Szélsőségek között: jegyzetek Abba Ahimeir életútjához

1931 októberében a palesztinai népszámlálások megzavarásáért letartóztattak egy fiatal zsidó értelmiségit. A Palestine Bulletin tudósítója interjút kért a radikális tüntetőtől, akit a rendőrség népszámlálási papírok széjjeltépése közben kapott rajta: „Akhi Mayer – nevének értelme »Mayer testvére« -, akit pénteken tartóztattak le a népszámlálási gyűlés megzavarásáért, egy nagyon különleges zsidó, akit szélsőségessége ellenére igencsak megéri megismerni, s kitől az ember sokat tanulhat. Testvérét, Mayert egy a háború utáni ukrajnai pogromban gyilkolták meg, és az okos ám balszerencsés fiatal emlékére nevezte el magát Akhi Mayernek. Valahol egy revizionista és egy fasiszta között van (...) Haját hagyja ápolatlanul lógni, és tekintete olyan, mint egy álmodozóé, aki fel kívánja forgatni a fennálló politikai rendszert. Könnyedén izgalomra kap a politikai diskurzus során, s olyankor hangja egy magas tónust üt meg. Elképesztően széles olvasottságú.” 

A brit zsurnaliszta nem birkózott meg a héber név latin betűs átírásának feladatával, azonban a leírás tökéletesen illik a palesztinai revizionista párt elsőszámú ideológusára, az éppen hatvan éve elhunyt Abba Ahimeirre. A palesztinai revizionisták olyan cionisták – vagyis zsidó nacionalisták – voltak, akik a korábbi britbarát cionista politika revízióját követelték – egy időben éppen egy olaszbarát irányzatért cserébe.

A Saul Gejznovics néven született Ahimeir az ukrajnai szélsőbaloldali mozgalmakban kezdte politikai ténykedését – testvérének sírja felett egyszerre mondott kaddist, majd dalolta az Internacionálét. Palesztinába érve a cionista munkásmozgalom ígéretes újságírója lett Jehosua Jeivinnel és a költő Uri Cvi Grinberggel együtt. Mindhárman elkötelezett szocialisták voltak, Grinberg pedig ekkoriban még Leninnek és Trockijnak írt verset. 

Grinberg például tiszteletteljes verset közölt Mussoliniről, Jeivin azzal vádolta a baloldali cionistákat, hogy gulágot akarnak csinálni a Szentföldből, Ahimeir pedig a bibliai szikáriusok szektáját utánzó gerillacsoportot alapított – az ősi héber késes banditák az „asszimiláns” zsidók kivégzésére specializálódtak a római időkben. A csoportot Ahimeir B’rit Ha’birjonimnak, azaz kb. Útonállók Szövetségének nevezte el.  Indulójukat a revizionista költő, Jakov Kohen írta meg, s szerepelt benne a sor, miszerint „Júdea tűzben s vérben veszett el, / Júdea tűzben s vérben támad fel!” (Egy megzenésített verzió egyébként itt meghallgatható). 

Ahimeir 1928-ban nyíltan vezetett egy rovatot a palesztinai újságíró, Itamar Ben Avi (a héber nyelvet megújító Eliezer Ben Jehuda fia) Doar Ha’jom nevű lapjában: a rovat címe Egy fasiszta notesze volt. Ahimeir később rengeteg kritikát kapott ezért a rovatért, melynek egy része nyilván igazságtalan volt:

s ha minden újságíró, aki valaha szólt egy jó szót a fasiszta rendszerről, fasiszta lett volna, akkor nehezen birkóznánk meg Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, vagy éppen a neológ Szabolcsi Lajos örökségével is.

Írásaiban úgy vezette fel Vlagyimir Ze’év Zsabotyinszkijt, a cionista jobboldal atyját, mint egy „zsidó Ducét,” és egy harcos, erős zsidó nép víziója mellett tört lándzsát: „A mi messiásunk nem holmi alázatos férfi lesz, aki szamáron ül majd” – figyelmeztetett. „A mi messiásunk egy tankban fog ülni, és onnan fogja megváltani nemzetét, ahogyan azt a valódi messiások teszik.”  

Ezt Ahimeir akkoriban nyilván komolyan gondolta, s noha sorai nem tértek el nagyban mondjuk az államalapító David Ben-Gurionétól – aki szintúgy zsidó hadsereget akart –, Ahimeir valóban átlépett egy bizonyos vonalat, amikor cionista társai előtt a német szélsőjobboldal által meggyilkolt Walter Rathenau weimari zsidó külügyért és Karl Liebknecht mellett Rosa Luxemburg szocialistát emlegette: „Csoportokat kell alkotnunk, hogy cselekedjünk (...). Ti nem is diákok vagytok, csak holmi melasz (...). Nincs köztetek egy sem, aki képes lenne úgy gyilkolni, mint azok a német tanulók, akik meggyilkolták Rathenaut. Titeket nem itatott még át úgy a nacionalista szellem, ami a németeket uralta (...). Egyikőtök sem képes olyan módon gyilkolni, ahogy Karl Liebknechtet és Rosa Luxemburgot meggyilkolták.” 

akiknek korai tagjai között a náci rohamcsoport-vezér, Ernst Röhm is ott volt.

Sorait persze ismét érdemes kontextusba helyezni. Ugyan az utókor emlékezetéből az ilyesfajta epizódok teljesen törlődtek – értelemszerűen, a holokauszt borzalmainak ismeretében –, a harmincas évek elején még nem volt teljesen kizárt dolog, hogy zsidó oldalról méltató sorokat fogalmazzanak meg a nácizmus iránt. Ennek lehetett német asszimiláns gyökere – azaz egy német zsidó hihette azt, hogy majd így megkímélik őt a nácik –, ortodox zsidó gyökere – néhány németországi rabbi például nem volt ellene a faji törvények vegyesházasságot tiltó passzusának –, de akadtak ilyen cionisták is. Mikor nem sokkal Hitler hatalomra jutása után, 1933 őszén és tavaszán revizionista sztrájk-feltörő megmozdulásokat szervezett a baloldali cionisták ellen Palesztinában, a revizionisták fültanúk szerint az alábbi dalt énekelték héber nyelven (két palesztinai zsidó várost említve):

Az idézett rigmust olyan sokat skandálták Zsabotyinszkij helyi követői, hogy amerikai cionistáknak közleményben kellett elítélniük a nótát: mint írták, a cionizmus nem fasizmus, és akik ilyesmit énekeltek, azok nem képviselték a mozgalom egészét. Ugyanebben az időszakban így írt Ahimeir: „A »kirekesztés« rémével ijesztgetnek minket, pedig a kirekesztés ösvényét választotta minden nagy nemzeti mozgalom, melyekhez olyan dicsőséges nevek fűződnek, mint Atatürk, Mussolini, Piłsudski, De Valera vagy Hitler.”

Durva hasonlatokban persze a túloldal sem szenvedett hiányt. Ahimeirt a szocialista cionisták „a palesztinai Göringként” emlegették, ízléstelenül leegyszerűsítve Ahimeir nacionalista filozófiáját. „Nem vagyok demokrata, és szilárd meggyőződésem, hogy az egyetlen működőképes kormány csakis egy aktív kisebbség lehet, mely egy passzív többség felett uralkodik” – írta egy helyütt. „Vasfegyelem, vezérkultusz, ez kell nekünk” – tette hozzá. Egy revizionista kongresszuson pedig így beszélt: „Ahogy a női divat is változik, úgy változik az uralom eszménye is (...). A demokrácia mindenhol kudarcot vallott (...) és ezért ez az évszázad a fiatalsághoz és a diktatúrához tartozik.” 

Ő egy helyütt arról írt, hogy Hitler antiszemitizmusa talán még „nedves,” de „fel fog száradni,”  a Jeivin által szerkesztett Hazit Ha’am (kb. Népfront) pedig Hitler hatalomra jutásakor azt javasolta olvasóinak, hogy „vonják le a hitlerizmusból a helyes következtetéseket (...) és akkor valami jó sülhet ki egy rossz dologból.” A nácizmus „antiszemita kérgét” elvetni valónak ítélte az újság, „de nem a marxizmus-ellenes magot.”  „Hitler még mindig jobb, mint Sztálin” – tették hozzá. (Később aztán az ilyen cikkekre mutogatott a szovjet propaganda, mely egyenlőségjelet tett a cionizmus és a fasizmus közé – ez, akárcsak a Hazit Ha'am cikkei, szintúgy ostobaság volt).

Zsabotyinszkij palesztinai híveivel szemben eleinte még megértő volt, akkor csupán így kommentálva a Mussolini-dicséretet: „Az egész merő frazeológia.”  Azonban a Hitler-hódolat Zsabotyinszkij számára is bőven több volt a soknál. Először Ahimeirt rendelte magához, így teremtve le őt (Ahimeir későbbi szavai szerint): „Ezen cikkek íróját beszélgetésre hívatta Zsabotyinszkij. Többet között kifejtette nekem (...) hogy ő (...) a vezérimádat elvétől rosszul volt. Nem óhajtotta megvitatni, milyen érdeme volt a fasizmusnak abban, hogy megmentette Olaszországot a polgárháborútól (...) Zsabotyinszkij a következőkkel zárta megbeszélését, melyet ezen sorok írójával folytatott: »Soha nem szoktam parancsot adni senkinek. ’Megkérem’ Önt, uram, hogy (...) ne vegyen át idegen kifejezéseket.« [És ha] ezt mondta Zsabotyinszkij (...) hát [akkor mégis] kik Cion fasisztái?”  

Majd Jeivin kapott tőle egy sokkal markánsabb levelet: „A Hazit Ha’amban megjelenő cikkek és megjegyzések Hitlerről és a hitlerista mozgalomról számomra, és mindannyiunk számára olyanok, mint egy kés a hátunkban. Követelem, hogy azonnal, feltétel nélkül szűnjön meg ez a hisztéria (...) Követelem, hogy a lap feltételek nélkül és teljességgel csatlakozzon (...) a hitlerizmus levadászásához is, a szó legszorosabb értelmében. Ha az újság még egy sort le mer írni, amit úgy lehet értelmezi, mint zsidó fiúcskák áradozását egy öntelt gojról, aki véletlenül hatalomra talált kerülni, kirúgatom őket a pártból, és minden személyes kapcsolatot megszakítok velük, mivel az én munkámat nehezítik arroganciájukkal és pimaszságukkal.” 

A Hazit Ha’am nem is filozofált többet kéreg és mag különbségéről, és

nem sokkal a fenti levélváltást követően már azért került konfliktusba a brit hatóságokkal, mert felmászott a jeruzsálemi náci német követség ablakára, és ellopta onnan a horogkeresztes zászlót, majd megkísérelte felgyújtani azt. (Igen, Hitler uralma tizenkét évéből az első hat alatt végig ott lobogott a horogkereszt a jeruzsálemi német követségen – már ha éppen egy lelkes cionista el nem rabolta azt). A Doar Ha’jom sem közölte többé a „fasiszta noteszét”, hanem így írt, a náciellenes bojkott-mozgalmat támogatva: „Nincs több német gépáru, nincs több német textil, nincs több német film, nincs több német gyógyszer, nem veszünk több német könyvet és újságot. BOJKOTT! BOJKOTT!” – szerepeltették öles betűkkel hasábjaikon.

Ahimeirt később az új izraeli állam baloldali vezetése teljesen kirekesztette, Ben-Gurion többször is fasisztának nevezte őt az izraeli parlamentben, a Kneszetben, cikkeit egyfajta bokszzsákként használva, amikor éppen ütni kellett egyet a jobboldali ellenzéken. Ben-Gurion sosem engedte például, hogy Ahimeirrel rádióinterjú készüljön – így nincs is felvétel a hangjáról, szemben megannyi más korabeli izraeli értelmiséggel. Ahimeir 1962 nyarán hunyt el, nevét pedig a mai napig tíz utca viseli, szerte Izrael államban. Tiszteletére 2002-ben állami emlékbélyeget nyomtak, emlékét múzeum ápolja, életművét pedig nemrég Peter Bergamin történész dolgozta fel The Making of the Israeli Far-Right: Abba Ahimeir and Zionist Ideology címmel.

A fenti történet magyar szemmel a zsidó történelem egy különös, rövid fejezetére mutat rá, amikor még nem volt mindenki számára azonnal egyértelmű a fasizmus és a nácizmus szörnyűsége, amikor még egyes jobboldaliak nem látták előre annak bűneit, illetve amikor még lehetőség volt egy különös, mára már meglepő útkeresésre.

Nyitókép: Abba Ahimeir. Forrás: Wikipedia

Válogatott bibliográfia:

Brenner, Lenni: Zionism in the Age of the Dictators. London, Croom Helm, 1983.

Deutsch, Gloria: Yossi Ahimeir Speaks About his Father, the Staunch Revisionist Abba Ahimeir, jpost.com, 2010. április 16.

Kaplan, Eran: The Jewish Radical Right. Revisionist Zionism and Its Ideological Legacy. Madison: University of Wisconsin Press, 2005.

Kozodoy, Ruth: Vision Confronts Reality: Historical Perspectives on the Contemporary Jewish Agenda. Rutherford, N.J.: Fairleigh Dickinson Univ. Press, 1989.

Morris, Benny: Response of the Jewish Daily Press in Palestine to the Accession of Hitler, 1933, Yad Vashem Studies, XXVII. köt. (1999), 371-372.

Rabkin, Yakov M.: Jewish and Zionist Approaches to the Use of Force, Tikkun, 2006. április.

Schechtman, Joseph B.: Fighter and Prophet: The Jabotinsky Story; The Last Years. New York, Thomas Yoseloff, 1961.

Segev, Tom: Words That Can't Be Retracted, haaretz.com, 2012. április 20.

Shavit, Yaacov: Jabotinsky and the Revisionist Movement, 1925-1948. London: F. Cass, 1988.

Tamir, Dan: „Dictate More, for We Should Obey Your Orders!” Cult of the Leader in Inter-War Hebrew Fascism, Politics, Religion & Ideology, XIV. köt., 4. sz. (2013 december), 452-453.

Ugelvik Larsen, Stein: Fascism Outside of Europe. New York: Columbia University Press, 2001.