Ugyanakkor az egyik szélsőség nem igazolhatja a másikat.
A forradalom igézetével egybekötött sérelempolitika, tehát a közösségi kontroll alól kiszabaduló gyűlölet márpedig mindig kizárólagosságra, parttalan bosszúra tör (ennek utolérhetetlen irodalmi példája Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihálya).
Ennek jegyében értelmeződik koronként újra a kereszténység alapvető tanítása az erőszakmentességről: „Aki kardot ragad, az kard által vész el.” (Mt 26,52). Amikor Szent Pál egy rabszolgatartó társadalomban arról beszél, hogy még a rabszolgáknak is tiszteletben kell tartani gazdájukat azért, hogy „ne káromolja Isten nevét és tanításukat” (1Tim 6,1), akkor egy egészen új minőséget (lelkületet) ad a sérelempolitikának is: a társadalmi igazságtalanságok fokozatos, szerves felszámolása egy állhatatos, konzekvens életforma (Krisztus-követés) révén.
A keresztény alternatíva tehát a megbékélésre való állandó törekvés,
mely ugyanakkor nem hallgatja el az egyes életformák, a személyes értékválasztások radikális különbségeit („Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával” – Mt 10, 35).