Zászlók a kibertérben

Dobozi Gergely írása a Mandiner hetilapban.

A nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvény múlt heti módosítása finoman szólva is megosztó volt, s a jogállamiságot féltő hangok különösen hangosnak tűnnek a különleges jogrend árnyékában. Fontos azonban rögzíteni: a júliustól hatályos rendelkezések célja, hogy nemzetbiztonsági szabályozásunk lépést tartson a 21. századi folyamatokkal, nem pedig az, hogy szöget verjen a jogállamiság koporsójába.

Hazánk kiberbiztonsága, annak jelentősége az ország politikai, gazdasági, pénzügyi, technológiai és egészségügyi biztonságával egy sorban említendő. A mostani jogalkotás célja nem a polgárok korlátlan megfigyelése, sokkal inkább jele annak, hogy a megváltozott viszonyok indokolttá teszik egy 1995-ben alkotott jogszabály aktualizálását – a katonai kibertér védelméről a honvédelmi törvény már rendelkezik. Ahhoz, hogy érthetővé váljon, mi vezetett ide, mindenekelőtt a közelmúlt tendenciáit érdemes elemezni.

A világgazdaság évről évre egyre nagyobb hányada helyeződik át a kibertérbe, s a tendencia az államigazgatási funkciókra is igaz: 2020-ban a legtöbb fejlett országban azonosítható az a néhány stratégiai terület – például a telekommunikáció, a közlekedés, bizonyos államkincstári funkciók, energetika stb. –, amely az állam biztonságos működtetéséhez szükséges, mégis valamilyen formában kötődik a kibertérhez. Megjegyzendő, hogy a hazánkban is egyre elterjedtebb e-közigazgatás is a felhőbe tereli a mindennapi ügyintézést.

Ez nem csak a jóhiszeműek számára lehetőség. Ami a privát szektort illeti, az egyik piacvezető kibervédelmi cég 2019-es jelentése közel egymilliárd támadásról számolt be az előző évre vonatkozóan. Az államközi kapcsolatok viszonyában pedig egy amerikai agytröszt, a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja (CSIS) közölt terjedelmes listát a regisztrált államellenes kibertámadásokról – a népszerű túlterheléses támadásokon és dezinformációs kampányokon túl ezek közül nem egy irányult az említett stratégiai jelentőségű állami infrastruktúrák ellen.

Felismerve a realitásokat először Kína, majd Oroszország lépett, s minden jel arra utal, hogy a sort a NATO folytatja majd. Az Állami Duma 2019 februárjában megszavazta a nyugati sajtóban internet sovereignty bill néven ismert törvényjavaslatot, megteremtve a lehetőségét annak, hogy a világháló elérhetősége az orosz nemzeti érdekeknek megfelelően alakuljon. Az orosz lakosság a továbbiakban a Runet elnevezésű hálózatra is kapcsolódhat, létrehozták az általunk ismert világhálótól teljesen elkülönült tartománynévrendszert (DNS – Domain Name System). Utóbbi 2019 decemberében átesett az éles tesztelésen is. Az orosz intézkedés illeszkedik abba a folyamatba, amelyet a kínaiak indítottak Aranypajzs terv – a köznyelvben: kínai nagy tűzfal – néven. Az ázsiai nagyhatalom szintén kreatív informatikai megoldások útján tette egyértelművé a nemzetközi közösség számára, hogy a kibervédelem nemzeti érdek.

2016-ban a NATO is felfedezte, hogy a kibertér ugyanolyan értelmezési tartomány a biztonságpolitika területén, mint a szárazföld, a tenger vagy a légtér. A katonai együttműködés a Tallinn 2.0 című dokumentumában rögzítette, hogy a szövetségen belül osztatlan az egyetértés: a szuverenitás is értelmezhető itt. A tendenciákból következően hazánknak is újra kellett gondolnia a kibertérhez való viszonyát. Létrejött az új nemzeti biztonsági stratégia, amely alapján a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvény módosítása nem több, mint a 21. század egyik legnagyobb kérdésére adott helyes válasz.

A világ még csak most kezd ráébredni, hogy az intézményesült kibervédelem lényegében az egész problémakör Achillesz-sarka. A kategóriák tisztázatlansága miatt ma nem világos, hogy mely kibertámadás minősül katonai agressziónak, és mely marad mondjuk egy bűncselekmény szintjén. Katonai agresszió ugyanis az, ha egy állam fegyveres ereje súlyos következményekkel elsőként alkalmaz erőszakot más állam integritása ellen. A helyzet a hibrid hadviselést leszámítva tisztázottnak tűnik a fizikai valóságban, azonban a kibertérben akár egy hálószobából is el lehet követni állam elleni agressziót. Ha pedig egy kibertámadás agresszióként minősül – az észak-atlanti szerződés erre immár lehetőséget nyújt –, arra adott esetben a háborúzás hagyományos eszközeivel is reagálni lehet, ami a nemzetközi béke szempontjából korántsem érdektelen.

Az a tény, hogy a magyar szabályozás e körben mérlegelési jogot biztosít a döntéshozók számára, mindenképpen jó helyzetértékelésre vall. Amíg nincs a kiberszuverenitásnak egyezményesült formája, az államok feladata marad, hogy az ilyen és ehhez hasonló intézkedéseket megtegyék.

***

Röviden megjegyzem 

Címlapképen: Az új NATO-székház Brüsszelben. Fotó: Shutterstock

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.