Így einstandolták a rendőrséget a kommunisták 1945 után – Máthé Áron új könyvéről

Magyarország területét a II. világháború végén a Harmadik Birodalom visszaszorítása során a Vörös Hadsereg hamarabb érte el, mint a nyugati szövetséges hatalmak katonái, ezért az ország a Szovjetunió megszállási övezetébe került, és évtizedekre ott is ragadt. Minél több történeti feldolgozás születik a korról, annál drámaibb azt látni, mennyire

a szovjetizálás, a sztálinista diktatúra kiépülése Magyarországon. Csak idő kérdése volt; pontosabban csak az volt a kérdés, hogy a vörös úthengernek 1945 után hány évig és milyen formában tudnak útjában állni a régi világból maradt társadalmi struktúrák, a hirtelen kiépülő és erős demokratikus ellensúlyt mutató többpártrendszer, a világégés után egy szabadabb világra vágyó, de továbbra is nemzetben gondolkodó mentalitás.

Az 1945 utáni „félszabad” választásokat a Vörös Hadsereg árnyékában, a SZEB kontrollja és segítő keze ellenére sem tudták hozni a kommunisták, a megalakuló koalíciós kormányokban azonban a kulcstárcát, a belügyminisztériumot ők kapták.

A küzdelem a fegyveres erők fölötti befolyásért nagyon korán megindult, gyakorlatilag még a magyar földön dúló fegyveres harcok elülte előtt, 1945 legelején.

Máthé Áron összegzése szerint amikor az Ideiglenes Nemzeti Kormány a fegyverszüneti egyezmény értelmében elkezdte a hadosztályok szervezését, nagy részben a szovjet hadifogságból hazatérő magyar „partizánokra” és a hadseregben ideologikus nevelést megvalósító, megbízható baloldali káderekre, a „nevelőtisztekre” épített. A háború lezárultával azonban a hadsereg súlya csökkent, a rendőrségé, illetve egy katonai hírszerző-elhárító szervezeté, a Katonapolitikai Osztályé (Katpol) a rendfenntartási feladatok megszaporodásával, illetve a társadalom megregulázásának törekvésével pedig megnövekedett – mindkét szerv felett az MKP szerzett befolyást, és

A Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese azzal a céllal írta meg monográfiáját, hogy bemutassa a kommunistáknak a rendőrség berkeiben végzett térfoglalását (az ő terminológiájukkal: „forradalmi munkáját”) konkrét esetek példáin keresztül.

1945 tavaszán az új rendőrségi alakulatok a Vörös Hadsereg által megszállt területen természetesen a szovjet hatóságok engedélyével és támogatásával szerveződtek meg. A helyi nemzeti bizottságok irányításával történt a szervezőmunka, és ezen testületekben már túlsúlyban ültek az MKP emberei, így nem véletlen, hogy az ország több pontján megjelentek az utcán a vörös karszalagos rendfenntartók. Feladatuk a közrend védelme volt, de nagyon hamar jelentkeztek tevékenységüknél az ideológiai töltetből fakadó túlkapások, egyes esetekben bűncselekmények, gyilkosságok is.

Általános tendencia volt, hogy ezek a gyorsan szerveződő egységek együttműködtek a szovjet alakulatokkal; és nemcsak a közös járőrözésekben, hanem abban is, hogy utóbbiak

A „policok” vagy „policájok” zavaros tevékenységét az ideiglenes kormány rendeletben próbálta szabályozni, a már kialakult szervezeti egységek azonban a később létrejövő rendőrségi egységekbe beépültek.

A vörös karszalagosok többségét elvhű kommunisták alkották, ők egy új világ építése szándékával érkeztek. A csatlakozásnak azonban más motivációi is lehettek. Policnak állni túlélési stratégia is volt: aki együttműködött a szovjetekkel, automatikusan megmenekült a közmunkára hurcolástól. Valakit a bosszú hajtott: volt munkaszolgálatosok, politikai nézeteikért a nyilas rezsim idején meghurcolt emberek is jelentkeztek.

És persze deklasszálódott egyének is jöttek tucatjával, hogy valamilyen munkához jussanak.

A II. világháború utáni első május elsejei ünnepségre igyekvő felvonulók az Oktogonnál 1945-ben. A  rendet katonák és karszalagosok biztosították. (forrás: MTI)

A „népi demokratikus” rendőrség létrehozásában ott bábáskodott a fiatal Kádár János is, 1945 elején budapesti rendőrfőkapitány-helyettes lett. A fővárosban külön zavart okozott, hogy nemcsak a kommunisták, de más pártok, így a szocdemek is külön rendőri csoportokat állítottak fel.

Máthé Áron könyvének különösen izgalmas fejezete éppen erről, az R-gárda (Rendező Gárda) tevékenységéről szól; a csoport gyakorlatilag a kommunista párt magánhadseregeként funkcionált, szervezését Farkas Mihály felügyelte. Az MKP-nak bizonyítania kellett a szovjetek számára, hogy a Vörös Hadsereg esetleges távozása után is képesek a „demokratikus rend” fenntartására – írja könyvében a történész –,

például más pártok nagygyűléseinek megzavarásával, szétkergetésével. A csoport tagjainak egy része 1948-ra, az egypártrendszer kiépítésének évére beépült az állami rendőrség állományába.

Hasonlóan érdekes téma a miskolci MOKAN Komité nevű kommunista csoportnak a szovjet hadsereggel kollaboráló tevékenysége: nagy szerepük volt a helyi lakosok  összeírásában és szovjetunióbeli kényszermunkára való elhurcolásukban, ugyanakkor sikeresen megakadályozták, hogy a Vörös Hadsereg – más gyárakhoz hasonlóan – leszerelje és elszállítsa a Diósgyőri Vasgyárat.

A levéltári és helytörténeti kutatásokra is támaszkodó, sok egyedi példával illusztrált kötet bemutatja a folyamatot, hogy miként alakult ki a háború utáni „népi demokrácia” új, politikailag megbízható emberekből álló rendőrsége, és azt is, hogy miként próbált a Tildy-, majd a Nagy-kormány – konkrétan a kisgazdák – a személyi állományon, illetve a karhatalom átalakításának irányán változtatni, sikertelenül.

Máthé Áron könyve a Jaffa Kiadó gondozásában, a Modern Magyar Történelem-sorozatban jelent meg 2020-ban.

nyitókép: Fortepan / Berkó Pál