Keleti kóborlások – az Omega lengyel barátairól

Idén nyáron kedvem támadt Czesław Niement hallgatni. Most van negyven éve, hogy ideiglenesen felhagyott a zenéléssel a katonai szükségállapotra tekintettel, illetve oszlott fel más okból a korábbi zenekarának tagjaiból alakult legendás dzsesszrock együttes, az SBB. Ahogy ilyenkor lenni szokott, néhány napig még feldobott egy-egy témába illő videót a számítógép.

melyen Niemen híres számát, a Dziwny jest ten świat (Furcsa ez a világ) címűt játsszák. Ráadásul a színpadon ott volt velük Józef Skrzek billentyűs, az SBB alapítója, Niemen régi barátja.

Amikor 2004-ben hosszú szenvedés után Niemen elhunyt, úgy temették el, mint „a lengyel zene királyát”. Sírba helyezésekor Lengyelország-szerte megállt egy percre az élet, és a rádiók a Dziwnyt játszották. Egyszer azt olvastam, ha nem volna himnusza Lengyelországnak, ez lehetne az. Én magam mégsem szeretem ezt a számot. Tán egyszer sem hallgattam végig az Omega előtt. Akkor azonban odakötött valami, és ahogy szólt, egyre inkább rám tört a szokott szomorúság amiatt, hogy mi, magyarok mennyire nem ismerjük Lengyelországot, s milyen keveset tudunk az otthonunkról, Közép-Európáról. Úgyhogy a szám végére már-már mérges lettem Kóborékra, hogy miért Lengyelországban, a lengyeleknek játsszák ezt, miért nem itthon és nekünk.

különben azonnal giccsé lesz. De nem ez a fő oka, hogy nem szeretem. Niemen még a hatvanas években, a beatkorszakában írta. Gombafrizura, virágmintás trapézgatya, miegyéb. A Beatlest juttatja az eszembe, akik nagyon odavoltak, hogy mekkorát spangliztak a Buckingham palotában, miközben épp a globális elit tagjai közé emelték őket. Meg Mick Jaggert, akinek a legnagyobb gondja az életben az volt, hogy magáévá tegye az angol királynő húgát, és még vagy háromezer másik hölgyet. Szóval Niemen ezeknek a figuráknak a jelmezét volt kénytelen rövid időre magára ölteni, hogy a tömeg figyelmét magára vonja.

1971-ben Presser és Laux kiléptek az Omegából. A változásról és a jövőről Benkő László terjedelmes interjúban számolt be egy magyar lapban, fontosnak érezve megemlíteni, hogy „hallottuk például a nyugaton is elismert lengyel Cieslav [Sic!] Niemen együttest: hangversenyük igazi élmény volt. Lemezeik és felvételeik alapján azonban róluk már azelőtt is tudtuk, hogy nemzetközileg a legjobbak közé tartoznak”. Alig két év múlva pedig egy ifjúsági lapban megjelent elemzés azt állapította meg, hogy „a két együttes, a lengyel Grupa Czeslaw Niemen és a mi Omegánk érkezett el egyszerre arra a nemzetközi szintre, hogy tetteik, szavaik egyre inkább a nemzetközi popvilág érdeklődésére számíthatnak. Tulajdonképpen konkurensek, hiszen csak ez a két együttes tudott idáig „kiugrani” a közép-európai zenekarok közül. A nyugati popüzlet szigorúan védi az érdekeit.”

Szép dolog az üzleti optimizmus, de valójában teljesen más kapuk és utak nyíltak meg akkor lengyelek és magyarok előtt.

akik összetartottak és figyelték a lengyel kultúra fejleményeit. Ez alapozta meg, hogy felhagyjon a piac és a divat mindenáron való követésével és új világot alkosson. Ő volt talán az első és mindmáig a legtökéletesebb, aki képes volt az elektronikus dzsesszt ötvözni a népzenével, a kísérleti, indusztriális és pszichedelikus zenével, továbbá a klasszicizmus és a romantika költészetével, miközben olyan hangokat csikart ki Mini-Moogjából, Mellotronjából és EMS Synthijéből, amilyeneket őelőtte úgy talán még senki sem.

Az Omega nem volt ilyen szerencsés, vagy ha úgy tetszik, sokkal szerencsésebb volt ennél. Neki csupán a magyar, lengyel, német, angol, holland és skandináv fogyasztók ízléséhez kellett igazodnia. Nem énekelhetett Athénról és Szókratészról, görög pásztorokról és bukolikus gorálokról, Norwid morzsáról, körtefáról és gólyáról szóló imájáról, emigráns itáliai dámákról és züllött londoni emigránsokról, s legfőképp nem írhatott zenét a Broadwayre Salomé ezüst álmáról Słowacki után, a zaporozsjei kozákokról meg a szkíta legendáról, hogy kitépje vele az ember szívét.

Most, hogy meghalt Kóbor János, Molnár György gitáros mesélt arról, hogy

Azaz mindent a zenére, az akkordokra és dallamokra bíztak, hogy megmutassanak valamit magukból, és talán belőlünk is. A lányaim a járvány előtti karácsonykor bementek egy kamerával a krakkói forgatagba. Fiatal és idős, férfi és nő mind felismerte és dúdolta a Gyöngyhajú lányt.

Ezek szerint sikerült az Omegának eljutnia a lengyel szívekhez, és talán nem véletlen, hogy Kanye West, a szám leghíresebb előadója épp egy chicagói lengyel étteremben hallotta először azt. Rejtély egyébként, hogy mitől lehet egy dallamocska ilyen képtelen módon és mértékben egyetemes.

A Gyöngyhajú lány, angolul

1981-ben Niemen tiltakozásképp felhagyott a zenéléssel. Skrzek viszont templomokban kezdett játszani, ahogy sok más lengyel zenész akkoriban. Az Omega csak 2010 után készített olyan lemezt, mely „az együttes vallásos témájú dalainak áthangszerelt változatát” tartalmazta. Nemcsak a számok közötti évtizedek, de a szerzők (pl. Bródy János, Várszegi Gábor) személye is jelzi, hogy inkább esetleges, alkalmi gondolatok összefoglalásáról van itt szó, és semmiképpen sem kapcsolódik az anyag valamely tényleges vallási, szellemi irányzathoz.

Mégis maradtak közös gyökerek. Egy korai interjúban Benkő elmeséli, hogy körülbelül egymilliót költöttek már felszerelésre annak érdekében, hogy az elvárt színvonalat a koncertjeiken biztosítani tudják. Ez két-három lakásnak lehetett akkortájt az ára. Skrzek, mintha emlékezne a régi szép időkre, nemrég egy magyar újságnak azt mesélte, hogy milyen csodálatos volt zenésznek lenni, kiszakadni időnként a szocializmusból és betérni Nyugaton valami boltba „finom” hangszereket vásárolni. Mint minden mesterség, úgy a zenészé is ott kezdődik, hogy az eszközeit tiszteli és szereti. Az biztos, hogy az Omega a technikai újításban mindig élen járt, s nemcsak a hangszerek, de a hangfelvevők és hanghordozók, a látvány és a fényelés tekintetében is.

De a zenészek barátságából is sok maradhatott. Pár éve említette Kóbor, hogy tervezték Niemennel a közös fellépést, de a halála megakasztotta a folyamatot. Most már sose tudjuk meg, hogy mit játszottak volna, és egyáltalán, Magyar- vagy Lengyelországban akartak játszani? Talán az Álom Varsóról című számot akarták eljátszani. Ez is egy himnusz Niementől, 2004 óta a Legia Warszawa drukkerei minden meccs előtt eléneklik, megemlékezve egyúttal a „királyról” is. Mecky állítólag nagy Fradi-drukker volt. Vajon az Omega írt a Fradinak zenét?

Rajongásom az óvodában kezdődött a Ha én szél lehetnék című számmal. A gyerekek sokat lógtak akkoriban a porolón vagy a hintán, és szerettek torkuk szakadtából énekelni. És 1976-ban jutott a csúcsára a Nem tudom a neveddel, amit programzenének gondoltam motorzúgással, rakétasüvítéssel. Niemenről készült egy film 1976-ban. Az a részlete, amikor az opolei fesztiválon gyér közönség előtt játszik, megnézhető a videómegosztón.

Kifütyülik a bunkó rendőröket. A szakmunkástanulók sörözve hallgatják a dzsesszt. Az öreg szakik a lábukkal ütik a ritmust. A szerelmesek csókolják egymást, miközben szól az orgona. Most, annyi év után Niemen magányát látom. Valójában ugyanis már hajnalodott, és a zenekar háromnegyed órát hangolt koncert előtt. A közönség fáradt, unatkozik. Aztán csendben távozik, a billentyűs pedig zavartan áll, míg felesége fel nem megy utána a színpadra, s csendben megölelve magával nem viszi. Meglehet, Niement már csak kevesen tudták idáig követni. Az Omega viszont épp az előtt állt, hogy a korszakos Időrablóval és Gammapolisszal Európai sztárrá váljék.

Kóbor János 2021 első napjaiban, a Mandinernek adott interjú során (fotó: Ficsor Márton)

A történet pontosan mutatja, hogy miben különbözött a lengyel és magyar szocializmus és rendszerváltás. Akik ma a világtörténelmet írják, rég kihúzták Magyarország nevét a rendszerváltás lapjairól. Maguk a lengyelek is úgy tartják, hogy könnyel és vérrel ők taposták ki az utat az egész szovjet blokknak a szabadság és demokrácia felé. Pedig nálunk már az 1970-es évektől elindult a magánszektor, és olyan vállalatok telepedtek meg, mint a Levi’s. Az 1980-as évek elején elindult a gmk-zás, sorban nyíltak a kapualji kötödék, az évtized közepétől pedig „alkotmányerejű törvények” születtek a sztrájkról, a sajtóról, a jogalkotásról vagy a kapitalista jellegű gazdasági társaságokról.

Ha valaki figyelmesen olvasta Benkő 1971-es interjújának fenti részletét, feltűnhetett neki a kapitalista gondolkozásmód, Ricardo és Smith sem mondhatta volna szebben. Pedig ekkoriban Biszku Béla épp az 1968-as reform utáni visszarendeződést intézte Moszkvával, s merész dolog volt vagyoni érdekeltségre, gebinre, téesz-melléküzemágra gondolni.

Kár elhazudni az akkori kiváltságos helyzetét, vagy azt, hogy azokban az években a könnyűzene mégiscsak kevésbé volt az ideológia és az üzleti célok foglya, mint manapság. Az ifjúságnak ma már nincs szava abban, hogy mit szeretne hallani, sőt kiépült egy rendszer azok ellen, akik ki akarnák vonni magukat a korosztályra telepedő, azt elnyomó folyamatokból.

Az Omega ilyen formán egy sikeres gazdasági vállalkozás lehetett a lengyelek szemében. Azt az üzenetet hordozta, hogy a vasfüggöny mögött is lehet nyugodt, vidám az élet, s jogunk van a szórakozáshoz. Hogy itt is születhetnek kreatív gondolatok, s a piacfelmérés, az üzleti tervezés, a marketingkommunikáció igenis az élet része kell legyen a tervutasítás ellenében, mert jólétet teremtenek. Azt persze nem tudták, hogy az együttes szövegeit néha a konkurencia írta álnéven, vagy hogy a sajtósuk népképviselő lesz és pornográf botrányba keveredik. És Lengyelországban sem volt mindenki naiv. Előbb kazettán, majd CD-n tonnaszám gyártották a kalózmásolatokat Omegából is. Sőt jóval előbb hanglemezszerű képeslapot is készítettek, melyről a magyar sláger szólt.

A zene és színpadi lényük segített a közönségnek egy másikba világba lépni, s megtapasztalni, hogy van másik életük, másik énjük is. És ki kívánhat ennél többet? Hisz a mérce csak az lehet, hogy a nekünk rendelt munkát elvégeztük-e, vagy sem. Ha nem tévedek, maga a Salomé is erről szól.

Nyitófotó: Ficsor Márton