A három kötet egy 8 tételes térképmelléklettel kiegészítve igényes díszdobozban jelent meg.
A Magyarország számára tragikus békediktátum századik évfordulója alkalmából háromkötetes Trianon antológiát jelentetett meg az Osiris Kiadó a Petőfi Irodalmi Múzeummal együttműködve, írja a Hajónapló.
A rendkívüli gyűjtemény első kötete a sokak által ismert, de kevesek által olvasott Vérző Magyarország című összeállítás, amely annak idején Kosztolányi Dezső szerkesztésében jelent meg. Az először 1920-ban kiadott kötetet egészíti ki a Gyurgyák János által szerkesztett két kötetes antológia, az Emlékező Magyarország. A három kötet egy 8 tételes térképmelléklettel kiegészítve igényes díszdobozban jelent meg.
A békediktátum friss élményvilágát megmutató Kosztolányi-féle kötetben a magyar költészet, irodalom, művészeti közélet legnagyobb alakjai mellett tudósok, politikusok írtak a trianoni fájdalomról. Száz év távlatából tekintve az antológia inkább a korszak gondolkodásmódját tükrözi, mai szemmel, egy évszázad minden tapasztalatával gyarapodva már nem fogadjuk érvényes trianoni útravaló gyanánt. Mindazonáltal azt a feladatot, amit a könyv előszavában Horthy Miklós fogalmaz meg, máig betöltik a megszólaló írók: „Lelkesítsenek, acélozzák meg a lelkeket, az elszakított magyar földekre vigyenek reményt és kitartást, a megmaradt magyar földeken élesszék a hazaszeretet tüzét.”
A Vérző Magyarország antológia írásai két téma köré csoportosulnak: egyfelől megmutatják a veszteség nemzeti szempontból átélt igazságtalanságát, másfelől Magyarország történeti távlatban értelmezhető nagyságát, vagy mondjuk inkább úgy, küldetését demonstrálják, és így – az időbeli távlat, s az európai nézőpont segítségével – mutatnak rá a békerendszer abszurditására.
Az évszázados szövegekből sugárzó eleven fájdalom annak ellenére is megérinti a mai olvasót, hogy egy letűnt kor szemléletét képviselik.
Az antológia másik két kötete, az Emlékező Magyarország első és második része azonban gondolatébresztően aktuális, friss és erős. Az egybeszerkesztett szövegek egy részével nyilván mindenki találkozott már, aki a magyarság sorsáról folyó tudományos, irodalmi vagy éppen publicisztikai polémiákat hellyel-közzel figyelemmel kíséri, ebben az összefüggésben azonban egymást erősítve, a sokszoros visszhang-térben megjelenve új értelmet is nyernek.
(Hajónapló)
Migrációs politika, gender, Brüsszel, háború, Isten-Haza-Család. Zászlóégetés. Számos dologról kérdeztük Lenhardt Balázst, akinek Magyar Péterről is megvan a véleménye.
A legendás miniszterelnök „munkája a köz javát, a magyarság javát szolgálta, hibái és tévedései voltak, mint mindannyiunknak, de az összkép példát adó lehet” – fogalmaz a történész a Mandinernek.
Ugyan már, a nagyhatalmak diktáltak és a szomszédaink.
Hősként tiszteljük a kimagasló eredményt elérőket, ám nem figyelünk oda a nem is olyan régi múlt úttörőire.
A 20. századdal foglalkozó magyar történészt főként a nemzeti minimum kérdése, a nemzet lényege és a személyiség szerepe foglalkoztatja a történelemben.
Nekünk nem volt Atatürkünk, csak egy vörös grófunk, meg egy általa ránk szabadított tanácskommün.
Sokféle módon megálmodták már a jövőt, nem egy esetben akár legitimálva mások életének kioltását, és nem ritkán ebből még sportot is űztek. 25 éve az Epic is így tett, ami sokak életét változtatta meg.
Az orosz katonák új robbanószerkezeteket fedeztek fel a kurszki régióban, melyeket szerintük az ukránok szórtak szét. Az apró robbanószer az oroszok szerint még az olyan brutális eszköznél is rosszabb, mint a hírhedt PFM-1-es.
