Így nem törték meg a bojkottok és szankciók Hitlert 

Kevesen jósolták meg Adolf Hitler 1933 januári birodalmi kancellárrá választását, s még kevesebben, hogy rövidesen teljhatalmú diktátorrá nevezi ki őt a Reichstag.

és hasonlóan megrökönyödéssel konstatálták a rövidesen követő híreket: a nemzetiszocialista hatalom gerincét és erejét adó rohamosztagok rövidesen tetteket követeltek, és Hitler nem okozott csalódást, Németország 1933 április elsejére meghirdette a zsidó boltok és üzletek bojkottját.  

A náci bojkott

Bár a korabeli náci sajtó szerint a bojkott „rendben”, „fegyelmezetten” zajlott le, a nemzetközi lapok másról írtak: szerintük számtalan atrocitás, verekedés, fosztogatás, illetve több gyilkosság is történt. A londoni Jewish Chronicle szerint például barnaingesek hajnalban törtek be egy berlini zsidó kereskedő otthonába, ahol ostorral verték meg, majd „horogkeresztet vágtak a homlokába, hogy később is emlékezzen a náci uralom régi jó napjaira”. Nem egy, a náci vezetés ellen felszólaló zsidó Dachauban kötött ki, mely koncentrációs tábor felállítása az új német kormány egyik első dolga volt.

Eközben menekültek tömege indult meg Lengyelország felé, ahol a menekülteken segítő szervezetek felmérése szerint az ellátott zsidók 90%-a szenvedett el nemrég fizikai bántalmazást.

Maga Hitler 1933 júniusában bizonygatta a Colliers Weekly amerikai lapnak, hogy „teljes nyugalom honol Németországban. Egyetlen utcát sem pusztítottak el, egyetlen házat sem. Bár csak idejönnének az amerikaiak, és megnéznék, hol az a terror, pusztítás és káosz, amiről annyit hallanak?”

Az idézet nyilván szebben hangzott volna, ha nem tudjuk, hogy az a holokauszt későbbi „mesterelméjétől” származik, és hogy egy hónappal később már arról beszélt Julius Streicher, a náci propaganda egyik fő szervezője Nürnbergben, hogy

A zsidóellenes bojkottra a nemzetközi zsidó szervezetek és a szervezett munkásmozgalmak ellenbojkottot hirdettek. Az Amerikai Zsidó Háborús Veteránok bizottsága kijelentette: „Minden zsidó, aki egyetlen fillér német terméket mer venni, népének árulója”. Persze olyan zsidók is akadtak, akik inkább kereskedelmi szerződést kötöttek a német Reichsbankkal (Birodalmi Bankkal), erről itt lehet többet olvasni.  

Az ellen-bojkott

A bojkotthoz rövidesen keresztény csoportok és politikusok, zsidó üzletek és cégek csatlakoztak; prominens amerikai rádiók 15 percenként játszották le az izraelita veteránok felhívását: „Bojkott! Bojkott!” Az USA számos nagy importőre elkezdte lemondani németországi rendeléseit. A német termékek veszélyesen népszerűtlenné váltak, és egyes világhírű német cégek részvényeinek értéke drasztikusan esni kezdett. Németország egy túliparosodott és súlyosan exportfüggő állam volt, és a német vezetők tudatában is voltak ennek. 

Az Amerikába induló, korábban emberekkel és áruval tömött német hajók az utolsó percekben ürültek ki. Az Egyesült Államokban több ezer bolt helyezte ki a táblákat, hogy Made in Germany feliratú áru nem kell. Németország helyét Japán, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Anglia töltötte be üvegáruk, játékok, porcelán és élelmiszer bevitele terén az USA-ban. Az éves lipcsei szőrmefesztivált bojkottálták az európai és tengerentúli felvásárlók; a termékek 90%-a nem került eladásra, s a német ipar vesztesége egy nap alatt hárommillió dollár lett; a német bortermelés 80%-a nem lelt vevőkre;

s így egy hét alatt 5000 német dolgozó vesztette el állásait a szektorban. Erre reagálva ironikus módon számos német cég ki is rúgta keresztény alkalmazottait, zsidókkal helyettesítve őket: azt remélték, hogy ez majd megkíméli őket a náciellenes bojkott haragjától.

Az élelmiszerárak hetente 5%-kal nőttek Berlinben. A bojkott különösen fájó volt a náci gazdaságra nézve, mivel a teljes német munkaerő közel felét a német cégek mintegy 7%-a foglalkoztatta, melyek élet-halál harcot vívtak exportpontjaikért a világpiacon. A Birodalmi Bank 1933 nyarán londoni támogatókat keresett egy – országos szempontból – nevetséges, 40 millió birodalmi márkás (RM) kölcsön felvételére, jelezve a bank súlyos pénzügyi helyzetét.

Fotó: Új Kelet, 1933. október 21.

A nemzetközi baloldal szerepe 

Ez csak a kezdet volt: a magyar és nemzetközi lapok tudósítása szerint Párizstól Torontóig, Thesszalonikitől Bombayig és Isztambultól Antwerpenig bojkottot hirdettek a zsidó és munkásszervezetek. A nemzetközi állami reakció eltérő volt a bojkottra: míg az amerikai vagy a brit kormány hallgatólagosan támogatta azt, a litván kormány aktívan fellépett a mozgalom ellen. Tagadhatatlan azonban, hogy

A Népszava szerint már az év augusztusában nemzetközi szakszervezeti kongresszust tartottak Brüsszelben, ahol elhatározták az európai szakszervezetek kooperációját Németország bojkottálásában. „Az amerikai munkásföderáció meghirdette a bojkottot Németország ellen” – tudatta az erdélyi zsidó sajtó október 21-én. A cikk közölte, hogy washingtoni hírek szerint az amerikai munkásföderáció kijelentette, hogy „a bojkott mindaddig állni fog, amíg a német kormány nem engedélyezi a független német szakszervezeteket és nem szűnnek meg Németországban a zsidóüldözések”.

Bár az amerikai szervezett munkásmozgalom ekkor – és később is – szerény tényező volt az amerikai politikai életben, ekkor mégis több millió tagja volt, és lényegében az összes amerikai szakszervezetet képviselte.

A brit kereskedelmi alkalmazottak is beszálltak a bojkottba, a máig létező Trades Union Congress szakszervezeti ernyőszervezet májusban szólította fel a Munkáspárt támogatóit és a szakszervezeteket, hogy minden eszközzel akadályozzák meg a német termékek értékesítését a szigetországban. Hollandiában a Szociáldemokrata Párt és a Holland Szakszervezetek Szövetkezete elsősorban a mezőgazdasági termékek bojkottjára koncentrált. Az ügyhöz kései csatlakozók is akadtak, a Svéd Szakszervezetek Szövetsége a maga félmilliónál is több tagjával szeptemberben jelentette be, amit brit és holland kollégáik már korábban megtettek. 

Félsiker Hitlerrel szemben

1933 májusában a német külképviseleteket arra kérték, hogy foglalják össze a bojkottmozgalom eredményét: e szerint a német export drasztikusan csökkent az addigi hetekben, Németország kereskedelmi mérlege az 1932-es 70,2 millió RM-ről 35,4 millióra csökkent. Csak az egyiptomi exportkiesés ötszázezer dollárba (mai árfolyamon kb. 10,5 millió dollárba) került Németországnak – hetente. 

Az év júniusában Hjalmar Schacht, a Reichsbank vezetője, későbbi gazdasági miniszter magát Hitlert figyelmeztette, hogy Németországnak csak 280 millió márka értékű arany- és devizatartaléka maradt. A bojkott által okozott devizakiesést „nagy veszélyként” értékelte. Schacht kreatív módszerekkel próbált enyhíteni a devizahiányon, például zárolt számlákból – főleg zsidók zárolt számláiból – fizette ki a pénzüket követelő külföldi hitelezőket. Kevés dolog jelezte jobban a német gazdaság silány helyzetét, mint hogy 1933 júniusában

Nem túl meglepő módon Németország ellenszankciókkal reagált, noha természetesen csak azokat a területeket szankcionálta, melyek nem okozhattak komoly kiesést a nemzeti össztermékben, például – miután a litván szocialisták a német vaj bevitelének bojkottjára szólítottak fel – a vajipart. Utóbbira egyébként is szükségük lett volna, hogy védjék a sebezhető német vajpiacot. 

Németország nem tört meg

Az 1919-es németországi éhínség emléke valószínűleg erősen élt még a náci vezetők fejében. A bojkottmozgalom szlogenje az volt, hogy „Németország megtörik ezen a télen”, és ezt sok német el is hitette. A németországi brit követség egyenesen azt jelentette, hogy Hitler a gazdaságra koncentrál, mivel felismerte, hogy „csak akkor maradhat helyén, ha a gazdasági helyzet (javul) a következő télre”.

Azonban Németország komolyan vette a bojkottmozgalom által jelentett veszélyt. Edwin Black amerikai történész szerint a bojkottmozgalom eleve sikertelenségre volt ítélve, mert bár Németország 1933-ban infláció, munkanélküliség és súlyos életszínvonal-zuhanás által kínzott ország volt, ennek ellenére élelmiszertermelés terén önellátónak bizonyult, és a belső fogyasztás képes volt ellensúlyozni a kieső – egyébként saját megítélésük szerint is komoly – export-bevételt. 

1933 szeptemberének közepén Joseph Goebbels személyesen jelentette be a kormány téli segélyprogramját, melyben arra kérték a német családokat, hogy minden vasárnapon csak egytálételt ebédeljenek, és a maradékot adakozzák el. Továbbá heti húsmentes napot is hirdettek, ami helyett a halat javasolták – nyilván, hogy segítsék a német halipart. Azonban minden étteremtől és hoteltől elvárták, hogy egytálételt szolgáljanak fel vendégeiknek.

az élelmiszert, ruhát, tüzelőt és olajt a hadsereg, a rendőrség és náci önkéntesek szállították ingyenes vasúti kocsikon és buszokon. 

Németország kemény tél elé nézett, ám túlélte a bojkott-mozgalmat, mely a következő évre már jelentősen veszített lendületéből. A náci Németország nem tört, talán nem is törhetett meg bojkottok által – a derűlátók túl derűlátóknak bizonyultak, és intő példa lehet ez azoknak, akik szerint szankciókkal jobb belátásra lehet téríteni nagyhatalmakat. 

Borítókép: Bundesarchiv

Válogatott szakirodalom:

Aronson, Shlomo: Hitler, the Allies, and the Jews. New York: Cambridge Univ. Press, 2004.

Black, Edwin: The Transfer Agreement: the Dramatic Story of the Pact Between the Third Reich and Jewish Palestine. Rockville, MD: Dialog Press, 2009. 177-195, 362-371.

Gelber, Yoav: The Reactions of the Zionist Movement and the Yishuv to the Nazis’ Rise to Power, Yad Vashem Studies, XVIII. köt. (1987).

Joseph Tenenbaum: The Anti-Nazi Boycott Movement in the United States, Yad Vashem Studies, III. köt. (1959).

Rosenblüth, Martin: Go Forth and Serve: Early Years and Public Life. New York: Herzl Press, 1961.

Voss, Carl Hermann: Stephen S. Wise: Servant of the People. Philadelphia: JSPA, 1969.