A legmélyebb krízisből is van kiút – Tolvaly Ferenc filmrendező a Mandinernek

Tavaly július 31-én, Szent Ignác ünnepén kezdték el forgatni a filmet. Mesélne a kezdetekről?

A film tulajdonképpen 2018-ban kezdődött, amikor megjártam Spanyolországban Loyolatól Manresaig vezető Szent Ignác útját, ahol a jezsuita rend alapítója megtért, és az élményeimből merítve elkezdtem írni a regényt. Azt szerettem volna kideríteni, mi történt a lelkemben a közel húsz év alatt, miután az El Caminon elzarándokoltam Santiago de Compostelaba. Fel akartam tárni  mindazt, ami a Szent Jakab út után bennem érlelődött. Amikor elkészültem a könyvem első változatával, alkotótársammal, Balázs Zsuzsával elkezdtünk dolgozni.a forgatókönyvön. Az elgondolásunk az volt, hogy egy lelki vezető és négy zarándok vonul végig az úton. Kiválasztottuk a helyszíneket, amelyeken Szent Ignác 1522-ben életváltoztató útja során megfordult. Ezek a helyek ma is úgy néznek ki, mint ötszáz évvel ezelőtt! Azt szerettük volna, ha a szereplők néptelen utcákon és tájakon gyalogolnak, ahol nincsenek se autók, se autópályák, se szélmalom, se szemétdomb. Ehhez városokat kellett volna lezárni, tereket, utcákat kiüríttetni, ami nagyon költséges dolog – a pandémia azonban nagyban megkönnyítette a munkánkat. 

Igyekeztek mindvégig az eredeti útvonalat járni?

A forgatókönyv szerint a szereplők mindegyre beszámoltak lelki fejlődésükről általában azokon a helyszíneken, amelyeken Ignác, a lovagból vált szent lelki változását követhetjük visszaemlékezései alapján. Pontosan tudtuk például, hogy Navarezben hol tartott megtérése útján, vagy később Zaragoza után a sivatagban, Monserratban, majd végül Manresában.

Mi volt a jezsuita lelki vezető, José Luis Iriberri dolga?

Elmondtuk a zarándokoknak, hogy hozzanak magukkal egy olyan tárgyat, ami életük nagy sérelmeit, bizonytalanságait, kudarcait vagy terheit szimbolizálják. A lelki vezetővel pedig megbeszéltük a lelkigyakorlat dinamikáját. Azok a bibliai idézetek, tanítások, amiket útközben mond, részben már a forgatókönyvben is szerepeltek, természetesen ezeket a helyzethez igazodva kiegészítette Iriberri atya. Többek között az volt a cél, hogy a zarándokok a magukkal hozott terheket „letehessék” és magukra ölthessék az új embert.

Mennyi idő alatt rögzítették az alkotást?

A filmet 21 nap alatt forgattuk le. Különben az út teljes hosszát, 640 kilométert huszonhét, huszonnyolc nap alatt lehet megtenni. A lelki vezető, aki évente több alkalommal is vezet csoportokat a Camino Ignacianon, általában 14-21 napokat megy. Ahogy elmondta, mindig fontosnak tartotta, hogy az adott lelkigyakorlathoz megtalálja a megfelelő helyszíneket. Emlékszem, hogy a Szent Jakab úton milyen kiábrándítóak azok a szakaszok, ahol hosszú ideig sétál az ember autópályák mellett vagy külvárosi panelrengetegekben, ipari parkokon keresztül. Ez a környezet nem segíti a lelki épülést, inkább elvonja a figyelmet és összezavar. Ezeket szerettük volna elkerülni. Igyekeztünk a zarándokokat hozzásegíteni, hogy végigjárhassák a befelé vezető utat.

 Tolvaly Ferenc: A rendezőnek ilyenkor nem szabad beavatkoznia, hagyni kell, hogy a film „készítse önmagát”. Fotó: Ficsor Márton

A szereplők kiválasztásánál milyen szempontok voltak?

Több, mint százan jelentkeztek az útra, emiatt jó pár szereplőválogatást is tartottunk. Fontos volt, hogy lássuk, képesek-e kifejezni a belső történéseket a kamera előtt. Ez keveseknek sikerül; az ember szívesen füllent önmagának, valami szebbet, többet akar mutatni, vagy épp nem szeretne semmit elárulni abból, ami benne történik. Számos egyéb szempont volt még, egyik például az asszociációs képesség. Zsuzsa – a társforgatókönyvíró – vezette a castingot, s olyan pszichológiai eszközöket használt, amikkel sok minden kirajzolódott, s amik segítségével kiválasztottuk a zarándokokat.

A filmben jól elkülöníthető a négy  eltérő személyiség. Bevallom, nekem túl szájbarágós volt, különböző színű pólókat (piros, sárga, kék, zöld) hordtak a zarándoklat alatt. Mi szükség volt erre?

Ennek is megvolt az értelme. A filmben sok nagytotál, drónfelvétel van, a színekkel arra próbáltunk rásegíteni, hogy mindig azt követhessük a képen, akivel éppen azonosulni tudunk. Ha a sárga pólós nőnek az élethelyzete hasonlít az enyémhez, akkor őt szeretném látni. Vajon megint elől megy? Ismét ő diktálja a tempót? A zarándokok a „színkódok” nélkül belevesztek volna a környezetbe azokon a felvételeken, amelyekkel a gyönyörű tájakat vagy középkori városokat mutatjuk.

 „A zarándok olyan, mint a hegymászó. Küzd a természet erőivel testben és lélekben saját természetével” - mondta egy helyütt korábban. Mi hajtja ön szerint az embert egy ilyen útra?

A zarándoklat mindig lehetőséget ad arra, hogy kiszakadjunk a hétköznapjainkból, otthon hagyjuk a mindennapi rutinokat, elcsendesedjünk, megálljunk egy pillanatra. A 21. században egyre kevésbé vagyunk képesek erre. Ha megtorpan egy pillanatra a forgalom a nagyváros útjain, azonnal nyúlunk a mobiltelefonunkért. Meg kell próbálnunk megállni, befelé nézni. Ezt kínálja a zarándoklat. Aki teljesítménytúrának tekinti ezt, azt ne is hívjuk zarándoklatnak.

Látott már erre példát?

Igen, van aki útközben folyamatosan célokat tűz ki magának. Például "ma 38 kilométert meg kell tennem”. Persze ez is hasznos, ám itt nem a lelki úton van a hangsúly. Mi nem a kilométereket, hanem a lelki fejlődést mértük, ahogy azt a filmben is látni lehet. Hogy honnan indultak el, és hova jutottak belső útjukon a szereplők. Én is rácsodálkoztam, és bevallom, a legmeghatóbb zarándoklatom volt ez. Civil emberek lelki fejlődését láthattam ugyanis közvetlen közelről.

Nem jöttek zavarba a kameráktól a szereplők?

Szerencsére egy idő után elfelejtették, hogy forgatunk. Csak hagytam, hogy forogjon a kamera. Arra azért vigyáztunk, hogy ne „meztelenítsük le” a zarándokokat. Voltak olyan megnyilvánulások, amelyek épp ezért nem kerültek be a filmbe. Olyan élethelyzeteket akartunk inkább bemutatni, amellyel a nézők is azonosulni tudnak.

Milyen reakcióik voltak a bemutató után?

A lelki vezetővel kezdeném: meghívtuk Budapestre a bemutatóra, ahol elsírta magát, amit egy hatvan éves jezsuita atyától nemigen vár az ember. Ahogy elmondta, érezte, hogy a zarándokokban történik valami az út során, de hogy ez a filmben ilyen csodálatosan megnyilvánul, azt nem tudta elképzelni. A szereplők másként reagáltak.  Civilként életükben először szerepeltek filmben, és amikor meglátták magukat a nagy vásznon, elnémultak.

A film vége felé van egy katartikus jelenet. 

Ne is mondja!  A készítése közben, s utána is a különböző vetítéseken mindig elérzékenyülök annál a jelenetnél. A helyszínen annyira megérintett, hogy egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy én vagyok a rendező. A felvétel alatt volt néhány atya a templomban, ők is megkönnyezték.

Az ember azt hinné, az ilyen csúcspont nem spontán van.

Ilyen emelkedettet nem tud rendező vagy forgatókönyvíró kitalálni. Erről a jelenetről nem lehet beszélni, látni kell.

Hogyan határozza meg a film műfaját?

Én lélek-kaland regényeket írok, ám a filmben ilyen műfaj nem létezik. Szakmai, hivatalos besorolása: fikciós dokumentumfilm. Még akkor is, ha minden valós, belenyúlok a történetbe és adok egy keretet. Azonban, ami a kereten belül történik, minden hamisítatlan, valós. Például a film közepénél látható, amikor egy sivatagban bandukolnak, az atya a lelki megtisztulásról, megnyugvásról beszél, s hirtelen elered az eső, majd kitisztul az ég. Még akkor is, ha a forgatáson egy forró sivatagi napra számítottunk, nem hagytuk abba a munkát, hanem mindvégig rögzítettük a zarándokok reakcióit. Végül a vágóasztalon kiderült, hogy

Egy másik jelenetben az atyának be volt tervezve egy beszéd a lelki egyensúlyról. A helyszínre érve meglátott egy mérleget, leakasztotta és azzal szemléltette a mondanivalóját. Ezek a helyzetből fakadó spontán pillanatok teszik a filmet hitelesebbé. A rendezőnek ilyenkor nem szabad beavatkoznia, hagyni kell, hogy a film „készítse önmagát”. 

Milyen volt az atyával a közös munka?

Kiváló, vele sokkal korábban, már a forgatókönyv első változata után  kezdtünk dolgozni, tudta, mit tervezünk, rengeteg tanácsot adott, hiszen legalább ötvenszer végigjárta már ezt az utat. Tudta azt is, hogy a zarándokokkal nem osztjuk meg napi terveinket, nem ismertetjük velük a forgatókönyvet.

Miért?

Azt megtanultam a Caminon, hogy az ember a zarándokúton is vissza szeretné hozna mindennapos rutinjait, még akkor is, ha pont előlük menekül. Szeretné tudni, hánykor kel, mikor indul, mikor ebédel, hova érkezik és így tovább. Ám mi éppen ezt akartuk elkerülni. Azt szerettük volna, ha csak a jelenre figyelnek, és nem terveznek. Egy idő után ők is ráéreztek és megértették. Nem azt akartuk bemutatni, hogy éhesek, fáradtak, vízhólyagos a lábuk, és hasonló, hanem a belső útjuk „kivetülését” szerettük volna rögzíteni.

Mit gondol, csak a hívőket érinti meg egy ilyen alkotás?

Szerintem mindenki tudja majd értékelni, aki útkeresésben van, és azok is, akik kételkednek, akik valamiért elégedetlenek az életükkel. Ha egy kereső, érdeklődő személyiség  kicsit is nyitott a lelkiségre, az biztos talál mondanivalót a filmben. Szent Ignác egyik fontos üzenete mindenkinek szól: „A legmélyebb életkrízisből is van kiút.”