A Szent István Intézet kommunikációs vezetőjével az M5-ön futó Kommentár Klub legutóbbi adásához kapcsolódóan irodalomról és irodalomoktatásról, a népi-urbánus ellentétről, lokalista és globalista szemléletekről, valamint az értő olvasás fontosságáról beszélgettünk.
Némelyek szerint a nemzeti értékeket ma már nem érdemes – sőt, talán nem is szabad – igazán hangsúlyozni az iskolai (irodalom)oktatásban: a világ menthetetlenül „kinyílt”, a lokalista-konzervatív szemlélet továbbadásával, erősítésével finoman szólva nem sokat segítünk a most felnövekvő generációnak. Valóban ez lenne a helyzet?
Épp ellenkezőleg gondolom. A szétzilálódás, a mesterségesen tágra nyitott társadalom ma még fel sem fogható problémákat zúdít a most felnövekvő generációkra. Torzítja a látásmódjukat, mert felelősként állítja be őket olyan ügyekben, amelyekhez semmi közük, de még a felmenőiknek sincs. A BLM-mozgalom térdelős gesztusa, vagy az LMBTQ-ideológia szivárványos világa is megköveteli ezt az irracionális személyes bevonódást, ugyanakkor
amelyeknek pedig hatással kéne lenniük rájuk, és amelyekért felnőttként felelősséget kellene majd vállalniuk.
Amikor a nemzeti szuverenitást vagy a hagyományos családmodellt védjük, épp a gyermekeink jövője lebeg a szemünk előtt. Ahogy egy fa is csak az egészséges, tápláló gyökérzetből meríthet életerőt ahhoz, hogy minden tavasszal friss hajtásokat hozzon, ugyanígy az emberi élet organikus tápcsatornáit sem lehet elzárni. A kertészeti példánál maradva: olyan ez, mintha a diófánk gyökereit módszeresen elvagdosnánk tavasszal, ősszel pedig azon bosszankodnánk, hogy miért nincs diótermés.
A gyerekek elsősorban családi hagyományaikba kapaszkodnak bele, de ahogy tudatuk tágul, horizontjuk kinyílik, a nemzeti közösséggel való kapcsolatba is bele kell nőniük – honismerettel, az országot járva, lankáit, síkságait jó ismerősként köszöntve, és nemzeti történelmünk, kultúránk megismerésével – versektől a népzenéig.
Épp ezért érthetetlen számomra az a kritika, amely ez ellen lép fel.
Niedermüller Péter szerint a nemzeti alapú oktatás akár szó szerint tönkre is teheti, mintegy „megbéníthatja” a gyerekeket. Ezt írja a DK politikusa: „Ha teletömik a fejüket nemzeti indíttatású tananyagokkal, mit fognak ezek a gyerekek majd a munkaerőpiacon csinálni?”
Ha feltételezzük, hogy a munkaerőpiac vélemény, gondolat és identitás nélküli gépeket szeretne magának, akár még igaza is lehetne Niedermüller Péternek, akinek nevét egyébként nem szívesen veszem a számra fehér-keresztény-heteroszexuális nőként, családanyaként... Csakhogy
ugyanis hiánycikk az elkötelezett, munkahelyéhez és hivatásához hűséges munkavállaló. A világpolgár nem hű, mert nem köti semmi és senki, veszi a kalapját és továbbáll.
A hűség így aztán társadalmainkban az egyik legnagyobb értékké válik – egy hosszú távon gondolkozó munkaadó is jól tudja ezt. Szóval ebben sem értek egyet a nevezett politikussal, ráadásul a nemzeti identitást erősítő tananyagok egyáltalán nem feltétlenül avíttak, hiszen kipróbált értéket képviselnek. A csomagolások, a platformok helyenként változhatnak ugyan, sőt változnia is kell a vivőanyagnak, de a tartalom ettől még mindenkor érvényes.
Az év elején óriási botrány kerekedett Tóth Krisztina – az egyik legkiválóbb jelenkori magyar költő, író – Jókai Az arany ember c. regényével kapcsolatos megjegyzéséből; néhányan – valljuk be, az abszurditás határán is bőven túlhatolva – még a szerzőnő puszta tehetségét is igyekeztek elvitatni a nagy felfordulásban. Vajon miért ekkora probléma manapság, ha egy szerző kifejti az álláspontját valamely nagy klasszikusunkról, vagy általában az irodalomról, irodalomoktatásról? Miért vált ennyire paprikássá a hangulat?
Szerintem addig nincs nagy baj, amíg ilyesmin vitatkoznak irodalmárok, és nem az történik, mint a tengerentúlon vagy Nyugat-Európában, ahol ideológiai alapon kimazsolázzák a műveket, amelyek maradhatnak.
mert rasszistának érzik a nemzetek táncait soroló felvonás egyes jeleneteit. Nonszensz!
Nagy-Britanniában az oktatási minisztérium dísztelen épületében egyetlen – szembeszökő – dekoráció utal csak bárminemű identitásra: a hatalmas szivárványos festés a fehér falakon, miközben a németek befogadóállamként határozzák meg magukat, fittyet hányva a nemzetek diverzitására, a nagy német kultúra megőrzésének és továbbadásának európai jelentőségű feladatára. Ezek az igazán aggodalomra okot adó jelenségek.
De valahogy a mértékadó európai és (sajnos) magyar értelmiség nagy része is hallgat e tendenciák kapcsán. Csak nekem fordulna meg a fejemben, hogy ennek a kiadók nyomása, elvárásai, valamint a kultúrában, médiában uralkodó véleményterror lenne az oka?
szelíden, de határozottan képviselniük.
Ön szerint létezik baloldali író és jobboldali író? „Rögzíthető” egy valóban komolyan vehető művész ilyen kategóriák által?
A magyar történelmet áthatja a kétpólusú gondolkodás: a kuruc és labanc, népi és urbánus törésvonal jelen van ma is. Nem is csoda, hiszen Magyarország mindig is ütközőzóna volt, keletről és nyugatról is ostromlott befolyásszerzési övezet, ráadásul rokontalan népként élünk a Kárpát-medencében immár ezer éve.
Mindig voltak, akik a könnyebb ellenállás irányába hajoltak meg – akár jó szándék is vezethette őket ebben, nem feltétlen opportunizmus.
Így volt ez közelmúltunkban, a kommunista hatalomátvétel időszakában, vagy a rendszerváltás után, és így áll a helyzet ma is; természetes, hogy a szellemi életben is lecsapódott mindez. A kérdés mindig ez volt:
Visszatekintve történelmünkre, megmaradásunk mégis a nemzetben gondolkodók bátorságának köszönhető – ma is így van ez. Konfliktusokkal, küzdelmekkel terhes a magyar sors, de felemelő is. Létezésünk ténye, nyelvünk fennmaradása, a világban betöltött küldetésünk tudata hihetetlenül nagy lelkierő és kreativitás forrása.
A „világnézeti túloldal” nagy szerzői közül kedvel valakit?
A kortársak esetében is tudjuk, kinek merre húz a szíve, hisz a magyar irodalom politikai irodalom is; egyáltalán nem véletlen, hogy a rendszerváltás után írók, költők, történészek vállaltak meghatározó politikai szerepet: a nemzeti gondolat jegyében Sütő Andrástól Csurka Istvánon és Csoóri Sándoron át Csengey Dénesig, a liberális gondolkodóknál pedig Gönz Árpádtól Eszterházy Péteren át Nádas Péterig és Grecsó Krisztiánig.
ugyanakkor értem, érzem a varázsát, és fontosnak tartom, hogy a magyarság e kétpólusú valója megjelenjen az irodalomban is. Ma a kurrensnek tartott kiadók egyébként épp az utóbbi szerzőket favorizálják.
Károsnak, mindenestül elvetendőnek tartja a genderelmélet(ek)et, illetve a nemi szerepek megváltoz(tat)ásáról szóló diskurzust?
Abszolút károsnak, rombolónak tartom ezt a mesterséges körülmények között, szellemi laborokban kimódolt ideológiát.
azt állítva, hogy a születési nem tetszőlegesen alakítható, átjárható, fluid kategória, amelyet az egyén pillanatnyi érzete szerint változtathat. És akkor én 45 évesen miért ne ülhetnék be egy óvodába, azt állítván, hogy 5 éves és fiú vagyok? Ezen mosolygunk, miközben Skóciában törvényi lehetőséget adtak akár négyéves kisgyerekeknek is, hogy fiúként lánnyá váljanak vagy fordítva – a szülők ellenkezése ellenére is. És a mai szülők nem vonulnak tömegestül utcára ezek ellen?!
A nyugati kultúra hanyatlásának szomorú szellemi terméke a genderideológia, illetve annak jogszabályi nyelvre fordítása, és az azon alapuló erőszakos LMBTQI-propaganda, amely meggyőződésem szerint a szexuális kisebbségeket csupán felhasználja egy radikális társadalomátalakítási kísérletben.
A „genderesített” mesék, filmek, ifjúsági kulturális tartalmak előállítása pedig egyértelműen a következő generációk egészséges lelki fejlődését veszélyeztető, a fiatalok személyes boldogságát kockára tevő jelenség.
Ön szerint a szépirodalom nagyjainak ismerete, és egyáltalán, az elmélyült, értő olvasás – túl a közvetlenül ugyan nem „hasznosuló”, ám az emberléthez mégis csak nélkülözhetetlen szépélmény rendszeres megtapasztalásán – mennyiben segíthet a társadalmi-politikai folyamatok mélyebb megértésében?
Egy jó vers, értékes novella vagy regény az esztétikai élményen, a nyelvi leleményen kívül akkor hat, ha igazi erkölcsi kérdéseket vet fel, ha valódi személyiségfejlődést mutat be, ha morális dilemmákra követel válaszokat az olvasótól, és ha az ebből leszűrt tapasztalat beépül a lélekbe – legyen szó személyes, emberi kérdésekről, vagy közösségi, nemzeti ügyekről. A múltunkat, a múltban élt emberek dilemmáit megismerni ezért sosem felesleges, hiszen
Gárdonyi Géza az Egri csillagokat 1899-ben írta, a cselekmény 1552-ben játszódik, de ez a mű 2021-ben olvasva is érvényes. Ha a török hódoltság idejére gondolunk, biztos, hogy lelki szemeink előtt megjelennek a mű szereplői, akiknek sorsa egyszerre túl is mutat a múltbéli világon. Hősies helytállásuk vagy épp árulásuk a XXI. század közepette is létező jelenségekre mutat rá az irodalom térben és időben született, mégis időtlen eszköztárával. Lehet benne nagyon mai válaszokat találni, amelyek segítenek eligazodni abban a zűrzavarban, amely körülvesz bennünket.
(A nyitóképet Máthé Zsuzsa bocsátotta rendelkezésünkre)
Egészen szokatlan páros ült egy asztalhoz a Mandiner Strandfesztivál színpadán: Máthé Zsuzsa, a Szent István Intézet igazgatója és négygyermekes édesanya, valamint Pityinger László, ismertebb nevén Dopeman, rapper és közéleti gondolkodó.
Ismert közéleti személyiségek, politikusok, tudósok, művészek, újságírók, sportolók szövetkeztek arra, hogy megvédjék a magyar kultúrát, nyelvet, identitást.
A jelenség nemcsak kínos, de unalmas és tökéletesen érdektelen is lenne, ha nem az országunk vezetésének cseréjét szabták volna feladatul az arcpirító hazugságok és önfényezés nagymesterére.
A válaszadók közel 60 százaléka a saját lakás vásárlásának támogatását tartja fontosabbnak, míg mindössze egyharmaduk (33 százalék) helyezné a fókuszt a bérlakások építésére.
Politikai haszonleséssel vádolják a Tisza Párt elnökét.
Mert a gyengébbek helyett rendre az erősebbeket védik jobban.
„Majd jövőre…” – írta az FTC elnöke a közösségi oldalán.
A fiatal nőnek elege lett a társadalmi kitaszítottságból.
