Ötvenéves lettem, épp még a karantén előtt. A mi generációnk minimum tíz évvel tovább dolgozik majd, mint a szüleinké. Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy e pluszévtized az eddigi viszonyok közt végigvihető?
Átsöpör a világon egy járvány, nem tudni, mikor, csak az, hogy biztosan visszanéz. Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy elég, ha szakmai életünk mentén legfeljebb a drótra visszaülő verebek sorrendje változik?
A nagy kataklizmák ugyanis cezúrát hoznak. Nem lehet másképp, hiszen így vagy úgy, de rendszerek dőlnek össze, helyükre mások állnak – jobbak, rosszabbak. Például ha az Opera három nagy leállását vesszük alapul, a szarajevói merénylet kiszívta Bánffy Miklós gróf épp elindult reformkorszakának erejét, az a gyengülés viszont megágyazott Radnai Miklós Klebelsberg alatti aranykorának. Az 1944-es pesti ostrom után a két baloldali párt már az Operaházban egyesült, és zárt határok közti művészi pácolódás következett, 1956 októbere pedig véget vetett Tóth Aladár nehéz, ám intelligensen véghez vitt balanszírozásának: jöhettek a szabadabb levegőn történő kádári szikkadás évtizedei.
2020 koronavírusa, az Opera valahai leghosszabbnak ígérkező leállása után más játékmód, helyszínválaszték és munkarend követel teret magának. Mi, a mai operások, amint lehet, avatjuk az Eiffel Műhelyházat, használjuk tovább az Erkelt (amíg át nem építhető), és nyitjuk jövőre az Operaházat is – de az emberi erőforrás szoftvere az, ami leginkább újraprogramozandó.
E kétrészes cikk korántsem operáról kíván szólni, legfeljebb példálózni vele, és nem csak férfiakról, még ha egy írja is közülük.
Nézzük a szimbolikus tételmondatot: jó lenne észrevenni, hogy az opera és a balett elpusztul a digitális kiteljesedéstől (mert épp a személyes jelenlét éltetné művész és közönség közös élményét), az előadás láthatatlan stábjának viszont pont a digitalizáció hozza el a hosszú távú és minőségibb feladatellátást – a fellépő művészeknek pedig a négynapos munkahét. És e kettő harmonizálható!
Te jó Isten, maradandó home office? Meg négynapos munkahét? A világ már rég pedzegeti, és ezek nem is ördögtől való dolgok, mint az alapjövedelem kommunisztikus hajnali mannája, amelyből, mint „a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet”-ne. Ne! Ám ha túl akarjuk élni, és meg szeretnénk érinteni a „Nők 40” után elég gyászosan hangzó, majdani „Férfiak 50” medencéjének túlpartját, hogy ott megpihenve legyen esélyünk még egy kis unokalovagoltatásra nyeklő térdünkön, vegyük észre a valóságot! Például azt, hogy ez a két műfaj, a home office és a négynapos munkahét már látenciában rég létezik.
Jelentem: nincs messze az idő, amikor a Magyar Állami Operaház – úgy is, mint a legnagyobb magyar kulturális intézmény – adminisztrációját részleges vagy teljes home office-ba szervezi, más kollégák pedig – saját döntésük alapján – négynapos munkahetet választhatnak. Ugyan hosszabbított négy napot, tehát a munka nem lesz kevesebb, megnyerhető vele egy üres ötödik: ügyintézni, orvoshoz menni, fogadóórára odaérni, megfőzni előre, előtetőt buherálni vagy csak tikkadtan pihenni jó lesz.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Már egy garantált bérminimumot kereső munkavállalónak is többet kellene adóznia Magyar Péterék tervei szerint, mint most.
Ez a szakma természete. Interjú.
Új panaszkezelő felület indul az alvállalkozói kifizetések védelmére.
A keresést az időjárás is nehezíti.
Ha politikus leszel, akkor bizony meg fognak kérdezni néhány dologról. És ilyenkor sajnos válaszolni kell.
„Tisztességben felnőtt, sikeres gyerekek, temérdek unoka, szívből, hatékonyan felépített vállalkozás. Nem azért dolgoztak, hogy egy csapat brüsszeli bürokrata tönkre tegye az életüket.”
A kormányfő Lázár Jánossal közös beszélgetésen vesz részt a szegedi Pick Arénában.
A Tisza Párt elnöke továbbra sem hajlandó elárulni álláspontját a legfontosabb kérdésekben.
