„Ha lesz még Omega, ott leszek én is” – Kóbor János mesél életútjáról a Mandinernek

Lejegyezte: Sal Endre

***

Az őseim száz évvel a török hódoltság után, Mária Terézia uralkodása idején érkeztek Magyarországra. Bátaszék, Tolna megye a mi famíliánk hazája. Sváb, osztrák, szász és még ki tudja, milyen germán és kelta törzs vére van bennem. A Kóbor név is magyarosított, valószínűleg Cobourg volt eredendően. Sokáig mindenki a szülőhelyén próbált megélni, volt a családomban földműves, építész, pedagógus, pap és teológus is.  

Emlékek? A II. világháborúban, Budapest ostroma idején kétéves voltam, megúsztam, a szüleim levittek a nagyszülőkhöz vidékre. De így is él bennem a szirénák és a bombázások hangja. A háború befejezése után viszont már tisztán emlékszem, mikor

Ott álltam a peronon, engem is sírva ölelgettek.

Persze nem értettem, mi történik, hiszen hároméves voltam. Kitelepítették őket, és átdobták Németország keleti felébe. Onnan aztán mindenki ment tovább, amerre tudott.   

Kopasz bácsi képe az osztályterem falán

Az elemit 1949-ben kezdtem, ami egybeesett Rákosi atyánk erőteljes színrelépésével. Annyit érzékeltem, hogy ott volt az osztályterem falán a kopasz bácsi képe, amiből leszűrtem, hogy fontos ember lehet.

de ezt én akkor nem tudtam.

Szüleim közgazdászként végeztek Pesten, ők voltak az első generáció, amely elhagyta Tolnát. Nagybátyám és nagyapám is építész volt, az utóbbinak még a II. világháború előtt komoly tervező, kivitelező cége volt. Külföldön is dolgozott, nagyanyámnál sok olyan képeslapot találtam, amelyet Németországból, Svájcból vagy Palesztinából küldött, hiszen akkortájt ott vezetett építkezéseket. Palesztinában Jaffát építették, amelyből aztán Tel Aviv lett. Én is építészként végeztem, a diplomatervem egy elképzelt, Balatonboglárra tervezett szálloda volt. Sikeresen lediplomáztam, de építészként egy napot sem dolgoztam. De ne szaladjunk ennyire előre!

Apám 1939-ben végezte el a közgazdasági egyetemet, éppen a II. világháború kitörésekor. Elsőosztályú futballista volt. Aztán 1943-ban, abban az évben, amikor megszülettem, súlyos lábtörést szenvedett a focipályán. Ekkor már vitték volna a frontra is, de mivel képtelen volt lábra állni, megúszta a besorozást. A MAC-ban játszott, s kisgyerekként az ő hatására lett mindennél fontosabb az életemben a labdarúgás. Meg persze akkortájt formálódott az Aranycsapat. Kilencéves gyerekként mindenkinél büszkébb voltam, amikor Puskásék megnyerték az olimpiát Helsinkiben.

Kinizsi-mezbe rejtett Ferencváros

Édesapám régi gombfocicsapatát örököltem, amivel még ő játszott gyerekként. Ezek még igazi gombok voltak, és nekünk kellett tökéletesre csiszolni.

mert ilyen csapat már nincs is. Nem értettem, aztán egy ebédnél vagy vacsoránál elmesélte, hogy már Budapesti Kinizsinek hívják, és nem zöld-fehér a színe, hanem piros-fehér. Én bólogattam, mint aki érti, de ezt sem értettem, mint annyi mindent akkoriban.

Arra is emlékszem, hogy a húgommal ekkortájt a nagyszüleimnél voltam vidéken, ahol reggeltől estig a nagypapa régi, bekötött újságjait olvastam. A Nemzeti Sportot és a Sporthírlapot, az utóbbi különösen tetszett, mert zöldes színű volt. Aztán mivel a Fradiról nem beszélhettünk, rátaláltam a Bástyára. A rádióban hallottam először a csapat nevét, és nagyon megtetszett, olyan különleges volt a hangzása. Bástya, mint egy középkori várban.

Persze arról nem tudtam, hogy a Bástya valójában az MTK, csak ennek a csapatnak is elvették a nevét a kopasz bácsi miatt. Bástya-rajongó lettem, pedig sokáig nem is láttam őket élőben. Később a nagybátyám egy szombati napon azt monda, ha már ekkora Bástya-drukker vagyok, kivisz egy meccsükre a Hungária körútra.

Arra is tisztán emlékszem, hogy a Vasas volt az ellenfél. Akkoriban a Bástya volt a legjobb, ám Szilágyi és Csordás góljával kettő-nullára a Vasas nyert. Végigbőgtem a meccset.

A nagyapám aztán úgy érezte, az nem lehet, hogy a végén még tényleg Bástya-szurkoló leszek, el is magyarázta, hogy ezzel ne is nagyon dicsekedjek, mert az az ÁVÓ csapata. Ezt sem értettem igazán. Majd mint ősfradista kivitt egy kettős rangadóra a régi, fatribünös Üllői úti stadionba. Az első meccsen a Honvéd játszott a Vasassal. Nyertek Puskásék, na mondom, végre megvan a reváns, aztán jött a Kinizsi mezbe rejtett Fradi és az Újpest találkozója.

S egyszer csak húszezer ember elkezdett énekelni, drukkolni, szólt a hajrá, Kinizsi! A Ferencváros kapott egy ötöst a Dózsától, de

kis túlzással azon a meccsen kereszteltek Fradi-drukkernek.

Valami megtört a vesztes vb-döntő alatt

Eldöntöttem, hogy focizni fogok. Budán, Lágymányoson laktunk, akkoriban eléggé kint volt a körforgásból ez a városrész, még a Petőfi híd sem épült meg. A legközelebbi csapat a Dohánygyári Kinizsi volt. Már megint egy Kinizsi. Elég erős NB II-es csapat volt, és a BEAC-pálya volt az otthonuk. Középcsatár voltam, 9-es, bár Kocsis Sanyi, a 8-as volt a kedvencem. Azt mondták, nem is voltam ügyetlen, aztán egy edzés után odalépett hozzám egy idősebb ember, és azt mondta, figyeltelek téged, te inkább futó alkat vagy, nem fociznod kellene, ott van az atlétika.

Atlétaedző volt a MAFC-ban, s elhittem neki, hogy atlétaként még jobb lehetek. Nem esett nehezemre, hiszen az atlétika az ötvenes években nagyon népszerű volt Magyarországon, nekem is tetszett, ráadásul az iskolai versenyeket könnyedén nyertem rövid távokon. Aztán ott volt a helsinki olimpia, ahol a 4x100 méteres váltófutásban a Zarándi, Varasdi, Csányi, Goldoványi villámikrek bronzérmesek lettek. Ez olyan eredmény volt, hogy csak ámult mindenki. Ma annak is örülnénk, ha a 4x100-as váltó selejtezőjében lennének harmadikok a magyarok egy világbajnokságon.

Még csak 1954-et írtunk, amikor megint történt valami, ami az atlétika felé terelt. Képtelen voltam feldolgozni, hogy az Aranycsapat kikapott a világbajnoki döntőben a nyugat-németektől. Ott ültem a rádió előtt Bátaszéken, s úgy éreztem, nem lesz 8:3, mint a csoportmeccsek alatt, de lesz 6:2, az sem rossz. Emlékszem, itthon ragyogó, napsütéses idő volt, kint, Bernben viszont esett az eső. Mikor percek alatt 2:0-ra vezettünk, azt mondtam, ez megvan, lehet, hogy inkább gombfocizunk egy kicsit. Aztán éreztem Szepesi György hangján, hogy valami nem stimmel. Egyre többet aggodalmaskodott, már kettő-kettő volt a meccs. A második félidő elején pedig rajtam is eluralkodott a félelem, mi lesz, ha mégsem nyerünk… Így is történt,

Évtizedekkel később egymás mellett volt a nyaralónk a kapusfenomén Grosics Gyulával. Sokat beszélgettünk a döntőről, és mindig azt mondta, nem volt bunda, túl sokat kivett a csapatból a brazilok és az uruguayiak ellen meccs, a csapat is fel lett forgatva, s talán komolyabban kellett volna venni a nyugatnémeteket, de a 8:3 után ki gondolt erre.

Szóval 1954-ben, ott Bátaszéken, a világbajnoki ezüstérem miatt döntöttem el végleg, hogy az atlétika felé fordulok. Aztán ismét történt valami, ami megzavarta a gyereklelkemet.

Szerelem sorban állás közben

1956. október 23-án a 8/A és a 8/B mindent eldöntő rangadóját rendezték a suli után. Délután háromkor kezdődött a meccs, és a szabály úgy szólt, hogy kettővel kell nyernie a jobbnak. Sehogy sem akart eldőlni a meccs. Már egészen besötétedett, 9:9-nél úgy döntöttünk, befejezzük.

Amikor aztán otthon elmondták, hogy kitört a forradalom, nekem is rémlett valami, hogy énekeket, meg hangoskodást hallottam a város felől. Tizenhárom éves voltam, keveset értettem az egészből. Azt a családi ebédeken persze leszűrtem már addigra, hogy a kommunisták nem szimpatikusak, meg szerencsére a kopasz bácsi is eltűnt már az iskola faláról.

Másnap suliba mentem én is a Móricz Zsigmond körtérhez, de szigorúan kikötötték a szüleim, hogy nem mehetek át Pestre, azonnal haza kell jönnöm. Volt, aki az iskolából ott volt a Bem szobornál, meg a Magyar Rádiónál, és elmesélte, mi történt. Mi meg csak hallgattuk nagy kerek szemekkel. De aztán a rádiónál történteknél is jobban érdekelt bennünket, hogy mikor pótoljuk a 9:9-es meccs visszavágóját.

A szüleim főleg a londoni rádió magyar adását és az Amerika hangját. Sokszor elhangzott Budapest neve, ebből azt szűrtem le, hogy valami fontos történik a fővárosban. Október 30-ig volt tanítás, utána a harcok miatt már nem. Én sem mehettem többé a Móricz Zsigmond tér környékére. Volt viszont, aki a körtérnél lakott, és mesélte, hogy tankokat látott, lövöldözést hallott, és ijesztő volt az egész.

Omega-koncert 1969-ben Gyömrőn (fotó: Fortepan/Péterffy István)

A közellátás már teljesen összeomlott, a vidékről érkező teherautóknál lehetett megvenni a legszükségesebb élelmiszereket. A szüleim dolgoztak, ezért engem küldtek le, hogy álljak sorba. Órákig csak álltam ott. Két kenyeret kellett hoznom. Egy alkalommal mellettem állt a sorban egy velem egykorú, szőke, aranyos lány. Beszélgetni kezdtünk. Két nap álltunk együtt sorban, a második alkalom után hazáig kísértem. A tizenhárom évesek magabiztosságával – mégis tétova voltam, pedig nagyon tetszett a kislány. Napokkal később, már a levert forradalom után elmentem a házukhoz. Csak törmelékhalmok álltak a helyén. Azóta sem tudom, mi történt vele. Abban reménykedem, hogy a családjával együtt időben elmentek vidékre vagy külföldre, s nem a romok alatt lelte a halálát.

Nem megyünk sehová!

Ma is előttem van a november 4-i hajnal. Én is hallottam a rádiót, Nagy Imrét, majd megszólaltak a szirénák, és az egész család lement az óvóhelyre. Ott ültem a félhomályban, a hidegben, felrémlett az 1954-es elvesztett világbajnoki döntő, és

Két napot voltunk lent. Mikor feljöttünk, romos házakat láttam mindenhol. A körtér porig volt rombolva. Aztán örültünk, mert őszi szünetet hirdettek. Februárig tartott. Még novemberben a nagybátyámék üzentek Bécsből, hogy várnak minket, jöjjünk! Édesapám határozott volt, azt mondta, nem megyünk, minket minden ide köt. Maradtunk, és én ennek nagyon örültem.

A családunk csak annyiban foglalkozott a politikával, hogy senki sem szerette az akkori rendszert, de senkiből sem lett forradalmár. Annak persze otthon érezhetően örültek, hogy végül nem lettem úttörő. Egy mandulaműtéten múlt. Akkoriban szinte szokás volt, hogy kivették a gyerekek manduláját. Volt egy osztálytársam, aki a műtét előtt állt, a szüleim pedig azt mondták, menjek vele én is, és vegyék ki az enyémet is. Két napig nem mentünk iskolába. Amikor bementünk, láttuk, hogy mindenkin kék nyakkendő van. Nem értettük, mondták, hogy tegnap volt a pajtásavatás. Hogy mi az a pajtásavatás, különösebben nem izgatott, az viszont kifejezetten bosszantott, hogy nem kaptam kék nyakkendőt. Amikor otthon elpanaszoltam, a nagyapám rám nézett, és csak annyit mondott: nem olyan nagy baj ez, fiam. Aztán később kiderült, akit nem avattak pajtássá, úttörő sem lehetett.

1957-ben már egyértelműen az atlétika volt a legfontosabb az életemben. A forradalom után a foci amúgy is válságban volt. Azt sem tudtuk, hová lett Puskás, Kocsis és még rengeteg játékos. Az 1958-as világbajnokságon, Stockholmban ráadásul kikapott a válogatott Walestől. Ellenpontként atlétikában ott volt Iharos meg Rózsavölgyi, és a nagy álom, hogy eljuthatok gátfutóként az 1964-es, tokiói olimpiára, mert az edzőm már azt tervezte. A serdülőben a 80 méter gát még nagyon ment.

De közben már voltak figyelmeztető jelek. Százméteres síkfutásban ugyanis a hatvanhoz képest gyengébb időket futottam. Aztán ifi korban a 110 gáton a felnőtt gáttal már meggyűlt a bajom. Állandó ritmuszavarban voltam a futásnál, sokszor rosszkor érkeztem a gáthoz, kezdtem elveszíteni a hitemet. Ráadásul 1958 nyarán itt járt az amerikai atlétaválogatott. Néztem a fekete párducokat, és elgondoltam, őket kellene legyőznöm, de hogyan?

Verdi helyett Shadows

Ekkor már a gimnáziumba jártam, ahol mindenki sportolt. Sokan fociztak, de az egyik osztálytársam, Laux József például hokizott. Ismerős a név? Jött 1958 tele. Már a lányok is érdekeltek minket, de nagyon nem nekünk való zenék voltak a táncklubokban. Én már nyáron,

Nekem addig a zene egyenlő volt az operával, oda vittek el rendszeresen a szüleim. Trubadúr, Rigoletto, Aida, Traviata, egyszóval Verdi-rajongó voltam. Aztán 1958 karácsonyán a nagyszüleimtől, kintről kaptam egy lemezt. Nézegettem, de sokáig lejátszani sem tudtam, mert nem volt mikrobarázdás lejátszónk. Annyi volt a borítón, hogy Elvis Presley, Golden Records. Tudtam már róla, de még nem hallottam. 

De  nem is az újvidéki rádió volt az első rock and roll élményem. Még 1957 telén Budapesten, a városligeti műjégpályán rendezték a műkorcsolya Európa-bajnokságot. A gálán pedig zenére siklottak az érmesek. Az angolok és a franciák is rock and rollra nyomták, a franciák például Bill Haley-re. Talán azóta sem értik a szervezők, hogy mért volt annyi fiatal a gálán, még a hídról is azt nézték az emberek. Döbbenetes élmény volt, arra a pár percre úgy éreztem, kinyílt a világ.

1959 karácsonyára aztán egy kislemezt küldött a nagyanyám. Akkor már tudtuk, ki az az Elvis, meg Littl Richard, de ezen a lemezen velünk egyidősnek tűnő srácok szerepeltek. Azt gondoltam, a nagyi mellényúlt. Aztán meghallgattuk.

Abban a pillanatban döntöttük el a gimnáziumi osztályban, hogy nekünk is kell egy ilyen banda. Hiszen ha nekik sikerült, nekünk miért ne sikerülhetne? Milyen jó lenne, ha az iskolai rendezvényeken mi lépnénk fel, már csak azért is, mert fentről sokkal jobb a rálátás a csajokra.

Mivel jobbára csak sportoltunk, azt tudtuk, hogy mennyit ugrunk magasugrásban, de arról fogalmunk sem volt, mi kell a zenéhez, hiszen az énekórákat nem szerettük.

Kisorsolt hangszerek

Megnéztük, milyen hangszerek kellenek egy zenekarhoz, és kisorsoltuk, ki min fog játszani. Pontosabban a Laux Józsi nem vett részt a sorsolásban, mert ő akkor már tudott valamennyire dobolni. De kellett egy zongorista, egy gitáros, egy nagybőgős – akkor még nem is ismertük a basszusgitárt és a szaxofont. Mivel egy osztálytársamnak otthon volt pianinójuk, végül abban maradtunk, ő lesz a zongorista.

Lett volna szaxofonosunk is, de hamar kiderült, egy szaxofon méregdrága, így letettünk róla. Én pedig hazamentem, és kértem a szüleimtől egy gitárt. Kaptam egy nagy orosz, dobozos gitárt, ami hatszáz forintba került. Az sem volt kevés pénz, de nem mérhető egy szaxofonhoz.

Énekelni egyikünk sem akart, ezért jött kapóra a Shadows, amely egyre többször jelentkezett instrumentális rock and rollal. Aztán a zongorista, akinek otthon pianinója volt, rájött, hogy a zongorára születni kell, meg a sport is jobban érdekelte, így kilépett. Laux dobolt, Varsányi lett a bőgős, basszusgitáros, én meg a ritmusgitáros. Aztán később bevettük Kovacsics Andrást még gitárosnak.

A Kaffka gimnáziumban volt az első fellépésünk. Az azért volt jó, mert a Kaffka akkor csak lánygimnázium volt. A miénk, a József Attila meg tőle nem messze a fiúgimnázium. Nem nagyon volt repertoárunk, tíz számot tanultunk be, szinte csak Shadows-t. Ez negyven perc volt, de mivel a lányoknak tetszett a buli, ezt a tíz számot játszottuk el vagy négyszer. Így lett teljes a program.

Még nevetek sincs?

A következő évben jött az érettségi.

akkorra ugyanis szinte csak a rock and roll érdekelt. Még egy kicsit a gátfutás is, de aztán annak is pontot tett a végére, hogy egy edzésen megsérültem, és kezdtem félni a gáttól.

Szerencsére felvettek az egyetemre, a többieket pedig előfelvételivel, de mégis egyben tudtuk tartani a csapatot. Akkor már nálunk volt Benkő Laci is. Mert kellett egy zongorista és egy énekes. Hallottunk róla, hogy a Déryné presszóban énekel olasz dalokat, és kiválóan zongorázik hozzá. Megkerestük, ő pedig igent mondott. 1962-re jutottunk el oda, hogy rendszereresen játszottunk, szeptember 23-án volt az első hivatalos koncertünk a Hess András kollégiumban. Nevünk nem volt még ekkor. A várban volt a klub, mentünk fel ketten Benkő Lacival, és megláttunk egy táblát, hogy este az Omega játszik. Kibuktunk, letámadtuk a szervezőt, hogy nem erről volt szó, nekünk ígérte az időpontot. Ő mosolyogva csak annyit mondott: kellett egy név, így választott.

Kezdetben ingyen játszottunk, aztán már némi pénzt is kaptunk, fejenként ötven forintot, de abból levonták a katonaadót, mert ilyen is volt, talán 44-et kaptunk fejenként. De a cuccok egy részét kölcsönöztük, kellett erősítő, meg aztán annyi volt, hogy minden koncertre egy nagy Pobjeda taxival mentünk. Az szépen el is vitte a bevételünk egy részét.

Aztán feltűnt nekünk, hogy a Radio Luxembourg slágerlistáján egyre több az olyan szám, ahol egy csaj énekel, ezért akartunk egy énekesnőt. Valaki említett egy lányt, hogy nagyon jó énekes, de befejezi, mert most vették fel a jogi egyetemre. Elküldtünk valakit, hogy beszéljen vele. A városligeti műjégpályán találta meg őt Láng Peti, az akkori szaxofonosunk. Elesett a jégen, de véletlenül úgy, hogy a lány pont átesett rajta.

Akkor hangzott el az ominózus kérdés: nincs kedved egy tánczenekarban énekelni? Azt mondta, most a tanulás fontosabb, de végül lejött egy próbára. A koncerteken az ő énekes blokkjaival kezdtünk, hogy időben hazaérhessen.

Molnár György (balra), Kóbor János és Benkő László egy 1970-es felvételen. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Illés, Metro, Omega…

1963-ban aztán a Nemzeti Sportcsarnokban volt az ifjúsági tánczenekarok fesztiválja. Telt ház volt, s mi szembesültünk vele, hogy még nagyon amatőrök vagyunk. Ott volt a Zenith együttes, amelyből a Metro lett, meg az Illés-testvérek zenekara. Mindketten nagyon jók voltak. A mi favoritunk Zsuzsa volt. Az Illés aztán szépen el is csábította, mert ők már gázsit is tudtak neki adni, mi viszont egy ideig semmit sem, örültünk, ha a taxiköltséget megtermeljük egy este.

Nekem már akkoriban is hosszú hajam volt, de nem a zene miatt. Imádtam az olasz-francia történelmi kalandfilmeket, ahol a lovagoknak és az apródoknak is komoly, vállig érő, lobogó haja volt. Nem bíztunk a fodrászokban, ezért Laux Józsival egymásnak vágtuk a haját.

1967-ben diplomáztam. El akartam helyezkedni, sikerült is, felvettek a fővárosi tervezőirodához. Első nap bementem, farmerben, az érettségi zakómban, meg az átlagnál azért hosszabb hajjal. Normálisan fogadtak,

Kétszer jártam ott. Először és utoljára.

Már a kijáratnál eldöntöttem, hogy ezzel be is fejeződött az építészkarrierem.

Brezsnyev közbeszólt

1967-re a többiek is lediplomáztak, és volt, aki úgy döntött, eddig tartott. A pótlásukra már tanult zenészeket kerestünk. Így került hozzánk Mihály Tomi is, meg Presser Gábor. Nagyon gyorsan történt minden. A következő évben már Red Star néven Angliában turnéztunk. Bekerültünk a forgatagba, a legmenőbb angol bandákat láttuk, ők is eljöttek a mi koncertjeinkre. Ott megtapasztaltuk, mi is a profizmus meg a komoly hangtechnika, és próbáltunk ennek megfelelni. Onnantól kezdve rengeteget turnéztunk külföldön,

Szinte mindenhová eljutottunk, több lemezt adtunk el Nyugat-Európában, mint itthon, pedig itt is milliószám fogytak az Omega-korongok. De ezeket már mindenki ismeri.

A csúcs 1976-tól volt, az Időrabló című lemezünk megjelenése után. Innentől kezdve egy évben minimum 250 napot külföldön koncerteztünk. Azért persze arra is figyeltünk, hogy itthon is legyen buli, az egyik évben igen kacifántosra sikeredett. 1982-ben, amikor húszéves volt a zenekar, bementünk Schmitt Palihoz, aki akkor a Népstadion és Intézményei igazgatója volt. Akkor nyílt a BS, ott akartunk koncertezni. Pali azt mondta, oké, legyen koncert, de ne legyen balhé. Azt gondolta, egyről van szó, én meg mondtam, hogy tízről. Végül összehozta nekünk, mi meg megadtuk a módját, és felkértük a Jancsó–Hernádi duót, hogy legyenek a koncert rendezői. Aztán kiderült, hogy jön a női kézilabda-világbajnokság a BS-ben, így tíz helyett hat koncertben maradtunk.

majd bemondták, hogy elhunyt Leonyid Brezsnyev, a szovjet pártfőtitkár. Na, mondtam, magamban, ebből nem lesz koncert, semmit sem fognak engedni. Végül Jancsó Miklós elérte Aczél Györgyöt, a kultúra mindenható urát, aki engedélyezte a koncertet. Aztán egy mégis ugrott, mert a temetése napján nem játszhattunk.

Omega-torta és az ünneplő zenekar 1981-ből. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Benkő Laci, Mihály Tomi...

Régen volt. Sokan megfordultak az együttesben, de

Nagyon nehéz évek voltak már mögötte. A sugárkezelések, operációk.

Évekkel ezelőtt azt mondta egy orvos, ő nem javasolja, hogy turnézni jöjjön velünk, de ha nem visszük, az is lehet, hogy abba fog belehalni. Nem véletlen, hogy a vége felé már két billentyűs volt a színpadon, Laci energiái ugyanis végesek voltak.

Amikor már nagybeteg volt, Németországban léptünk fel. A második buli alatt azt éreztem, a végén lehet, hogy nem is mentőt hívunk, hanem sokkal rosszabbat. Szörnyű volt nézni, hogy a színpadra is csak nagy nehezen tudott feljönni szegény. Kezdetben elöl volt a lépcső, és a közönség a koncert előtt látta, hogy Laci emberfeletti küzdelmet vív azért, hogy felérjen a színpadra. Némán nézték, mindenkit megviselt. Akkor találtuk ki, hogy a lépcsőt hátratesszük, ne így emlékezzenek rá később.

Sajnos Laci sokszor kontroll nélkül szedte a gyógyszereket. Külföldön léptünk fel, s a reggelihez lejött, majd kiborított egy zacskót, amiben vagy 35 különböző pirula volt, sokszor azt sem tudta, melyiket mire kell szednie. Akkor még vidám volt, de az utolsó időkben már eléggé pesszimista, talán érezte, hogy itt a vég. Amikor bekerült a kórházba, és megnézték az állapotát, borzasztó eredményeket láttak. Sajnos menthetetlen volt. Másnap el is ment, mint ahogy Mihály Tomi is rá néhány nappal.

Lélekben velünk lesznek

Hogy mi lesz az Omegával? A novemberben megjelent lemezünk, a Testamentum már ötszörös platina. A rajongók is tudják, ezen hallhatják utoljára játszani Lacit és Tomit is.

Nem tudom, mi lesz.

Ezt még képtelenek vagyunk megítélni.

és lélekben valamennyi omegás.

És ott leszek én is, Kóbor János. Aki kisgyerekként a Bástyát szerette, aki '56-ban sorban állás közben lett szerelmes egy lányba, aki építésznek és olimpiai gátfutónak készült, de végül omegás lett; és aki már gyerekként rájött, az osztály falára kitett kopasz bácsi mégsem biztos, hogy olyan nagy ember… Hát, ennyi.

Portréfotók: Ficsor Márton