Wichmann-sirató

Találóan mondta Hamvas: a helynek nem csak fizikája, metafizikája van; Norberg-Schulz pedig egyenesen a költészet körébe utalta az építészetet. Megannyi színes jelző, amely az élőkre illik, illik az emberek kövekből rótt házaira is.

A Wichmann-kocsmának helyet adó épület nappal kuncsorgó macskaként simult a mellé húzott ötemeletes szálloda lábához – biztosan púpos háttal, otrombán nyávogva állt volna tovább, ha a szomszéd telket is beépítik, s fenyegetve érzi magát ezektől a monstrumoktól.

Most nem kell továbbállnia: ugyanis viszik, ha nem is ölben, de darabokban, mert az új óriásoknak kell a hely.

– tépett emblémáját még az utóbb ott működő pizzéria is meghagyta a falon –, ahol később a századforduló első borotvált örömlányai adták a kilincset a teozófiai klub első embereinek, és így tovább, üzemi étkezde, papírbolt, miegymás, végül 1986-ban Wichmann Tamás világbajnok, sokak példaképe nyitott benne kocsmát.

Nem pubot, nem bárt, nem bisztrót, hanem kocsmát.

Sosem voltam törzsvendég, két kezemen meg tudom számolni, hányszor vetődtem arra, jellemzően akkoriban, amikor nem zavart az olcsóbbik csapolt sör kellemetlen mellékíze, viszont őszintén tudtam lelkesedni a rántotthúsos szendvicsért.

A Wichmann őszinteségével igazi kontrapunktja volt a belváros kétezres évek hirtelenhízott álluxus helyeinek, a feltrendizett romkocsmáknak és a később gombamód szaporodó tinédzseritatóknak. Egy kis szalonna – kicsit avas, kicsit bőrkés, de mégis szalonna – a cukormáz helyett, életszagú fasírt a gyárimacaronos hűtőpultban, kidörzsölt, fonottfüles piaci szatyor a magukat Calvin Kleinnak álmodó teszkós Fila táskák mellett.

Ezekben az évtizedekben

a Wichmann pedig szép lassan olyan reliktummá vált, mint a Móriczon a Tünde presszó (vajon megvan még? Tavaly még megvolt...) vagy a Batthyány mellett a Mátra borozó, megannyi élet-enklávé a butiksorok és franchise-ok birodalmában.

Maga a ház persze csúnyácska volt és kicsi, de története miatt talán érdemes lehetett volna megőrizni valamilyen, legalább szimbolikus formában. Például megtarthatták volna legalább az álhomlokzatot emlékbe, és körberittyenthették volna azzal a hőn áhított üvegpalotával, Belgrádban van pár ilyen épület, és kimondottan egzotikus látványt nyújtanak. Legfeljebb kicsit variálni kellett volna a belmagassággal az első két szint egy kis szakaszán, egy kis álmennyezet ide, egy fél függönyfal oda, pár négyzetméter bukó a sokezerből, és nem lenne sokaknak ilyen keserű szájíze.

Lehetett volna így is, ehelyett úgy lett, hogy kétezerben valakik a kerületben rendeletet hoztak, hogy bontási terület legyen a Kazinczy utca 55 és 57. szám alatti terület, megint mások tényleg engedélyezték a beruházást (legalább addig nem, amíg az öreg még élt és csapolt). Erre az előbbiek meg most úgy tesznek, mintha egyenesen Wichmannal őriztek volna együtt lapátot, s ezért most lángoló szavaikat szegezik szembe a mokány markolókkal – egy kocsmáért, ahol valószínűleg sokuk sosem járt, de ha mégis belépett volna, befogott orral fordult volna ki, ráadásul két és fél éve be is zárt.

Mindenesetre kár az épületért, kár annak szimbolikus értékéért, hiányozni fog a sajátos miliő – pontosabban annak az emléke –; s remélem, legalább a teozófusok emblematikus kapurácsát megmenti valaki, amíg teheti. Isten veled, Wichmann!