkozott a breszti békében is.

De ne felejtsük el, hogy Lenin 1922-től fogva egyre távolabbról vett csak részt a pártvezetés munkájában, és 1924 januárjában meghalt. Sztálin a legfelsőbb bolsevik pártvezetők közül elsőként számolt le teljesen a szocialista forradalom exportjának víziójával, és tette ezt még bőven Lenin életében, 1918-19 táján.

Az 1928-as gabonaválság idején vagy egy évvel később, a kollektivizáció megindításakor Sztálin nem gondolt, nem is gondolhatott arra, hogy a Szovjetunió kevesebb mint két évtizeddel később a világ egyik vezető hatalmává válik, amely egészen az Elbáig tolja ki európai befolyási övezete határait. Az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktumban pedig egyértelműen tükröződött Sztálin azon igénye, hogy vegyék átfogó revízió alá a rigai békét, tágabb értelemben az ország első világháborút követő időszakban létrejött nyugati határzónáját. Ennek következménye lesz Kelet-Lengyelország elfoglalása, a balti államok kikényszerített csatlakozása, továbbá Besszarábia és Észak-Bukovina megszerzése. De ide sorolható a Finnországgal 1939–40-ben vívott téli háború is, amiért a Szovjetuniót kizárták a Népszövetségből.     

Szovjet katonák harca Sztálingrád romjai között (1942)

Milyen hatással volt az orosz történelmi reflexektől idegen bolsevizmus az orosz nép önképére, életfelfogására, világlátására a két világháború között?

A neves amerikai történész, Stephen Kotkin 1995-ös, nagy hatású könyvében, amely Magnyitogorszk iparvárosának példáján keresztül mutatja be a szovjetunióbeli államszocialista rendszert, magát a sztálinizmust civilizációként azonosítja. Szerinte a sztálinizmus nem kizárólag egy politikai szisztéma volt, hanem annál sokkal többet, egy komplex értékrendszert jelentett, a maga sajátos társadalmi identitásával és életmódjával együtt. Ennek integráns része volt a „bolsevik nyelv” elsajátítása, ami egy hosszabb, önazonosítási folyamatba illeszkedett:

Megtanulta, hogyan érvényesüljön a sztálini világban, adott esetben hogyan éljen túl az erőltetett ütemű iparosítás és a kollektivizálás, illetve az ezekhez kapcsolódó repressziós hullámok idején, hogyan és kiváltképp mennyire váljon „szovjet” emberré, mit őrizzen meg a régiből és mit vegyen át az újból.

Az 1922-ben létrehozott Szovjetunió drasztikus átalakítása bő évtizeddel az októberi forradalom után, a ’0-as évek végén, már Sztálin uralma idején kezdődött, és a rapid indusztrializációs-urbanizációs folyamat a következő évtized végéig eltartott. Az ország képét teljesen átformálták, milliók kerültek falusi közegből régi-új városokba, és mindez együtt járt a polgárháború éveiben megismert kegyetlen erőszak, a terror széles körű alkalmazásával.

A korszak erős társadalmi mobilitása nem csak süllyedést jelentett. Az urbanizált agrárnépesség, az ipari munkásság igen jelentős része, ahogy erre Kotkin is rámutatott, egy új világ építőjeként tekintett saját magára.              

Minek köszönhető, hogy a Szovjetunió folyamatosan erősödött, és szuperhatalomként jött ki a második világháborúból, minden belső nehézségei ellenére?

A Szovjetunió a 30-as évek végére, bár rengeteg áldozat árán, de a világ egyik vezető ipari hatalmává vált. A Vörös Hadsereg második világháborús teljesítményének megítélése pedig elképzelhetetlen a hátország hatalmas eredményeinek és gigászi áldozatvállalásának említése nélkül. Szólni kell a Gulag keretein belül folytatott hadiipari termelésről is. A fő hadviselő felek közül egyedül a Szovjetunió volt kénytelen rohamosan csökkenő nemzeti össztermékből fedezni a háború költségeit, és mindezt a háború előttinél jóval kisebbre zsugorodott ipari bázison kellett véghez vinnie.

A szovjet vezetés egyedülálló stratégiai problémával került szembe: a világszínvonalú német fegyvergyártással minden tekintetben – innováció, megbízhatóság, darabszám – versenyképes hadiipart kellett rekordgyorsasággal kiépítenie, illetve megmentenie és áttelepítenie a már meglévő kapacitásokat a háborús vészhelyzetben zuhanó ipari termelés közepette, miközben a beruházási forrásokat is meg kellett találnia az ipari hanyatlás megállításához. Az adott helyzetben mindez természetesen csakis a hadiipar szükségszerűen torz, mesterséges felülreprezentálásával és minden más ágazati kiadás könyörtelen visszavágásával volt megoldható. Miközben a hadiipari termelés meredeken emelkedett, egyes fogyasztási cikkek gyártását lényegében leállították.

Az ipar átállítása egyébként mai szemmel nézve is megdöbbentően találékonyan, gyorsan és hatékonyan zajlott: az eredetileg civil rendeltetésű és/vagy áttelepített üzemek zöme 1942-ben már a front igényei szerint termelt. Előfordult, hogy a keletre evakuált gyárakat, leginkább infrastrukturális okokból, már működő üzemek területére telepítették, majd a minél hatékonyabb munkaszervezés jegyében össze is olvasztották őket. 1945 után úgy döntöttek, hogy az evakuált termelőeszközöket keleten, főleg az Urálban és Kazahsztánban hagyják, a kitelepített vagy megsemmisült gyárak eredeti helyén pedig újakat építenek. Ezzel az újjáépítés időszakában megsokszorozták az ipari kapacitásokat, miközben a hadiipari innovációk terén számíthattak a saját, kiemelkedő műszaki-természettudományos értelmiségükre.    

Női munkások egy moszkvai gyárban 1943-ban (Facebook)

Volt más fontos tényező is az erősödésben?

A háborús siker másik kulcsa a széles körű társadalmi összefogásban keresendő:

A Vörös Hadsereg új tábornokai, Zsukov, Konyev, Rokosszovszkij, Vaszilevszkij és mások, pedig kiválóan értettek a modern hadviseléshez, 1941 végétől fokozatosan egyre nagyobb operatív szabadságot kaptak Sztálintól. 1944–45-re már olyan fegyverarzenál felett diszponáltak, amellyel csak az Egyesült Államok hadereje vehette fel a versenyt. 

Mi volt a legfontosabb különbség a két rivális hatalom között a világháború után?

A két szuperhatalom markánsan eltérő utat járt be. Az Egyesült Államok 1940–1945 között sikerrel járatta csúcsra iparát, miközben nem kellett érdemben visszafognia a fogyasztást. Ezzel szemben a Szovjetunió hatalmas ember- és anyagi veszteséggel, csatatérré vált nyugati területeivel, a civil gazdaság kárára túlméretezett hadiiparával és a végletekig kimerült hátországgal, összességében

A 27 millió állampolgárát elvesztő országban ráadásul óriási munkaerőhiány volt, javarészt ez magyarázza a hadifoglyok széles körű alkalmazását a legnehezebb termelőágazatokban, valamint a civilek tömeges, sokszor éveken át tartó kényszermunkáját.

A szövetségesek a jaltai konferencián: Churchill, Roosevelt és Sztálin (Wikimedia Commons)

Hogyan folytatódott, változott a szovjet terjeszkedés Sztálin haláláig? Miben volt más a szuperhatalmi külpolitika a korábbi évszázadok területszerzéseihez képest?

1945 után az izolációból kilépő Szovjetuniót nemzetközi ideológiai befolyása, szuperhatalmi státusza, óriási méretű, gépesített hadserege jóval a cári Oroszország fölé emelte. A jaltai világrend értelmében a Szovjetunió egészen az Elbáig kiterjesztette befolyási övezetét, egyszersmind nagyrészt elismertette az angolszász hatalmakkal az 1939 és 1940 közötti európai területszerzéseit.

hiszen a szovjetnél jóval fejlettebb feldolgozóipara hiánycikkek, magas hozzáadott értékű termékek hosszú sorát állította elő. Még Sztálin életében, 1949-ben jött létre a KGST, amely azonban csak az 50-es évek végén, már Hruscsov főtitkársága idején kezdett a szocialista tömb szorosabb gazdasági együttműködésévé válni.

A globális szovjet expanzió a 40-es évek végén, az 50-es évek elején jutott a csúcsra: bár 1948-ban kiátkozták Tito Jugoszláviáját, 1949-ben kommunista sikerrel zárult a kínai polgárháború, és 1953 júliusában, négy hónappal Sztálin halála után, egy fegyverszünet rögzítette a Koreai-félsziget hidegháborús felosztását.

Nyitókép: A Lenin és Sztálin orosz kommunista vezetők portréját viselő Prima nosztalgia nevű orosz cigarettákról 1999. július 22-én, Kijevben készített felvétel. A szovjet érában népszerű füstszűrős cigarettákat ezen a napon kezdték árusítani Ukrajnában 0,6 hrivnyás (kb. 35 forint) áron. (MTI/EPA/Szergej Szupinszkij)