Mindent felbomlaszt a relativizmus – Macron Franciaországról, Európáról, korszellemről

December 17-én, aznap, amikor pozitív koronavírus-tesztje miatt Versailles-ban karanténba vonult, hosszú interjút adott a L'Express nevű hetilapnak Emmanuel Macron francia államfő. Ebben szó esett elnöksége elmúlt három és fél évéről, a franciák egzisztenciális kételyéről, a mindent eluraló relativizmusról, Pétain marsall és Charles Maurras megítéléséről, de a történelmi vitákról és a fehér férfi privilégiumáról is. 

***

„Három és fél éve köztársasági elnök; mit tanult ez idő alatt a franciákról?” – nyitja az interjút a L’Express újságírója. Macront elnöksége megerősítette abban a meggyőződésében, hogy a francia a paradoxonok népe: a sárgamellényes lázadásnak a karantén alatt mutatott szabálykövető magatartás volt a pandantja. Utal arra a 2018-as beszédére, amiben a példaszerűen nyitott dánokat méltatta, s a változásoknak ellenálló gallokról értekezett. Macron most azt állítja: félreértették mondandóját, magát is e csökönyös gallok közé sorolta. „Nem olyan ország vagyunk, ami az angolszász, a skandináv országok vagy Németország módjára reformálja meg magát; a mi országunk átalakul. Keményen politizáló, ellentétes szenvedélyekkel gyötört ország ez. Ez az, amit annyira szeretek magunkban, ezt a teremtő feszültséget” – fogalmaz.

Az elnök ezután a franciáknak az állammal való kapcsolatáról beszél. „Franciaországot a nyelv és az állam, nemzetünk eme két pillére alkotja. Az államot úgy látjuk, mint egységünk alapkövét, eközben viszont kényszerként is érzékeljük – folytonosan ebben a köztes állapotban, ebben a neurózisban leledzünk. Amint valami nem működik, az államot hibáztatjuk érte” – vészhelyzetben viszont mindenki az államhoz fordul segítségért. Macron szerint ez a „szerelmes gyűlölet” különbözteti meg a franciákat más népektől.

ez azonban nem teszi pesszimistává, mivel ezek a kételyek „kivételes politikai energiát” jelentenek, a franciák pedig mindig képesek voltak megmutatni ellenálló-erejüket, rendkívüli találékonyságukat. Az elmúlt években újra kinyilvánították akaratukat, hogy saját kezükbe vegyék a sorsukat, ismét urai legyenek saját létezésüknek, nemzetüknek.

A minap elhunyt Valéry Giscard d’Estaing egyik kijelentésére hivatkozva rámutat: „Aznap, amikor azt mondták, hogy Franciaország egy középhatalom, valami súlyos dolog kezdődött el. Ez az állítás nem volt igaz, és a franciák nem tudtak ebben a tudatban élni. Az elmúlt évtizedekben a középosztály folyamatos integrálódásának modellje megbicsaklott. Szembe kellett nézni az üzemek külföldre költöztetésével, azzal, hogy a globalizáció a franciák hátrányára zajlott, különösképpen egyes régiókban”. Macron nem szereti a Christophe Guilluy földrajztudós nevéhez fűződő „perifériák Franciaországa” kifejezést – szerinte inkább a közepes nagyságú városok Franciaországáról van szó, ahonnan távoztak a vállalatok, és ahol megtorpant az oktatási, kulturális, gazdasági fejlődés.

Azt az egzisztenciális kételyt, amit a franciák megélnek, korábban az európai álommal próbálták meghaladni – „ez volt François Mitterrand nagy megérzése”. Azóta viszont égetővé vált a kérdés:

Macron kijelenti: ő maga is örököse ezeknek a dilemmáknak. Egyértelmű a franciákban a szándék arra, hogy ismét ők irányíthassák az életüket, ám ez nem ellentétes azzal az álommal, hogy megteremtsék a geopolitikai jelentőségű, a gazdasági, technológiai, katonai, kulturális önrendelkezés támaszául szolgáló Európát. „Újra meg kell találni egy olyasfajta szuverenitás erejét és értelmét, amely nem bezárkózást vagy ellenségeskedést jelent, s ami az európai stratégiai autonómián alapul” – mondja.

A relativizmus mérge

Az interjúkészítő felvetésére ezután Macron visszatér az „állandó kétely” problémájára. Szerinte a kétely a haladás motorja lehet, sokkal inkább aggasztja a manapság jelentkező relativizmus és az obskurantizmus. „Van abban valami prométheuszi, amit most élünk meg” – fogalmaz: a békéhez, nyugalomhoz, növekedéshez szokott társadalmaink a klímaválság és a terrorizmus nyomán ráébredtek sérülékenységükre, az egészségügyi vészhelyzet pedig már az egyén életét veszélyezteti. Erre a kihívásra a tudomány jelentené a választ, de ma az se mentes a kételkedéstől.

„A legfőbb problémát számomra az jelenti, hogy az állandó kommentálás társadalma lerombolja a hierarchiákat – az az érzület, hogy minden ugyanannyit ér, a megszólalások egyenlő értékűek, egy laikus véleménye a vírusról nem kevésbé jelentős, mint egy tudósé. Ez a méreg fenyeget bennünket” – fejtegeti Macron, aki szerint politikai téren már régóta látjuk e méreg terjedését: a sárgamellényes tüntetések idején a becstelenség szinonimája volt megválasztott képviselőnek lenni.

– folytatja. Ez a válság a tudományt is eléri, éppen abban a pillanatban, amikor tőle várnánk azokat az igazságokat, amelyekben megkapaszkodhatunk. „A pszichológiai és társadalmi következmények borzalmasok: végül nem hiszünk semmiben” – véli az államfő. „Íme az ördögi kör: a nivellálódás szkepticizmust gerjesztve obskurantizmusnak ágyaz meg, ami – ellentétben az igazság és a szellemi fejlődés alapjául szolgáló descartes-i kétellyel – az összeesküvés-elméletekhez vezet. Már nem arról van szó, hogy kételkedem, tehát vagyok. Arról inkább, hogy kételkedem, tehát ragaszkodom egy kollektív narratívához, ami hiába hamis és nem megalapozott, kellően szilárdnak tűnik.”

Macron megfigyelése szerint ma „mindenfajta diskurzus dekonstrukcióját” tapasztaljuk: a legapróbb szöveg vagy bejelentés is több órányi megjegyzésáradatot von maga után, végül pedig az se világos, mi hangzott el eredetileg. Márpedig a társadalomnak szüksége van politikai, tudományos tekintélyre – az egyre fragmentáltabb nyilvánosságban viszont egyre nehezebb megteremteni a közös hivatkozásokat. „A relativizmus felbomlaszt mindent, a bizalmatlanságot táplálja, végső soron pedig a demokráciát gyengíti. Mindenkinek felelősséget kell vállalnia azért, hogy ez a helyzet megváltozzon” – szögezi le az elnök, aki azt tűzte ki maga elé célul, hogy „vegyítse a tetteket, a koherenciát és a magyarázatot”: válsághelyzetben tudni kell cselekedni, majd elmagyarázni, miért koherens a cselekvésünk.

”túl sok időt töltünk azzal, hogy elmagyarázzuk, mi nem lehetséges, ahelyett, hogy rendeznénk a konkrét problémákat”. Az emberekben az kelt bizalmat, ha a tetteknek valódi következményük van – Macron a második hullám alatti lezárásokat hozza pozitív példaként. Jó időben rendelték el a korlátozásokat, elmagyarázták őket, a franciák ennek megfelelően cselekedtek, s szembe tudtak szállni a vírussal.

Pétain marsall és a komplexitás elfogadása

Az újságíró kitér arra, hogy a francia társadalom egyfajta manicheizmusba látszik belezuhanni, aminek a cenzúra a fő következménye. Példaként hozza fel, hogy 2018-ban az elnök vitát robbantott ki kijelentésével, miszerint Pétain marsall „nagy katona” volt (a Vichy-Franciaország ellentmondásos megítélésű vezetőjéről hosszabban itt írtunk), noha Mitterrand hosszú éveken át virágot helyeztetett el a sírján, Chirac pedig előtte is tiszteletét rótta le a verduni csata 90. évfordulóján.

Macron szerint „az állandó érzelmeskedés társadalmában” élünk, ahol az emberek nem készek többé elfogadni a dolgok „összetettségét”. „Áldozati, érzelmekkel teli társadalommá váltunk. Az áldozatnak mindenben igaza van. Természetesen nagyon fontos, hogy elismerjük az áldozatokat, szót adjunk nekik, így is teszünk. Ám

Ennek következményeként az, akinek antiszemita megnyilvánulásai voltak vagy kollaborált, szükségszerűen a radikális rossz táborába kerül” – értekezik az elnök.

Hozzáteszi: „Minden tőlem telhető erővel küzdök az antiszemitizmus és a rasszizmus ellen, küzdök Maurras minden antiszemita gondolata ellen, de abszurdnak találom a vélekedést, hogy Maurras ne is legyen a világon többé. (A 20. századik első felének befolyásos monarchista filozófusáról ezen a linken olvashatnak bővebben). Pétain defetizmusának és antiszemitizmusának megvetésében és elutasításában nevelkedtem, de nem tagadhatom, hogy ő volt 1917 hőse, és hogy nagy katona volt. Lehessen ezt kimondani. A felháborodás társadalmában – ahol a felháborodás gyakran csak póz – nem veszünk tudomást a történelem redőzöttségéről, és mindent leegyszerűsítünk.” Macron úgy látja, ez veszélyes, mivel valódi vitákra nem kerül sor, érzelmek feszülnek érzelmeknek.

Szobordöntögetés és fehér privilégium

Az interjúkészítő rámutat: míg a 2017-es elnökválasztási kampány alatt Macron az „ezernyi Odüsszeiából” összeálló francia társadalom sokszínűségét hangsúlyozta, ma már a Köztársaság közös értékeinek tiszteletben tartását helyezi előtérbe. Az elnök szerint ez nem jelenti a macronizmus paradigmaváltását: téves benyomás volt az, hogy ő multikulturalista lenne. Szellemi fejlődése sokat köszönhet a baloldali-szuverenista volt belügyminiszternek, Jean-Pierre Chevènement-nak és a köztársasági eszmének – mondja. „Végső soron Nicolas Sarkozynek tíz éve helyes megérzése volt, noha úgy tűnik, hogy a »nemzeti identitás« fogalma sok vitát keltett” – utal a volt elnök által kezdeményezett, a francia identitásról szóló nemzeti vitára. 

Mit jelent franciának lenni? Ez a kérdés azért is foglalkoztatja honfitársait, mert a migráció és más jelenségek „kulturális bizonytalanságot” alakítottak ki bennük – véli az elnök. Szerinte franciának lenni mindenekelőtt a nyelv és a történelem belakását, egy közös sorsban való részvételt jelenti – „ezért emeljük a franciaórák számát és növeljük az elvárásokat a történelmi ismeretek terén, kiváltképp az állampolgárság megszerzésekor”. A franciaság a „szabadság, egyenlőség, testvériség, szekularizmus” fogalmai által definiált állampolgárságot is jelenti, ami a racionális, szabad egyént mindenek fölött állóként ismeri el: ez tette lehetővé, hogy Garibaldi a francia Harmadik Köztársaságban képviselő legyen.

Amikor egyesek támadják az alapjainkat, megkérdőjelezik, tagadják az értékeinket, a férfi és a nő közti egyenlőséget, a szekularizmust, lehetetlenné teszik, hogy franciává legyenek. Mivel azt kérdőjelezik meg, ami a legalapvetőbb” – fogalmaz az elmúlt időben jobboldali fordulatot végrehajtó Macron, megemlítve a kormányzatnak a radikális iszlamizmus elleni harcát, amit korábban a politikai osztály késlekedett elindítani.

 Az elnök ugyanakkor hozzáteszi: nem utasítja el a társadalmi pluralitást a köztársasági univerzalizmus nevében, és hibáznak azok, akik a szekularizmusból vallást csinálnak, amit mások ellen fordíthatnak, vagy azt állítják, hogy csak az szereti Franciaországot, aki kellően francia nevet választ a gyerekének. Macron az asszimiláció helyett az integrációt támogatja, mindenkinek meg kell engedni azt, hogy elköteleződjön a köztársasági ideál felé, miközben különbözőségét is becsben tartja. „Lehessünk teljes mértékben franciák úgy is, ha közben egy másik hovatartozást is ápolunk” – javasolja.

A történelem-újraértelmezési viták kapcsán úgy vélekedik, vannak még nem épp dicsekedésre okot adó történetek, amiket a történészeknek fel kell tárniuk, és nem szabad az oktatásban elhallgatni a francia múlt sötét foltjait, de a törlés, a szobordöntögetés nem vezet sehova. A valódi emlékezetpolitikai munka „nem saját valónk eltörlésében, hanem történelmünk kiegészítésében áll, új szobrokkal, új utcanevekkel”.

egy fehér férfi egyszerűbben nyeri el az ő jelenlegi tisztségét, jut lakáshoz, munkahelyhez, mint egy ázsiai, fekete vagy maghrebi nő vagy férfi. „Ebből a szempontból a fehér férfiséget felfoghatjuk úgy, mint előjogot, még ha az egyéni életutakat nézve nyilvánvalóan meg is van a munkának, az érdemnek az a része, amiért mindenki maga felel. A baj ott kezdődik, ha e privilégium alapténye minden magyarázat fő tényezőjévé válik” – fűzi hozzá.

A vörös vonal

Az interjú egyik érdekes részében az elnök arról beszél, hogy a francia társadalomban mindig is kisebbséget alkották azok, akik vállalták a harcot a jövőért, akik hittek a nagyságban. „A franciák rossz közérzetében hatalmas szerepe van az írástudók árulásának. Számos értelmiségi nem volt képes arra, hogy egy francia jövőt elképzeljen a válságok évtizedei alatt, a gazdasági elit globalizálódott, ami remek dolog lett volna, ha ez abban áll, hogy külföldről hazahozzák a jó dolgokat” – ez azonban nem így történt,

„Ám a világ változik, a mai nemzedék nem feleltethető meg a tegnapival. Egyre többen vannak a hazafiak. A hazafiak és európaiak, akiket az akarat éltet, hogy teremtsenek, hogy vállalkozzanak, hogy országunkért és kontinensünkért kockázatokat vállaljanak egy közös jövő építése érdekében.”

Hogyan lehet megőrizni a demokráciát és a szabadságjogokat rendkívül erőszakos időkben? – Macron erre a kérdésre is kitér. Terrorizmus korábban is volt, ma azonban szervezettebb és veszélyesebb, mint valaha. „Ellenségeink szabadságjogainkat használják ki a gyilkolásra és arra, hogy elutasítsák szabadságunkat” – fogalmaz, példaként hozva a medreszékben földre ültetett, elfátyolozott kislányokat, akiket az oktatási szabadság jegyében tartanak ebben a helyzetben. Az elnök szerint ezt nem hagyhatják. „A demokrácia azt feltételezi, hogy véget vetünk a gyűlöletnek. Márpedig mindenki elfogadásának leple alatt végül elfogadtuk a gyűlölet és az erőszak jelenlétét. Számomra ez jelenti a vörös vonalat. És úgy gondolom, hogy minden politikai erő, amely igazolja az erőszakot, mondván, az azt gyakorlók a rend áldozatai, lényegi hibát követ el demokratikus szempontból. Megölik a demokráciánkat.”

„Mindig is harcosa leszek az egyéni szabadságjogok és a bevándorlók tiszteletben tartásának, a menekültjog védelmének (ahogy annak is, hogy azzal ne éljenek vissza), de e szabadságjogok nevében sosem fogom a zűrzavart elfogadni. Mindig is a köztársasági rend oldalán leszek, de küzdök szólásszabadságunkért is, nem hajolva meg a kortárs relativizmus előtt” – hangsúlyozza az elnök.