A koloskai hárs – Mindennapi metafizika XVI.

„A koloskai hárs heroikus fa. Nem szép. De az élet erejének nagyszerűsége nincs ilyen sem Homérosznál, sem szoborban, sem beethoveni zenében, sem nietzschei filozófiában, sem caesari sorsban. Ez a néma küzdelem, amit egyedül küzdött százötven évig itt, kedvezőtlen hegyoldalon, rohamos esők, marcangoló szél, lezuhanó kövek között, óriási tömbök alatt egy szűk völgytorokban. Meg kellett magát feszítenie, elvesztette minden formáját, meg kellett alkudnia, nem volt szabad könyörületet ismernie, pillanatra sem, kegyetlen nyugalommal, előrelátással, kitartással és kitartással tudott csak szüntelenül nőni, s ma, mikor már győzött, harcán már túl van, ráncosan, megviselve, megnyomorítva tud ilyen egészséggel nevetni, nevetni. Mit tudnak még neki mondani az életről ezek után, amin ő nem nevet? Mivel fenyegethetik még? Mitől félhet még? Történhetik még vele valami, aminél rettenetesebbet nem győzött le és nem élt át? Mi az, meghalni? Mi az, félni a haláltól? Már nem fél.” (Hamvas Béla: Fák)

Kora reggel a Balatonarács fölötti Koloska-völgyben. Bernát barátommal azt a hársfát keressük, amiről Hamvas Béla a Fák című esszéjében írt, egyéb – számára – nevezetes fák mellett. Először nem találjuk, aztán egy kutyát sétáltató férfi útba igazít minket. Tábla nem jelöli sehol, ami jól is van így.

Tényleg lenyűgöző példány, ahogy a hatalmas kőtömbök közül előtör. Ránőtt a sziklákra, bekebelezte őket. Nagyon rossz helyre született, mondhatnánk. Itt fának helye nincs. Aztán mégis úgy alakult, hogy az elmúlt nagyjából két évszázadot itt töltötte és szemmel láthatóan remek formában van. Senki egy lyukas garast nem adott volna azért a kezdetekkor, hogy ebből a hársból lesz valami. Mégis megmutatta, hogy lehet. Nehéz nem egyfajta példázatként tekinteni rá.

„Jelképek erdején át visz az ember útja” – ahogy Baudelaire írja, s ez a fa tényleg erős és megkerülhetetlen jelkép. Kissé szégyenkezem is, ahogy álldogálok előtte. Ha a helyében lennék, valószínűleg rég elpusztultam volna. Hányszor adtam fel, hányszor visszakoztam, hányszor kerültem meg az elém tornyosuló bajokat. Ez a hárs valami rejtélyes konoksággal tette a dolgát és végül győzött. Nem látványos a győzelme, pusztán annyiban áll, hogy életben maradt. Teszi a dolgát, létezik. Más dolga nincs, nem volt és nem is lesz, mint a puszta létezés.

Lehetne erre mondani, hogy a puszta létezés nem nagy dolog. De a helyzet az, hogy szinte semmit sem tudunk arról, hogy mit jelent a puszta létezés. Az élet eredete homályos előttünk, ahogy az is, mi vár ránk az élet után.

Elnézve a koloskai fát, úgy tűnik, hogy a létezés célja egyszerűen önmagában van, önmaga centruma felé mutat. Persze ezzel sem vagyunk beljebb, de talán nem is kell beljebb lennünk.

Nemsokára távozom innen, erre gondolok, eltűnök ebből a világból anélkül, hogy bármit is megértettem volna. Régebben megrettentem ettől a gondolattól, ma már nem különösebben érdekel. Nem mintha vereségként vagy kudarcként élném meg. Belenyugodtam, hogy olyan léptékek és „térfogatok” közé kerültem a születésem okán, amelyekről soha nem tudhatok meg semmi lényegeset. Legfeljebb csendben figyelhetem a tüneményeket, és kivételes pillanatokban elönthet valami, amit a régiek megrendülésnek neveztek.

Milyen anakronisztikus szó. Jelent ez még ma bármit? Megérintem a fa törzsét. Magasan fent, a lombjában rigók énekelnek. A levelek között a nyári égbolt végtelensége. Úgy állunk itt, mintha megértettünk volna valamit. Talán azért érezzük ezt, mert – Tandori Dezső szép szavával – „az erősebb lét közelében” szertefoszlik a félelem. 

A távcső lencséjében a Napot látom, irdatlanul erős szűrőkön keresztül. Ha nem lennének ezek a szűrők, azonnal kiégetné a szemem. Láttam egyszer egy Napfény című sci-fit. Az emberiség egy űrhajót küld a haldokló Naphoz. Egy városnyi méretű atombombát kell a Napba juttatniuk, hogy ismét életre keltsék a csillagot, különben a földi élet elpusztul. Banális történet, a filmnek mégis volt néhány emlékezetes jelenete. Katartikusan ábrázolták azt, hogy milyen lehet a Nap közelében lenni. A mindent elsöprő, leírhatatlan erőt, amely belőle árad.

Ahogy a bakonybéli Pannon Csillagda távcsövébe nézek, eszembe jut ez a film. A Nap peremén egy napkitörés látszik, olyan, mintha egy szösz került volna véletlenül a lencsére. Egy kunkorodó, néhány milliméteres vonal.

Dögletes hőség van, a kisebbik fiam mondja is, hogy de jó lenne távolabb lenni a Naptól, akkor biztosan hűvösebb lenne. Okoskodva mondom neki, hogy akkor viszont nem lennénk a „lakhatósági zónában”, és vagy megfagynánk, vagy megsülnénk elevenen. Pont jó helyen vagyunk, ez a harmincnyolc fok igazán ideális, higgye el. Nem tudom meggyőzni, váltig állítja, hogy rossz helyen vagyunk.

Múzeumi kísérőnk, egy fiatal fiú azt mondja, hogy a Föld az egyetlen égitest az Univerzumban, amelyen élet van. Nem tudom, honnan veszi a bátorságot ehhez a mondathoz. Persze lehetséges, hogy tényleg az egyetlen, ahogy az is, hogy „odakint” még számtalan lakott bolygó van. Talán soha nem fogjuk megtudni, Tovább okoskodva mondom a gyereknek, hogy az egyik Voyager űrszonda, ami nemrég hagyta el a Naprendszert, több mint hatvanezer kilométer per órás sebességgel száguld, de így is nagyjából harmincezer év múlva ér a legközelebbi csillag közelébe. Ezzel nem tud mit kezdeni, ahogy én sem. A legközelebbi csillag. Hatvanezer kilométer per óra. Harmincezer év. Hosszú csönd után csak ennyit mond: Akkor nagyon egyedül lehet. 

Egy Balatonfüred fölötti szőlőhegy kertjében ülök. Ha felnézek a laptop képernyőjéről, a tó nyugati medencéjére látok. Amikor itt lehetek, mindig úrrá lesz rajtam a tágasság érzete. Mezítláb járkálok egész nap. Milyen jó mezítláb járkálni. Csak a kutyaugatás hallatszik fel ide, más semmi. Bernát barátom meséli, hogy a ház terméskő falát eredetileg borral higított cementtel vakolták. Errefelé sokáig ez volt a szokás, mivel kevés volt a víz idefent. Növényi csend, éjszakánként orrszarvúbogarak köröznek a kinti lámpa körül. Ügyetlenül repülnek, nagyokat koppanva landolnak az asztalon vagy a terasz kövén. Most épp egyedül vagyok, a család a strandon.

Feljöttünk ide, gyorsan lerészegedtünk, és eufórikus állapotban kémleltük a tó folyton változó tükrét. Bölcselkedtünk, „elmondtuk a frankót”, hajnalig ment az észosztás, aztán másnap vagy harmadnap szorongva, reszketve és elszótlanodva hazaindultunk.

Mindez elmúlt, és nem baj, hogy elmúlt. Ahogy az sem baj, hogy annak idején így történt. A baj az lenne, ha még mindig így lenne. Egyikünk majdnem belehalt, másikunknak kis híján rámentek az idegei, valószínűleg én sem úsztam meg büntetlenül. Értem az akkori eufóriánkat, a szembesülést a fenségessel, a határtalannal. Azt hittük, a bor majd segít rajtunk, válaszokat ad és csillapítja fájdalmat, amit a lelkünkben hordtunk mindannyian. Ki ilyen fájdalmat, ki olyat, mindenki a magáét. Rosszul hittük, sokáig hittük rosszul. Ma már tudom, hogy egyedül a józanság segít, bármit is jelentsen ez. Tiszta aggyal, csendben figyelni a határtalanságot, amíg lehet.