Az vagyok én – Mindennapi metafizika VIII.

Győrffy Ákos Mindennapi metafizika sorozatának újabb írása

Vannak archetipikus álmok, amelyek nem közvetlenül a saját életünkből következnek. Carl Gustav Jung írt behatóan az efféle álmokról, de nem szeretném itt felmondani a leckét, ahogy azt a látszatot sem szeretném kelteni, mintha átfogó ismereteim lennének arról, hogy pontosan honnan is származnak ezek az álmok.  A legtöbb álmomat szinte azonnal elfelejtem, legfeljebb közvetlenül ébredés után emlékszem még foszlányokra belőlük.

De van néhány olyan álmom, amelyeket évekkel ezelőtt álmodtam és tökéletesen emlékszem rájuk. Ezek mind olyan álmok, amelyek szemmel láthatóan nincsenek semmiféle kapcsolatban az életemmel, mégis olyan mélyen érintettek és érintenek, mint semmi más. Néhány ilyen álomról van szó, egy kezemen meg tudnám számolni őket.

A kötődés nem abban áll, hogy ez a kunyhó lett volna az álmom helyszíne, hanem abban, hogy itt álmodtam. Talán nem is kellene beszélnem erről. Nem mintha bármi olyasmi szerepelne ezekben az álmokban, amit rejtegetnem kellene. Az archetipikus álmokban amúgy sincs semmi látványosan személyes, éppen az a különös bennük (többek között), hogy a látszólagos személytelenségük ellenére fokozhatatlanul személyesek. Semmi közük hozzánk, a személyiségünkhöz, az énünkhöz, az életünk eseményeihez. Akkor mégis miért van az, hogy megrendítő erővel képesek olyasmit sugallni, ami a leginkább foglalkoztat minket? Még mielőtt elkezdek felesleges kérdéseket feltenni, gyorsan be is fejezem. Mert nem arról van szó, hogy megfejtések után szeretnék kutatni. Úgysem tudom a megfejtést. A kérdések persze attól még velem maradnak, nyugtalanító hatásuk elől nem tudok kitérni.

Huszonöt éve ismerem ezt a kunyhót. Sokszor jártam erre, hol egyedül, hol egy barátommal. A kunyhó egy felhagyott kőbányával szemben áll, egy bükkös hegyoldalban. Valószínűleg madarászok építették annak idején, mert a közelben ritka ragadozómadarak fészkeit rejtik a felhagyott bánya meredek sziklafalai. Régi bányászépület romjaira  épült, az alapjai abból az időből származnak, amikor még kötélpályán hordták le innen a követ.

Leginkább ősszel és télen uralkodott el rajtam ez a vonzalom. Felmenni, begyújtani a régi vaskályhába, kinyitni egy üveg bort és nézni az ablakon át, ahogy odakint hullanak a levelek, vagy ahogy szakad a hó.

Egy erdőben ébredni tényleg olyan, mintha a világ teremtésébe látnék bele. Az odalentről hozott feszültségek és felesleges gondolatok lassan lehámlanak, mint a bőrre száradt sár. Néhányszor aludtam is ebben a kunyhóban, egy alkalommal egyedül is éjszakáztam itt. Erdőben egyedül éjszakázni szintén olyasmi, ami kitépi az embert az életéből és az univerzumba löki ki. Az egyszerre végtelenül ismerős és tökéletesen ismeretlen környezet először szorongást vált ki, de egy idő után megértem, hogy az a valaki szorong bennem, akiről szeretnék megfeledkezni.

Az szorong, akit a lenti világból felhurcoltam ide, mint egy vírust. Egy ilyen magányos, hegyi éjszakán álmodtam a lerombolt és felgyújtott házról. Egy erdei úton sétáltam, amikor a fák között füstöt vettem észre. Közelebb mentem és láttam, hogy egy ház ég. Majdnem teljesen leégett már, néhány üszkös gerendája füstölgött csak. A romokból az látszott, hogy komoly épület lehetett, egy kisebb erődítmény inkább, egy fából készült vár. Ahogy körbejártam az elszenesedett romokat, láttam, hogy távolabb, az erdőben holttestek fekszenek. Testek egymás hegyén-hátán, borzalmas sebekkel. Férfiak, nők, gyerekek. A férfiak katonáknak tűntek, némelyikükön páncéling volt vagy erős bőrmellény, kardok, szekercék és lándzsák hevertek körülöttük. Egyáltalán nem ütköztem meg a ruházatukon, teljesen természetes volt, hogy úgy néztek ki, mint a középkori katonák. Túlélő nem volt sehol, csak a halottak mindenfelé és körben a tavaszi erdő. Valahol kakukk szólt, feketeharkály repült egyik fáról a másikra.

Az álom ismeretlen logikája szerint ezen sem lepődtem meg, mintha korábban is tudtam volna, hogy a nyomomban jár valaki, mégis csak most tudatosult bennem. Ahogy azt is tudtam, hogy hiába kerestem volna eddig, nem vettem volna észre. Tudtam, hogy láthatatlan és csak akkor pillanthatom meg, amikor ő akarja. A rengeteg halott látványa nem döbbentett meg, nem éreztem fájdalmat vagy megrendülést. Csak a testük halott, ők maguk élnek, ezt ott, az erdőben világosan láttam. Ahogy magam mögött hagytam a füstölgő romot, az engem követő ismeretlen egyre közelebb került hozzám. Mögöttem volt, de mellettem, fölöttem is egyben. Körülvett. Aztán egyszer csak alakot öltött és ott állt előttem.

Az arcára nem emlékszem, csak arra, hogy ismeretlen nyelven beszélt hozzám nagyon sokáig. Nem értettem a szavait. Csak a legvégén, egy hosszú csend után szólalt meg úgy, hogy már megértettem. Felnézett a fák lombjai közé és azt kérdezte, látom-e azt a fényt a fák között. Ahogy a nap süt be a tengerbe, a fénypászmák csillogó sávjai úgy hatoltak át a hatalmas bükkfák tömött koronáin.

Azóta, ha arra járok és meglátom a kunyhót, mindig eszembe jut ez az álom. Persze nem csak akkor jut eszembe, hanem szinte minden nap, de a kunyhó közelében egészen olyan, mintha csak imént tűnt volna el a szemem elől ez az ismeretlen alak, aki azóta is rettenetesen hiányzik. Bár olykor úgy tűnik, hogy a közelemben van. Hangok és illatok mélyén, a patak sodrásában, a kémény fölött világító Hold fényében. Némán figyel a természet túloldaláról.