Óvónéni, én akkor is vitázni akarok!

Olvasom, hogy tisztelt kollégám, Molnár Áron, akivel a világ dolgairól a legkisebb mértékben sem vallunk azonos nézeteket, ismételten vitázni, újra és újra csak vitázni szeretne. Ez a becsípődés ott kezdődhetett nála, amikor a Színház Online felületén megjelent, majd a Mandineren is szemlézett „Kevesebb lázadást, több elfogadást” című véleménycikkemben reagáltam eddigi „politikafüggetlen” megszólalásaira.

amit kellő udvariassággal visszautasítottam, igyekezve megindokolni döntésemet. A magam részéről ezzel lezártnak tekintettem a dolgot.

A napi hírfolyam rendszeres olvasójaként viszont szembesültem azzal, hogy kollégám kitartó szándékát és mozgalmát a napokban még egy nemzetközi kitüntetéssel is honorálták. Az indoklás szerint olyanokat díjaznak, akik „síkra szállnak az elveikért”.

Azzal viszont nem tudok mit kezdeni, hogy Molnár Áron vitázni szeretne. Utánam következő alanyának Vidnyánszky Attilát, a Nemzeti Színház igazgatóját találta meg, aki szintén udvarias modorban utasította vissza a táncra kérést, de Molnár Áront nem olyan fából faragták, hogy könnyen belátná azt, ha kikosarazzák,

hogy az Igazgató az általa szabta témák alapján haladéktalanul leüljön vele vitázni. Jelenleg ennek a táncra kérésnek az elfogadása is bizonytalan ideig várat magára. Azt gondoltam, hogy Eötvös Gábor bohóc legendás mondatát, a „Van másiiik!” szlogent nem kölcsönzi Molnár Áron az általa vitára kijelölt személyek végeláthatatlan tömegében, de tévedtem.

Következő választása Puzsér Róbert, balról bekötött publicistára esett. Molnár Áron őt is vitára hívta a haza dicsőségére, megjelölve a feltétlen tisztázandó, gyötrő és megválaszolásra váró kérdésköröket. Tetten érhető, hogy Molnár számára nem is a politikailag eltérő gondolkodásúak a feltétlen kiszemeltek tervezett vitáihoz, hiszen Puzsér garancia lehetne számára vitájuk kellemes jobboldalt ekéző kifuttatására.

Azon gondolkodom csupán, hogy ki lesz a következő, akit táncra kér? Nem akarok neveket sorolni, mert még kellemetlen helyzetbe sodornám a nevezetteket. Ennek hiányában, a színészi szakma gyakorlásának a lehetőségét is biztosítva, az az ötletem támadt, hogy kortárs színpadi szerzőink esetleg írhatnának egy Molnár Áron személyére szabott monodrámát, amelyben képzeletben megidézhetné, raportra hívhatná mindazokat, akik szívének oly áhított, vitákban elképzelt alanyai. A színpadon

azaz játszhat önfeledten, ahogy tehetségébe belefér.

A valóságot viszont, ha kérhetem, ne keverje össze egyetlen színházi szerepével sem.

A való életben meg kell próbálni elfogadni, ha a táncra kérést visszautasítják. Annál is inkább, mert ott a táncrendet nem önjelölt igazságosztók szabják, hanem a felkértek szabad akarata dönti el, hogy érdemes-e olyan táncban részt venniük, ahol nem a tánclépések adta öröm, hanem a másik tyúkszemére való folyamatos rálépés a teljesítendő célja a táncra kérőnek. Ennek belátása nélkül Molnár Áron csak nevetségessé válik és durcás óvodássá, aki csak azt tudja ismételgetni, hogy „óvónéni, én akkor is vitázni akarok”.

A szerző színművész

(Nyitókép: MTI/Mónus Márton)