A magyar érdekek és értékek képviseletére vállalkoztam

Az emberiség történetét folyamatosan éhínségek, járványok és háborúk kísérték. Köztársasági elnöksége alatt ezek közül mindjárt két csapás is sújtotta hazánkat. Először a koronavírus, most pedig a háború. Fel lehet egyáltalán ilyen élethelyzetekre készülni?

A járvány kitörése mindenki számára váratlan volt, bár a tudósok már figyelmeztettek arra, hogy az az életforma, amelyet kialakítottunk, az a túlfogyasztás, ami jellemzi az emberiség egy részét, az a mód, ahogy gyarmatosítjuk természeti környezetünket, újabb járványokhoz vezethet. Az úgynevezett patogének életterét egyre szűkebbre húzzuk, ami aztán a házi-, valamint a vadállatokon keresztül újabb fertőzésekhez vezethet. Sokan azt mondják, hogy ez a mostani pandémia csak a bevezető ahhoz képest, ami ránk vár a következő évtizedekben, ha nem változtatunk az életformánkon. Nagyon remélem, hogy tévednek. Visszatérve a mostani járványra, a koronavírusra nem lehetett felkészülni. Az első sokk éppen azért volt jelentős, mert nem voltak meg a védekezéshez szükséges eszközök. Emlékezzünk vissza! Nem volt elég maszk, nem voltak lélegeztetőgépek. Jó ideig eltartott, amíg a védőoltásokhoz szükséges vakcinákat kifejlesztették. Ha megnézzük, hogy az első hullám idején hány ember betegedett meg naponta, és az milyen súlyos korlátozásokhoz vezetett, majd összehasonlítjuk például a mai nappal, akkor azt látjuk, hogy most sokkal több a napi megbetegedés, mint akkor, ma mégis gyakorlatilag korlátozások nélkül élhetünk. Részben – lelkileg is – alkalmazkodtunk a vírushoz, részben az oltások és az átfertőződés következtében védettebbé is váltunk. 

A pandémia hatásai azonban még sokáig velünk maradnak. Említhetnénk itt a poszt-Covidot és a gazdasági visszaesést is. 

Valóban, szinte mindenki családjában van olyan, aki mind a mai napig küzd a vírus utóhatásaival, és számos elemzést olvashatunk arról, hogy a magyar, az európai és a világgazdaság folyamatait milyen károsan befolyásolta a járvány. Ráadásul, amikor már a kilábalás jeleit érzékelhettük – hiszen Magyarország is bizakodásra okot adó gazdasági eredményeket produkált –, elindult az orosz invázió, kitört a háború. 

Hogyan szerzett tudomást a háború kitöréséről, és mi az álláspontja a történtekről? 

Kaptam egy telefonhívást, de az internet korában ez már nem igazán számít, hiszen mindenki egyszerre értesül mindenről, vagyis az állami vezetők szinte ugyanakkor szereztek tudomást a háborúról, mint bárki más. Minden háború borzalmakkal, sok szenvedéssel jár, menekültek milliói hagyták el Ukrajnát, nagy részük vélhetően hosszabb ideig távol marad majd a szülőföldjétől. Hazánk álláspontja a kezdetektől világos, ami történik, azt agressziónak tekintjük, a szövetségesi – vagyis uniós, illetve NATO-s – kötelezettségeinket pedig minden tekintetben teljesítjük. Az ettől eltérő híresztelések nem felelnek meg a valóságnak. Nekünk szomszédos országként, amelynek jelentős számú kisebbsége él a háború sújtotta területeken, az az érdekünk, hogy minél előbb legalább tűzszünetben megállapodjanak a hadban álló felek. Ezt nekünk minden diplomáciai eszközzel segítenünk kell. Persze látjuk a magyar diplomácia mozgásterét, ahogyan azt is, hogy az Egyesült Államok, a nagy európai uniós tagországok, Németország, Franciaország és Lengyelország nélkül tartós békét teremteni nem lehet. 

 A politika frontvonalában eltöltött évtizedek után önnek folyamatosan az ellenzéki provokációval szembenézve kellett bizonyítania, hogy az állami irányítás legfelső szintjén valóban minden magyart képvisel. A baloldal viselkedése ebben a helyzetben igen egyszerű volt, ha nem azt teszi, amit az ellenzéki pártok próbálnak diktálni, akkor nem lehet más, csak kormánybérenc. Tíz év hosszú idő, hogyan élte meg ezt a helyzetet? 

Minden szakmának, így a politikusinak is megvannak a maga nehézségei. Sokszor az ember úgy érzi, hogy olyankor is kritikával illetik a munkáját, amikor a legjobb tudása szerint, az alkotmányos szabályoknak megfelelően jár el. Ha ezt valaki nem szokja meg, akkor valószínűleg elmenekül erről a pályáról. A gyalázkodás, a méltatlan támadás mindenkinek rosszulesik. De egy politikusnak csak arra kell figyelnie, hogy az a döntés, amit meghozott, emberileg, erkölcsileg és jogilag helyes-e. 2012-ben, megválasztásomkor az Országgyűlésben elmondott beszédemben hangsúlyos elem volt, hogy a magyar érdekek és értékek képviseletére vállalkozom. Visszatekintve az elmúlt tíz esztendőre, a magam és kollégáim nevében is nyugodt szívvel mondhatom, hogy ezt a vállalást teljesítettük. 

Az akkori parlamenti beszédében úgy fogalmazott: „Ha száz kifogástalan törvényt kapok az Országgyűléstől, mind a százat alá fogom írni. Ha pedig száz rosszat, hibásat, mind a százat vissza fogom küldeni.” Miként alakult a mérleg? 

A számok ugyan beszédesek, de nyilván nem lehet kizárólag ezek alapján értékelni az államfői tevékenységet. Az Országgyűlés által elfogadott törvények kapcsán harminchét alkalommal emeltem politikai vétót, huszonnyolcszor az első, kilencszer a második ciklusomban. Emellett nyolc alkalommal fordultam az Alkotmánybírósághoz, ötször 2012 és 2017 között, háromszor pedig 2017 után. Talán nem elhanyagolható körülmény, hogy mindezt az engem jelölő pártszövetség alkotta kormányok idején tettem. 

Főként, ha például azt nézzük, hogy Göncz Árpád csak az MDF-kormány és az első Orbán-kormány idején fordult az Alkotmánybírósághoz hét, illetve egy alkalommal. A Horn-kormány alatt viszont egyszer sem kért normakontrollt az AB-tól, és politikai vétóval is mindössze két alkalommal élt. 

Ebből mindenki levonhatja a saját következtetéseit. Számomra azonban inkább az a fontos, hogy az Alkotmánybíróság mindig megalapozottnak találta az észrevételeimet. De ha már itt tartunk, tíz év alatt volt alkotmánymódosítás, nem is egy. Az ellenzéki oldalról minden alkalommal felszólítottak, hogy az alkotmánymódosítást ne írjam alá, küldjem el az Alkotmánybírósághoz. Ha azonban valaki elolvassa az alaptörvényt, akkor egyértelműen kiderül, hogy ilyen esetekben a köztársasági elnöknek nincs mérlegelési joga, vagyis alá kell írnia, ellenkező esetben alkotmánysértést követ el. 

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd