Szellemgyerekek – Mindennapi metafizika II.

Mindennapi metafizika címmel indult el új sorozatunk: Végh Attila (vele készült interjúnkat itt olvashatják) fotóihoz Győrffy Ákos ír tűnődéseket.

***

Higgyed el, hogy azok miatt a csontok miatt nem tudtam aludni soha a régi házunkban, mondta Feri a mellette ülő Tibinek a kocsma kerthelyiségében. Ez volt az a pont, amikor elkezdtem odafigyelni arra, miről beszélgetnek ezek egymás között. Úgy két héttel ezelőtt lehetett,

Voltak már hírek, de olyan nagyon senkit sem érdekelt az egész. Ferit és Tibit sem érdekelte különösebben, csak amikor a déli hírekben említette a rádióbemondó, hogy úgy tűnik, Európában is megjelent az eredetileg Kínában felbukkanó vírus, akkor jutott eszébe Ferinek, hogy elmesélje a történetet.

Hárman ültünk csak a kocsma kerthelyiségében a langyos tavaszi napfényben. Szólt a rádió, ők söröztek, én a kávémat szürcsölgettem. Napközben képtelen vagyok sört vagy bort inni, azonnal széthullanék tőle, de ők rutinos versenyzők, nem olyan mimózák, mint én. Ferit és Tibit csak látásból ismerem, ahogy a legtöbb embert a faluban. Nekik én nem vagyok idevalósi, amiben igazuk van, mert tényleg nem vagyok az, noha bizonyos értelemben mégis. Nekik „hegyi” vagyok, idegen, nem közéjük való. Köszönünk egymásnak, de semmi több. Jól is van ez így. Feri egy régi történetet mesélt Tibinek. Azokból az időkből való történetet, amikor még együtt élt a feleségével.

Hónapokig, de lehet, hogy évekig csak forgolódtam éjszaka, alig aludtam, mondta. Nem emlékszem, mikor kezdődött. Egyszer csak így lett. Egy-két órát tudtam aludni legfeljebb, többet nem. Kijártam cigizni a kertbe, vagy tébláboltam pizsamában a verandán. Jó lett volna olvasni valamit, de sose szerettem olvasni, olyankor mégis eszembe jutott néha, hogy milyen jó lenne, ha szeretnék olvasni, legalább eltölteném az időt valamivel. Úgy vártam a reggeleket, hogy el se tudom mondani,

mert akkor meg el kellett menni melózni. De még a melóhelyre menni is sokkal jobb volt, mint a sötétben járkálni kint a kertben és cigizni, mikor rohadtul nem akartam már rágyújtani. Tudod, van az a pont, amikor ocsmány íze lesz a ciginek, olyan szar íze, hogy legszívesebben soha többet nem gyújtanál rá. Aztán mégis rá kellett gyújtani, hogy legalább csináljak valamit. Mert amíg cigiztem, addig legalább nem féltem annyira. Akkor is féltem, de a cigizés valahogy megnyugtatott. Egyrészt attól féltem, hogy megőrültem, mert hangokat hallok, másrészt meg attól, hogy nem őrültem meg és tényleg hallom azokat a hangokat, nem csak képzelem.

Nem tudtam eldönteni, ez volt a legszarabb az egészben. Állandóan azon gondolkodtam, hogy tényleg hallom-e vagy csak képzelem, hogy hallom. És ami még szarabb volt, hogy senkinek nem mondhattam el, mert kiröhögtek volna azonnal. Bemegyek reggel a műhelybe és elmondom a haveroknak,

Szerinted mit szóltak volna hozzá? Odaállok eléjük és elmondom, hogy minden éjszaka hallom őket, ahogy énekelnek meg játszanak valamit, mondókákat mondanak, néha meg sírnak? Hát mi lett volna abból? A zárt osztályon végeztem volna biztosan.

Nagyon szar, ha van valami olyan titkod, amiről nem beszélhetsz senkivel, közben meg állandóan beszélni akarsz róla. Így éltem évekig, ne tudd meg, milyen volt. Minden este, alighogy elaludtam, elkezdődött. Először halkabban, mintha elmennél az utcán az óvoda mellett és hallanád, ahogy a gyerekek az udvaron játszanak. Nevetés meg kiabálás, de távolról. Aztán egyre hangosabban, mintha már bent a hálószobában rajcsúroznának. Egy idő után már megismertem őket a hangjukról. Általában magyarul beszéltek, de volt, hogy németül is. Vagyis svábul, azt megismerem, anyám is sváb volt, tudod. Mindig ugyanaz ment, hogy valamit játszottak, aztán veszekedtek, hogy ki nyert és ki vesztett. Soha nem tudtak megegyezni. A hangjuk alapján a kisebbek sírtak és megsértődtek, a nagyobbak meg röhögtek rajtuk.

Mindig ez ment, mintha ugyanazt hallottam volna mindig. Mint amikor visszatekernek egy kazettát a magnóban vagy mint amikor megakad a lemezjátszó tűje és ugyanazt ismétli állandóan. El nem tudod képzelni, mit kínlódtam emiatt. Az asszony persze soha nem hallotta. Igaz, nem is mertem megkérdezni tőle soha, hogy ő hallja-e. Ha hallotta volna, biztos megmondja, nem olyan fajta, hogy bármit is magában tudna tartani.

Egészen addig ment ez, amíg el nem kezdtünk építkezni. Lebontottuk a régi sufnit a ház mögött, mert arra akartuk bővíteni a házat. Amikor az alapot ástuk, akkor találták meg a csontokat. Nem én találtam meg, hanem az egyik kőműves fia, aki segédmunkás volt nálunk. Nem voltam otthon aznap, arra értem haza, hogy nem dolgoznak, hanem

Pontosan nyolc csontváz volt. Erről már te is hallottál szerintem, ahogy akkoriban mindenki a faluban. Jani, a régi polgármester hívta ki a rendőrséget, azok meg a régészeket hívták később, mert rájöttek, hogy ezeket nem mostanában temették oda. A régészek aztán az ecsetjeikkel pucolászták őket napokig. Láttam, hogy több gyerekcsontváz is van közöttük, négyre emlékszem.

Én akkor már tudtam, hogy őket hallottam minden éjszaka énekelni meg viháncolni. Ne kérdezd, hogy honnan tudtam, mert én sem tudom. Egyszerűen tudtam. Ahogy ki lettek ásva, nem hallottam többet a hangjukat. Tudtam végre aludni rendesen. Az egyik régész mondta, amikor elvitték a csontokat, hogy

Neked elmondtam most, Tibikém, mert tebenned megbízok, becsüld meg magad és ne nagyon mesélgessed senkinek, ha megkérhetlek, tudod, milyenek itt ezek, csak kiröhögnének, mondta a végén Feri, aztán már csak szótlanul néztek maguk elé, ahogy csak a kocsmában tudnak szótlanul maguk elé nézni az emberek.

Tibi nagy sokára annyit mondott, hogy ezek szerint akkor léteznek szellemek, ha nem téved. Nem tévedsz, Tibikém, nagyon is léteznek, szólt vissza Feri már a biciklijén ülve. Rágyújtott és elindult a patak hídja felé. Tibi sokáig nézett utána, aztán valahogy megérezte, hogy nézem és felém fordult. Gyorsan elkaptam róla a tekintetemet és úgy tettem, mintha a telefonomat bambulnám. Szerencsére nem kérdezett semmit. Úgysem tudtam volna mit mondani neki.  

Újra hírek következtek a rádióban, de azt már nem vártam meg. A patak mentén, a barkásodó égerfák alatt indultam hazafelé. Hallottam, ahogy a patak túloldalán, az óvoda udvarán kiabálnak a gyerekek. Olyasféle szédületet éreztem, mint amikor életem első cigarettáját szívtam el. A közeli erdőből a föld tavaszi, nyers illatát hozta a szél. Itt-ott már hóvirágok fénylettek a fák árnyékában.