Nem beszélnék párhuzamról 1956-tal

„Az Ukrajnában zajló háborút többen 1956-hoz hasonlítják, Áder János köztársasági elnök például azt mondta, az orosz támadás egyike a második világháború óta Európában látott legnagyobb katonai fellépésnek, és ’56-ban Magyarország is kénytelen volt hasonlót elszenvedni. Ön szerint mennyire valós a párhuzam?

Párhuzamról nem beszélnék, de vannak nagyon fontos hasonlóságok és különbségek, az összehasonlítás indokolt és elgondolkodtató. A két helyzet között 9-10 lényeges különbséget és egy kicsit kevésbé lényeges, de nagyon érdekes hasonlóságot találtam. 

Triviális különbség, hogy az egyik egy lezárt történet, ami legfeljebb közvetetten hat a mindennapi életünkre, az ukrán események viszont befolyásolják azt. A világ is teljesen más volt 1956-ban: akkor hidegháborús helyzet volt, két hatalmi pólussal. Most mulitpoláris a világ, és kétségesnek tartom, hogy hidegháború lenne. A két ország mérete is nagyon különböző: Ukrajna az egyik legnagyobb európai ország, 6,5-szer nagyobb Magyarországnál, és csaknem ötször annyian lakják.

Ugyan a médiahelyzet is teljesen más – hiszen 1956-ban a rádió és a nyomtatott sajtó volt a fő hírközlési eszköz –, mégis van egy hasonlóság: ugyanúgy semmit sem lehet tudni a valós idejű katonai műveletekről vagy arról, mi történik az emberekkel, mint akkor. Ahhoz képest, hogy 100 ezer katona mozog a területen, irtó kevés annyi hírt közölni, hogy 4 óra leforgása alatt kilőttek egy rakétát egy tévéállomásra. Úgy, hogy közben műholdtechnológiával egy ember mozgását is le lehet követni. Nyilván mindkét ország titkolózik az aktuális céljai miatt, hiszen morálisan, presztízs szempontból nem megengedhető, hogy egy katonai akció kudarca, elakadása kiderüljön és harcászati okokból sem lehet felfedni egy csapat mozgását. Ugyanakkor kulturális hagyományai is vannak: az orosz birodalomban alapvetés az irányított nyilvánosság, a szupererős kontroll alatt tartott média.

Erősen bejátszik a dezinformáció is: terjesztik, hogy átálltak az ukránok, elegük van az orosz katonáknak, tehát mindenki azt kommunikálja, ami számára előnyös.

Igen, mindkét fél abban érdekelt, hogy szigorúan kontrollált, propaganda célokat szolgáló hírek menjenek ki a világ közvéleményének meggyőzése, a saját közvéleményük megnyugtatása/feltüzelése érdekében. A Nyugat magatartása viszont döbbenetesen eltér 1956-hoz képest. Akkor többszörös krízis volt, a Közel-Keleten zajlott a szuezi háború, amelynek tétje a térségben megszerezhető hegemónia volt. Hiába tört ki előbb a magyar forradalom, nem tudta lekötni a világ figyelmét, a Nyugat magatartása Günter Bischof osztrák történész szerint »ebéd utáni szunyókálásra« hasonlított. A forradalmat egy szovjet blokkba tartozó konfliktusnak gondolták és rendkívül visszafogottan viszonyultak hozzá. A verbális támogatás megvolt, de valójában nem tettek semmit, a politikai akcióik a szovjetek megnyugtatására szolgáltak. Most elképesztően más a helyzet, az ukrán háború minden mást háttérbe szorítva egyedül van a porondon és a fegyverszállítástól elkezdve a gyorsított EU-tagságig minden napirenden van. Mondhatni, egy skála két végpontját látjuk.

Joe Biden magatartását is rendkívülinek gondolják abból a szempontból, hogy jó előre kommunikálta a várható orosz háborút, a készülődést, esélyt sem hagyva Putyinnak, hogy az ő narratívája érvényesüljön a támadás megindítása után.

Ez a különbségek egy rendkívül érdekes ága: a Nyugatot módfelett meglepte, hogy 1956-ban felkelés tört ki egy szovjet rendszerű országban, az azóta felszabadult titkosszolgálati és egyéb jelzések alapján semmi ilyenre nem számítottak. Most viszont meglepően pontos információk garmadája állt rendelkezésre, Amerika gyakorlatilag megmondta az invázió kezdetének időpontját. Az más kérdés, hogy a világ mintha nem akarta volna elhinni, reménykedett abban, hogy mégsem történik meg, a szolgálatok tévednek, mint az időjárás-előrejelzés.

Itt is tévedtek, először egy héttel korábbra mondták be az orosz támadást, ami teret adott a rajtuk gúnyolódásra.

Érdekes, hogy vállalták a kockázatot, holott nagyon súlyos presztízsveszteség egy ilyen helyzetben tévedni. Az elkötelezettségüket és aggodalmukat mutatta, hogy az először nyilván belső körben értékelt jelentéseket nyilvánosságra hozták, vállalva a blamázs kockázatát. Így akartak segíteni vagy figyelmeztetni.”

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd