Járvány után: egekbe szöktek a bárok és kocsmák árai

Egy átlagos városnegyed vagy kisebb város, legalábbis szigorúan fogyasztói szemmel, úgy néz ki, hogy van jó pár olcsó, számos középkategóriás, és néhány drága hely. Ki-ki megtalálja azt, amely igényeinek, pénztárcája pillanatnyi vagy tartós állapotának, illetve a fogyasztás apropójának megfelel – a választás viszonylagos szabadsága érvényesül. Elsőrangú kiszolgálás, jó konyha, minőségi szesz, igényes terasz, panoráma, egyedi stílus, miegymás indokolja a drága hely drágaságát, s ezen mérőszámok átlagának csökkenése általában (korántsem mindig) korrelál az árszínvonaléval is.

Aztán egyszer csak divatos lesz az a város vagy városnegyed, szélesedik a (felső)középosztály, külföldi befektetők, miegymás: gyorsan kimúlnak a klasszikus középáras helyek,

Ha marad is belőle néhány, kifőzde és tinédzseritató lesz, olyan, hogy a saját szülőpultosa nem ismerne rá. Ha ezek is megszűnnek, közönségük vagy maga is kiszorul a környékről, vagy a dohányboltok ajtajai elé költözik; a középből felfelé avászkodó egykori törzshelyeikre pedig fogukat szívva ülnek be az őslakosok, elvégre régen a mamának is mindig itt ünnepeltük a születésnapját.

Mindez persze valahol a tőkeáramlás természetes velejárója, s még akkor is fokozottnak érzi az ember a tempót, ha mondjuk egy évtized alatt zajlik le mindez, s ha legalább kíséri némely színvonalemelkedés, például mindenhol iható kávét adnak, és így tovább.

Egyrészt: a szektorban tényleg embertelenül sok pénzt lehetett termelni az elmúlt évtizedben, ügyes stratégiával a profitráta az építőiparéhoz hasonló lehetett, csak gyorsabb megtérüléssel, az ágazati bérek pedig csak a statisztikákban voltak hagyományosan alacsonyak. A valóságban a félmillió fölötti felszolgálói és millió fölötti szakács-jövedelmek teljesen átlagos helyeken sem voltak kirívóak; konkrét ajánlat volt gyorsan betanuló sörcsapolói meló, igényelt iskolai végzettség: nyolc általános és hiperpasszív angol, 10 órás műszak, 30 ezer forintos napidíjjal, azaz egy normál hónap hétköznapjaira vetítve 600-660 ezer – nyilván gyakran éjfeketén. A kormányzati bértámogatás viszont csak a bejelentett bérre vonatkozott, ami nyilván kellemetlenül érintette ezeket a helyeket (de szerencsére ritka volt, akinek volt bőr a képén ezt felróni).

Másrészt valóban sok vendéglátós évtizedes egzisztenciája rendült meg, akár fantáziadúsan kialakított, igényes helyet vitt patika állapotban, bejelentett, korrektül fizetett, vendégcentrikus alkalmazottakkal, mindenki örömére; akár fejőstehénként tekintett a vendégre, akivel szemben átverési versenyt hirdetett feketén alkalmazott karvalyokkal. Az állami segítségnyújtás ősszel késett, télen meg a járvány súlyosbodása hozott reménytelenséget: turisták sehol, a szektor haldoklott, segélykiáltásai messze visszhangzottak a virtuális éterben, segítségére sok áldozatkész törzsvendég sietett. Összeszorított foggal élt túl, aki túlélt, állami és nem állami kölcsönnel, ablakon kiadásra, kiszállításra átállva.

Aztán kinyíltak a teraszok, utóbb kinyíltak a kocsmák, az emberek szerencsésebb fele pedig elözönlötte a belváros minden talpalatnyi helyét, szabadság, szerelem. Aztán jött a meglepetés. Csapolt Dreher ezerkettő, csapolt belga ezeröt. Négy deci. Igénytelenebb helyen, ragadós sörpaddal, a szimpla dobozos (!) kommersz sör nyolcszázért, műanyag pohár hozzá kérésre, fintorgással, kézműves prémiumként aposztrofált csepeli Rizmájer, és társai.

Ahogy kinyílt a világ,

szent királyunk néhány jobb sör vagy nem legalja-boros házmester alatt vérzett el, a haza bölcse sem bírta tovább pár plusz rövid-körnél. Persze, aki szemfüles volt, még talált korrektebb árakon korrektebb helyeket, de az átalakulás vitathatatlanul megkezdődött.

Nemrég Zsidai Roy nyilatkozott az Inforádiónak arról, hogy a budapesti vendéglátásnak annyi, a turisták kiesésével nincs kereslet. Aztán nemrég volt egy felmérés arról, hogy a munkaerő kiesése miatt 25-40 százalékos áremelések is várhatók. Persze, egymásnak meredeken ellentmondó állítások is lehetnek egyszerre igazak (láthatóan van kereslet: ki bírják fizetni az emberek az áremeléseket; nincs turista, nincs kereslet: jaj, végünk), szó se róla, eszem ágában sincs se a „nullszaldós” Sziget-fesztiválokon, sem a panaszkodás, mint nemzetegyesítő kommunikációs forma kapcsán gúnyolódni, nagyon sokan kerülhettek valóban nehéz helyzetbe.

A kisördög csak megkérdezteti velem attól a jól behatárolható harminc-negyven helytől, ha most kapitalista alapon duplázik, triplázik az árain – mert hát a kedves vevő úgyis kifizeti, vagy vegyen koccintóst a közértben, ha nem kell a minőség, haha –, akkor miért is kért, támogatást az emberektől akár az államon keresztül, akár közösségi alapon kalapozva? Mindenki összehúzta magát kissé a válság alatt,

Lelki szemeim előtt látom a szalagcímeket: pang a belváros, a fiatalok visszamentek a parkba inni, itt a pesti pubkultúra vége, bezzeg nyugat.

Illúzió, hogy az átlagember mindig kifizeti egy órabérét egy pofa sörre: nem fogja, ahogy nem vesz egy üveg whiskey árából négy felest egy murvás-fröccsöntött helyen, ahol még a mosdó is belépős. Százezer pénzes-igényes fogyasztó nem tudja fenntartani ezt az egészet.

S ahogy Pest elesik, a Balatonon is csak addig mehet a tömeges túlpörgetés, amíg az Erzsébet-kártyán felhalmozott, fejben nempénz bánja. Némi osztás-szorzás, és a tömeg hamarosan megindul a Liszt Ferenc tér helyett az azonos nevű repülőtérre, és mindaz, amire joggal büszke a szektor, mert felépítette, mind gasztronómiai téren, mind egyediség terén, megy Zimmer Feri levesébe. A gasztroforradalom nyakán csattan saját guillotine-ja, kolonializált egykori helyikre visszatérnek az őslakók, kinyitják, belakják szerény kis étkezdéiket, kocsmáikat, de ennek már semmi köze nem lesz ahhoz, mint amit mondjuk egy Wichmann-kocsma képviselt.

Ne legyen igazam.

Nyitófotó: MTI