Az uszályok utánozhatatlan, lomha és valami egykedvűséggel átjárt tempója már gyerekkoromban is megigézett. Amikor tehetem, mostanában is lemegyek a partra, leülök a sóderre és hagyom, hogy a lassú hömpölygés, a Duna időtlen sebessége magával vigyen és kioldja belőlem a felesleges gondolatok tömegét.
Mindennapi metafizika címmel indul új sorozatunk: Végh Attila (vele készült interjúnkat itt olvashatják) fotóihoz Győrffy Ákos ír tűnődéseket.
A sorozat első részét olvashatják.
***
Amikor hazamegyek a szülői házba, az első utam általában a komp alatti kavicsos partra vezet. Vannak persze másfelé is olyan helyeim, ahol átéltem már a „szent elveszettség” tökéletes állapotát, mégis ez a hely, ez a kavicsos part a komp alatt áll talán a legközelebb hozzám.
Hogy miért éppen ez, nem tudom, és rég nem is próbálok már magyarázatot találni rá. A víz itt mindig áttetsző és tiszta, erős a sodrás. Ha épp úszni indulok, alig tempózom néhányat, és magával ragad a folyó. Semmi agresszivitás nincs ebben az elragadásban, nem ijeszt meg. Egy nálam hatalmasabb erőre bízom ilyenkor magam. Vigyen, ahová akar. Ez az erő nem visz messzire. Úgy ötven méter után megállok, nem sodródom tovább. Pedig elég mélyen vagyok ahhoz, hogy ne így legyen. Néhány másodpercnyi egy helyben lebegés után pedig lassan visszavisz ez az erő oda, ahonnan elindultam. Tettem egy kört anélkül, hogy igazából úsznom kellett volna.
Egy kör alakú áramlás dolgozik itt, a komp alatt. Ha kiúszom az áramlat sodrából, egyszer csak egy olyan helyre érek, ahol nem mozog a víz. Egy néhány négyzetméternyi mozdulatlan vízfelületre. A vihar mozdulatlan középpontját szokták a vihar szemének is nevezni.
a mozdulatlan középpont, ahol az ember úgy érzi, mintha kikerült volna a fizikai törvények hatása alól. Persze lehet erre mondani, hogy ez is egy fizikai törvényszerűség, csak épp ritkábban találkozom vele. Ez igaz is valószínűleg, de épp ez a szokatlanság az, amitől olyan érzésem támad, mintha a fizika világképén kívülre kerültem volna.
A komp alatti áramlat körmozgásában átélhetem a létezés ciklikus áramlását, illetve megtalálhatom azt a pontot, ahonnan mindez már csak kívülről szemlélhető, anélkül, hogy része lennék a folyamatnak. A középpontból nézhetem, hogy mi történik. A keresztény misztika, a nagy keleti hagyományok létértelmezése ölt testet a folyó mozgásában.
Gyerekkoromban, ha uszály jött fölfelé a Dunán, rezegni kezdett az ablak a nagyszobában. A többi ablak csendben volt, csak a nagyszoba ablaka rezgett. Ma is pontosan emlékszem arra a hangra. Ritmikusan ismétlődő, lüktető rezgés volt, kicsit mindig a macska dorombolására emlékeztetett. Mintha kihangosítanánk egy doromboló macskát.
A komótosan fölfelé araszoló uszályok látványa az első gyerekkori képeim egyike lehet. Ha Duna, akkor sóderszállító uszály és hozzá még az a szinte túlvilági, csikorgó hang, ahogy a horgonyát leereszti. Nyaranta, alacsony vízállásnál sokszor hetekig vesztegeltek ezek az uszályok a házunk alatt, a part közelében. Nem álltuk meg, hogy ne ússzunk be és ne ugráljunk fejeseket róluk. Amit a szüleink persze a legszigorúbban megtiltottak.
Én is ismertem, a szüleim is ismertek. Ez persze nem gátolt meg abban, hogy ne ússzak be a többiekkel ezekhez a rozsdás monstrumokhoz. A fejes alapszintű elvárás volt, a bátrabb kölykök a fejes után át is úsztak az uszály alatt és a másik oldalán bukkantak fel. Ez tényleg istenkísértés volt, nem is volt merszem soha megtenni. Egyszer próbáltam, de pánikba estem és inkább visszafordultam. Elképzeltem a fejem fölött az uszály sötét tömegét. A vagányabbak kiröhögtek, de tudtam, hogy nem kerültem volna elő élve.
Az uszályok utánozhatatlan, lomha és valami egykedvűséggel átjárt tempója már gyerekkoromban is megigézett. Amikor feltűntek a folyókanyarban, a Szentendrei-sziget csúcsával egy vonalban, már elfogott valami furcsa izgalom. A figyelmem átvette a sebességüket, hozzálassultam az uszályokhoz és addig néztem őket, amíg el nem tűntek a felső, dömösi kanyarban. Valami öntudatlan meditáció volt ez, ami gyerekeknél egyáltalán nem szokatlan.
Amikor tehetem, mostanában is lemegyek a partra, leülök a sóderre és hagyom, hogy a lassú hömpölygés, a Duna időtlen sebessége magával vigyen és kioldja belőlem a felesleges gondolatok tömegét.
Ha megmosom az arcom a Dunában, ugyanaz leszek, mint két vagy három éves koromban, és tudom, hogy alapvetően semmi nem változott bennem azóta.
Az én igazi időm a folyó ideje, amely az időtlenségbe tart, mint az őszi ködökben lassan felszívódó gyerekkori uszályok.
Sokáig maradok Dante kövén mozdulatlanul. Nézem, ahogy az úri közönség szórakozik, a vendéglőkben negyven napig érlelt t-bone-sztéket eszik, a csórója meg beéri egy pacalos zsemlével. Csender Levente írása.
Ez nem AI. A lesújtó és fenyegető valóság a maga pőreségében.
A halál sűrű, nyelven és értelmen túli, transzcendens jelenléte nehezen ereszt. Fogva tart, de ebben a fogva tartásban nincs semmi kényszer vagy sötét színezet. Győrffy Ákos írása.
Azóta a harmadik vagy a negyedik jelentősebb fesztivál dobta be a törülközőt, a Szigetnek meg két és félmilliárdos veszteséget sikerült összehoznia idén – de mi voltunk a hülyék.
„Üresen zörög ez az egész Tisza tákolmány, mint egy üreges, termés nélküli dióhéj” – fogalmazott Máthé Zsuzsa Facebook-bejegyzésében.
A Nobel-díjas magyar író munkásságát bemutató Győrffy Ákos gondolatait nem mindenhol értették meg.
Hatalmas meglepetés.
A korábbi miniszterelnök-helyettes is benne volt az energetikai rendszer szétlopásában.
