Az élet nagyrészt alibizés, maszkok mögött, különféle elvárások szerint viselkedünk így vagy úgy. Mondjuk, amit hallani akarnak tőlünk, tesszük, amit a szerepeink diktálnak. A magányos erdei napok azt a névtelen lényt hívták elő belőlem, aki valójában vagyok, egy ismeretlen lelket a csillagok alatt.
Győrffy Ákos Mindennapi metafizika sorozatának újabb írása
Rajtam kívül nincs senki a buszon. A sofőrök között akad néhány, akivel az évek során jóban lettem, de ez a mai nem tartozik közéjük. Mogorva, kellemetlen figura, aki csak akkor vált át valami negédes hangfekvésre, ha fiatal lány száll fel a buszra.
Királyréten szállok le, a végállomáson. Reggel nyolc, sűrű köd, a köd mélyén patakzúgás innen is, onnan is. Két patak találkozik itt, Nagy-Hideg-hegy felől a Nagy Vasfazék-patak, a Csóványos alól a Szén-patak érkezik, itt egyesülnek, alig pár méterre a buszmegállótól.
Eltűnt Ákos büféje, a tákolt faház, ahol régen annyit söröztünk. Ültünk a megsüllyedt rönkpadokon, hátunk mögött zúgott a patak, és órákon keresztül magyaráztunk mindenféléről, ami épp az eszünkbe jutott. Akkor még állt a büfé előtti öreg hársfa is, azóta kivágták. Ákos nagy figura volt, első ránézésre egy kiöregedett pehelysúlyú bokszolónak tűnt, aki valami rejtélyes módon egy börzsönyi büfébe keveredett.
Különös, hogy a Börzsöny két évtizeddel ezelőtt az efféle rendhagyó figurák gyűjtőhelye volt. A magas-taxi turistaházat például egy artista házaspár működtette. Akkorák voltak mindketten, mint egy tízéves gyerek, elképesztő áron adták a forralt bort és a zsíros kenyeret. A valaha szebb napokat látott turistaház disznóólra emlékeztetett, leírhatatlan állapotok uralkodtak benne és körülötte.
Errefelé valamiért baljós csillagzat alatt állnak a turistaházak, mert a környéken szinte az összes a disznóóllá válás különféle fokozatain áll. Magas-Tax azóta be is zárt, évek óta beszakadt tetővel düledezik a lucfenyőkkel szegélyezett csodás réten.
legalábbis egyikben sem éreztem soha azt az otthonosságot, ami például egyes alacsony-tátrai turistaházakra annyira jellemző.
A büfé és a hársfa hűlt helyén most skandináv dizájn szerint épült ajándékbolt áll, amihez már semmi közöm, állhatna akárhol a világon. A Szén-patak mentén indulok el, a Csóványosra szeretnék feljutni. Igazi takony idő van, ahogy egy barátom emlegette mindig ezt a plusz négy-öt fokos, cuppogós, ködszitálós meteorológiai jelenséget.
Rég jártam itt egyedül, és most, ahogy nekivágok a Spartacus kulcsosházhoz vezető aszfaltútnak, eszembe is jutnak ezek a magányos túráim. Volt egy időszaka az életemnek, amikor rendszeresen tűntem el egyedül ezekben az erdőkben. Egy világoskékre kopott csehszlovák oldaltáska himbálózott az oldalamon, benne térkép, néhány mandarin, jegyzetfüzet, toll és cigaretta. Nagy igényeim nem voltak akkoriban – igaz, most sincsenek. Forrást úgyis találtam mindig útközben, buszjegyre volt pénzem, a többi nem érdekelt. Egész napokat csatangoltam a Magas-Börzsönyben, általában egy lélekkel sem találkoztam. Egy idő után letértem a turistautakról és toronyiránt vágtam át a völgyeken és a hegygerinceken.
Utólag úgy tűnik, mintha életem legszebb napjai lettek volna ezek, de hogy miért, azt nem könnyű megmagyarázni. Mert semmi különös nem történt általában ezeken a túrákon, semmi úgynevezett kaland, csak az erdő volt a maga csendes eseményeivel, a madarak, a felhők, a virágok. Mentem és mentem, közben nem gondoltam semmire, vagyis hagytam, hogy kiürüljön az agyam. Ha szerencsém volt és nem akadt be néhány kitartó, makacs gondolat mégis, egy idő után sikerült kiüríteni a fejemből mindent. Ezek szerint életem legszebb napjai azok lennének, amikor alig voltam jelen önmagamban.
Bár ez, hogy legszebb napok, azért sántít kicsit. Nem a legszebb napok voltak, hanem a legvalóságosabbak. Amikor úgy éreztem, hogy jelen vagyok, a helyemen vagyok, tényleg létezem.
különféle elvárások szerint viselkedünk így vagy úgy. Mondjuk, amit hallani akarnak tőlünk, tesszük, amit a szerepeink diktálnak.
Ez most nyilván úgy hangzik, mintha egy közepesen érdekes életmód-tanácsadó mondaná egy reggeli beszélgetős műsorban. Ettől még így van. A magányos erdei napok azt a névtelen lényt hívták elő belőlem, aki valójában vagyok, egy ismeretlen lelket a csillagok alatt. „Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt éltél” – ahogy Kosztolányi írja egyik versében. És tényleg semmi más nem volt, csak ez a csodálkozás. A háttérbe húzódó gondolatok helyét ez a csodálkozás töltötte ki.
A takony időt lassan magam mögött hagyom. Hétszáz méter körüli magasságban a sár lassan fagyottá válik, a fákon megjelenik a zúzmara. Felérek a Foltán-kereszthez. Egy Foltán János nevű erdőkerülőt ütöttek itt agyon fatolvajok a 19. században. Eszembe jut egy kép, ami itt készült. Apámat fotóztam le itt úgy tizenöt éve, a kereszt mellett. Felnőtt életemben egyetlen egyszer mentünk el együtt túrázni. Többször kellett volna, de sok minden más mellett ezt is elmulasztottam. Szerette az erdőt, rajongott a páfrányokért. Talán a legjobban az erdőt szerette egész életében. A deres réten most nagy a csend, a kereszt mellé odaképzelem az apámat. Nem hitt a túlvilági életben, sem Istenben, de valahogy az sem áll a számra, hogy azt mondjam, materialista volt. Akármi is volt, most már mindenütt van vagy sehol sincs. Visszalépett az ismeretlenbe, ahonnan érkezett.
A bükkfák közé érve belépek a télbe. Néhány centis hó borítja a dermedt földet, az ágakon vastag zúzmara.
Lekaparom a jeget Sváb Sándor emléktáblájáról, amelyen azt tudatja az utókorral, hogy 1910. szeptember 16-án itt lőtt egy kapitális szarvasbikát. Az a bika is hol lehet most, erre gondolok, ami jó jel, mert azt mutatja, hogy kezdenek elcsendesedni a gondolataim.
Azt reméltem, hogy a Csóványos csúcsa kilóg majd ebből a vastag ködtakaróból, amely hetek óta itt tanyázik a Kárpát-medencében. Egy-két napja kilógott, mert egy ismerősöm fent járt és a kristálytiszta időben lefényképezte a horizont peremén ragyogó Magas-Tátrát. Nincs szerencsém, a csúcson is akkora a köd, hogy a kilátótorony tetejét sem látom. Azért felkapaszkodom a vastagon jeges lépcsőkön, hogy odafentről is megtapasztaljam a minimálisra csökkent látótávolságot.
Annak idején legfeljebb a mechanikus kelet-német fényképezőgépem volt nálam, mobiltelefonnak még a hírét sem hallottam.
A gerincen átballagok a Nagy-Hideg-hegyre, a turistaházat zárva találom, csak egy kövér macska üldögél az ajtó előtti lábtörlőn. Itt is disznóól van természetesen, a ház körül mindenfelé gépalkatrészek, vaskályhák, törött bútorok. A macska egy darabig jön velem, aztán egyszer csak leül a régi sípálya tetején és onnan figyel, amíg el nem tűnök a fák között.
Az ösvény mellett vékony ér bukdácsol lefelé, ebből lesz a Vasfazék-patak. Kicsivel lejjebb már olyan komoly hangon zúg, mint a magashegységi testvérei. Ez a patakzúgás a szűk völgyben megállít. Sokáig hallgatom és érzem, hogy végre ismét a régi, majdnem elfeledett névtelenségbe süllyedek.
Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz!
A vádlott először ruhában készült, teljes alakos képeket kért a lányoktól, majd arra is rávette őket, hogy meztelen fényképeket és videókat küldjenek magukról.
Előveszem Csics Gyula 1956-os naplóját, mondom a gyerekeknek, hogy ezt a naplót 1956-ban egy ugyanannyi idős kissrác írta, mint ők. Rögtön van jelentkező a felolvasásra. Csender Levente írása.
Ezúttal a Kill Bill filmek sztárja jelent meg a Dérynében.
Láthatóan nem vágta földhöz Kövér László gigabírsága Gyurcsány Ferencet.
A programprospektusokban nem szerepel, és a bejárat körül sem hívja fel rá semmi a figyelmet, hogy odabent filmeket vetítenek. Ide csak betévedni lehet, ahogyan az álmaimban tévedek be, mindig meglepetten, mindig örvendezve, hogy vannak még ilyen helyek.
Mentsd meg Amerikát! címmel jelenik meg rövidesen a januárban hivatalba lépő amerikai elnök új könyve.
Jön a bizalmi szavazás a Bundestagban, majd februárban az új választás.
