Amikor az ember kimegy az erdőbe, bemegy magába – Végh Attila a Mandinernek

Természetfotók: Végh Attila; portréfotók: Ficsor Márton

Mintha eltűntél volna egy kicsit az irodalmi és az újságírói horizontról mostanában.

Hirtelen Paul Virilio könyve ugrik be, Az eltűnés esztétikája. Ennek az eltűnésnek tényleg van esztétikája. Ez az eltűnés többszörös. Egyrészt az újságírásból tűntem el öt éve.

Önkéntes alapon?

Egyáltalán nem önkéntes alapon. Annak idején Berkes Erzsébet mondta nekem, hogy

Azt mondta, legfeljebb két-három évig szabad ezt csinálni. Már akkor éreztem: vagyok annyira skizofrén, hogy ezt a két nyelvet, a költőét és a zsurnalisztáét tudom külön kezelni, és legfeljebb a költői nyelvemből szüremlik át valami az újságíróiba, de visszaáramlás nincs. Aztán huszonvalahány évig tényleg csináltam is az újságírást, és nem éreztem úgy, hogy ez a költői énemet bárhogy is csorbítaná. Igaz, én kulturális újságíró voltam. Amikor a Magyar Hírlapnál megszüntették a rovatomat (a Hullámtér című hétvégi kulturális mellékletet – Gy. Á.) és felajánlották, hogy jóval kevesebb pénzért maradhatok a kultúrrovatnál, akkor én öntudatosan bejelentettem, hogy inkább elhúznék, ha lehet. Abban reménykedtem, hogy gyorsan el tudok helyezkedni máshol. De aztán kiderült, hogy ez annyira nem lesz egyszerű. Sőt, lehetetlen. Két évig gyötrődtem ezzel, hogy próbálok újságírásból megélni. A család közben nyomorgott. Szerencsére a feleségem mint asztrológus kereste a pénzt helyettem.

Mi jött aztán?

Két év után rájöttem, hogy valójában a végtelen szabadság birodalma az, ami rám köszöntött. Tehát hogy nem megijedni kell, hanem inkább örülni ennek. Most a KMTG (Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. – Gy. Á.) íróakadémiáján tanítok, illetve vannak ösztöndíjak is, most is kaptam egyet egy prózakötet tervére. Úgyhogy kitaláltuk azt is, hogy a végtelen szabadság birodalmában hogyan lehet azért parizert is venni, hogy ne haljunk éhen. Ma már hatalmas adománynak érzem, hogy eltávolodtam az újságírástól, mert vagyok annyira pénzéhes, hogy ezt magamtól soha nem tettem volna meg. A múltkor láttam egy filmet, egy kocsmában beszélgetett két ember, kérdezi az egyik a másikat: na és te mit csinálsz? Erre

El is döntöttem, hogy mostantól ugyanezt válaszolom majd erre a kérdésre.

Most Nagymaroson beszélgetünk. Eredetileg nem vagy nagymarosi. Hogyan kerültél ide?

Tizenhét évvel ezelőtt költöztünk ide. Eredetileg pesti vagyok, sőt, budai, ott nőttem fel. Amikor – anarchista létemre – úgy döntöttem, hogy mégis családot alapítok, akkor rögtön azt is tudtam, hogy a majdani gyerekünknek nem szabad Pesten megszületni, mert Pesten nem lehet megszületni. De hogy akkor mégis hol, azt nem tudtam. Csak annyit tudtam, hogy ez nem racionális alapon fog eldőlni. Meg kell érezni. Aztán egyszer meglátogattam itt élő barátaimat, tavasz volt,

Egy évvel később megszületett Zsófi lányunk, aki már itt nőtt föl.

Legutóbbi könyved (Sárkányfüves könyv) fülszövegében olyasmit írsz, hogy ez a munka egyfajta párbeszéd Márai Füveskönyvével. Miért épp Máraival akartál „beszélgetni”?

Ez egyrészt nyilván nem beszélgetés, mert Márai már nem tud válaszolni. És mivel ő írta meg előbb a maga könyvét, a felállás mindenképp azt a látszatot kelti, hogy az enyém az utolsó szó.

Nyilván egyfajta dialógusról van szó inkább.

Ez úgy történt, hogy fiatalkorom egyik kedvenc olvasmány volt Márai Füveskönyve.

Akkoriban hogy jutottál hozzá ehhez a könyvhöz?

Antikváriumokban lehetett kapni svájci kiadású Márai-köteteket; mindent meg lehetett kapni tőle, csak nehéz volt hozzájutni. Nekem nagyon tetszett akkoriban a Füveskönyv. Néhány éve újra a kezembe került és beleolvastam. Vártam a jó érzést, ami fiatal koromban elfogott, de nem érkezett meg. Ehelyett furcsa módon azt éreztem, hogy ez a könyv végtelenül idegen számomra; nem is értem, hogyan rajonghattam érte. Nyilván nem a könyv változott meg, hanem én. Arra sem emlékeztem, hogy fiatal koromban miért volt nekem szimpatikus ez a visszataszító sztoikus póz, amit Márai fölvett ebben a művében. A könyv szenvedélymentes, mélyhűtött. Ez nem az én világom. Úgy gondoltam, elég öreg és bölcs vagyok hozzá – ez utóbbi véleményemet persze senki nem osztja –, hogy írjak én is egy ilyet. És akkor próbaképp néhány Márai-címszóra írtam szövegeket és lendületbe jöttem. Két hét alatt meg is írtam a könyvet. Eleve lendületből írok, a regényeimet is három-négy hét alatt írtam meg. Nem mintha annyira ösztönös csávó volnék, hogy minden csak úgy kidől belőlem, hanem mert nagyon hamar ki tud hűlni bennem egy szöveg terve. Számtalanszor előfordult, hogy belekezdtem egy esszébe, valamiért félbehagytam, megfeledkeztem róla, egy hónap múlva elővettem, de már semmi nem jutott eszembe róla. Kihűlt a cucc. Írom a könyv fülszövegében is, hogy tényleg nem akarok okosabb lenni Márainál, csak szeretném jelezni azokat a pontokat, ahol ezzel az egyébként nagyon nagy íróval nem értek egyet.

Azt is írod a fülszövegben, hogy azért is érezted időszerűnek a könyv megírását, mert megöregedtél. Mit jelent a számodra a megöregedés?

Amikor az én öregedésemről van szó, általában forradalmi hangulatban deklarálni szoktam, hogy időtagadó vagyok. Ez például azt jelenti, hogy a barátaim életkora tizenöt és kilencvenöt év között van.

Egyáltalán nem érdekel, ki hány éves. Az sem érdekel, hogy én hány éves vagyok. Ami nem azt jelenti, hogy vadul harcolnék a saját öregedésem ellen. Nem járok kozmetikushoz, hogy kihúzza jó feszesre a pofámat. Azt sem jelenti, hogy beleállok, beleöregszem az öregedésbe. Hanem egyrészt tudomásul veszem, hogy egy napig élő szarcsimbókok vagyunk, és úgyis meg fogunk dögleni, ami – ha eltekintek magamtól – szép és természetes folyamat. Márpedig szellemi embernek azt nevezzük, aki a legmesszebb el tud tekinteni magától. Vannak barátaim, akik annyira beleállnak abba, hogy ők öregszenek, hogy túlságosan könnyen megadják magukat, ezért aztán sokkal öregebbek lélekben, mint fizikailag. Ha lélekben túlságosan előreszaladsz, az sem jó. A fizikai öregedésnek valahogy lépést kell tartania a lelki vénüléssel. Ez a szép.  

Eddigi életműveden erősen látszik, hogy közöd van mindahhoz, amit természetnek nevezünk. Honnan jön ez nálad? Mi a forrása?

A természetszeretet annyira ösztönös volt nálam, hogy a családi legenda szerint az egyik első mondatom az volt, hogy „Te is jössz edöbe”. A „te” itt én vagyok. Mivel mások te-nek szólítottak, azt hittem, hogy engem így hívnak. Az első komolyabb jele annak, hogy a természettel valamit kezdeni is szeretnék, az volt, amikor gimnazista éveim alatt szert tettem egy Zenit márkájú fotópuskára. A budakeszi és nagykovácsi erdőkben hajszoltam vele a vadakat. Persze nem tudtam, hogyan kell cserkelni vagy szél alá kerülni, a vad mindig előbb vett észre. Szép lassan aztán magamtól megtanultam, amit kell. Ahogy később az írás terén, nekem itt sem volt tanítómesterem. Egyébként elég rossz vadfotókat csináltam. Ez az őrületem mégis olyan formában fokozódott, hogy érettségi után természetvédelmi őr voltam egy évig, aztán egyetem után is két évig. Az összes természetvédelmi őr fotózik. Az első főnököm rászoktatott arra, hogy ne csak állatokat fényképezzek, hiszen a növények is baromi érdekesek. Azelőtt csak az izgatott, ami mozog. Ráharaptam a botanizálásra.

amelynek minden eleme kapcsolatban van a többi elemmel. Aztán évtizedekre mégis az írás felé mentem el, de amikor végre abbahagytam az újságírást, újra felfedeztem magamnak a természetfotózást. Ezzel együtt elkezdtem filmezni is.

Ez nyilván a dolog önéletrajzi oldala... De valójában mi vonz téged ebben?

Amikor az ember kimegy az erdőbe, bemegy magába. Akármilyen pragmatikus céllal is megy ki, átlényegül. Nem hiszem, hogy akad olyan ember, akivel nem ez történik. Egyszerűen olyan erős a környezet, hogy a léleknek meg kell fürödnie ebben a fényben. Amikor elkezdtem kijárni Budakeszire, mindig az első hajnali busszal indultam a Moszkva térről. A hajnali erdőbe lépve mindig eszembe jutott ez a szó: átlényegülés. Az erdő misztikus tér, ahol egyrészt érezzük, hogy onnan valók vagyunk, nosztalgiával viseltetünk iránta. Amikor ülök a lessátorban, és semmi mást nem csinálok egy napig, csak nézek ki a lyukon és figyelem, hogy mi történik, akkor mindig valami olyasmit érzek, amit buddhista barátaim a meditációról mondanak.

Kialszik minden, ami az én akaratom, az én gondolatom, a terveim, a vonatkozásaim. A létezésem beleömlik egy csatornába, ahol már csak az érzékenység marad meg. Ez a csatorna a lessátor kémlelőlyuka, a gép keresője, a teleobjektív. Azon át ömlik belém a misztérium. Belőlem pedig ugyanezen a csatornán át ömlik ki az a sok szarság, ami mindennapi élettel együtt jár. A megélhetés, a karrier, az irodalmi díjak, a honoráriumok: minden, aminek nincs értelme. Ha Heideggerrel akarnék szólni, azt mondanám, hogy ott lépek ki az „akárkiből”, ott lépek át önmagamba. Hogy aztán ehhez miért ez az akarattalan figyelés kell, annak is biztos megvan a maga filozófiai oka, de ennek még nem mentem utána. Ott és akkor csak olyasmi történik, ami teljesen független az én akaratomtól, elvárásaimtól, és ez önmagában boldogít. Ezért van az, hogy végül is tök mindegy, sikerül-e ilyenkor használható fotót vagy filmet csinálnom. Kezdő fotósoknak szoktam mondani: ha te azt hiszed, hogy a fotó a lényeg, akkor rossz fotós vagy. Persze törekszünk rá, hogy zseniális fotókat csináljunk, hiszen végül is ezért jöttünk, de a lényeg nem ez. Melléktermék. Az ottlét számít. Ahogy kialszik az akarat.

Ezekről a sugallatokról, amelyekkel ott találkozol, mit gondolsz? Honnan valók? A természetből? Belőled? Vagy egyszerre mindkettőből?

Biztosan én is kellek hozzá. Valami érzékeny beállítottság. Ez gyakran rejtett, amíg egy kulcsinger ki nem hozza. Elmesélek egy ide kapcsolódó sztorit. Volt egy lány, akinek meséltem arról, hogy

Szkeptikus lány volt. Azt mondta, ekkora hülyeséget még életében nem hallott. Fát ölelni? Ennek mi értelme van? Mondtam neki, hogy a hétvégén viszek egy társaságot egy pilisi bükkösbe, jöjjön velünk. Jött. Én olyan öt-hat percig szoktam ölelni egy fát, utána érzem, hogy elereszt. Már mindenki rég kiölelte magát, de ez a lány még mindig ott csimpaszkodott a bükkön. Gondoltam, szólok neki, hogy lassan indulnánk tovább. Odamentem és azt láttam, hogy ennek a szkeptikus lánynak ömlöttek a könnyek a szeméből. Bármennyire elszakadtunk a természettől, örökre velünk marad az illúzió, hogy egyek vagyunk.

Ez illúzió?

Illúzió, mert elszakadtunk tőle. Amikor harmadik napja kint vagyok sátorral az erdőn, a sör és a rántott csirke már nagyon eszembe tud jutni.

A természet ezen mélyrétegei, érzékenyebb felületei mögött szerinted mi lehet? Ha egyáltalán valami van. Üresség? Isten?

Ezen szerintem nem érdemes gondolkodni, mert

Kulturális beágyazottság kérdése, hogy melyiket használod. Én a lét szót használom. De nem lehet túl messzire jutni ezekkel. Ezek olyan fogalmak, amelyek léthatárainkat őrzik. Idáig a szavakkal, és ne tovább. Én elmondhatom neked, hogy mit érzek a lessátorban, de ez az élmény – azon túl, hogy mindenkivel megtörténhet – teljesen egyedi.

Jut eszembe, nyilván az előbbiektől nem függetlenül: a mai, modern zöld mozgalmakról mi a véleményed?

Sokfélét gondolok. Alapvetően tetszenek a zöld mozgalmak intenciói, csak az nem tetszik, ahogy ez a politikával keveredik. Amikor ezeket a harcokat politikai térben kell megvívni. Abban a pillanatban, ahogy az ember politikai térben kezd megvívni bármit, minden prostituálódik. Most nem akarom itt nagyon előszedni Greta Thunberg példáját. Amit mond, abban teljesen igaza van, csak mivel ő egy politikai játéktérbe lépett be, nem csak arra kell figyelni, amit mond. Mert egy csomó más dolog is csüng ezen. Viszont nem tetszik az, ahogy mondja. Ez a hisztérikus, hollywoodi hangfekvés. Az sem tetszik, hogy rögtön tudom, politikailag kinek lesz ő a vitorlája, kik állnak be e mögé, mert hasznot remélnek belőle. Az sem tetszik, hogy a szülei belemennek abba, hogy ezt a nem túl normális lányt kihasználják a haszon reményében. Innentől az egész nem tiszta.

De akkor mit lehetne tenni? Hogyan lehetne megmenthető a Föld?

A Föld menthetetlennek tűnik. De próbálkozni kötelességünk. Talán erőszakosabban kéne. Már nagyon régóta várom az igazi ökoterrorizmus megszületését.

Jéghegyek olvadnak, nyomul a sivatag észak felé, és a többi. Az én gyerekkorom a Kádár-rendszerben telt, ami nyilván nem volt jó, de nem volt ilyen eszkatologikus a korszellem. Mi optimisták voltunk, mert még a diktatúrában is érdemesnek tűnt élni, lehetségesnek tűnt a jövő. A mai gyerekeknek viszont szinte sugallja a világ, hogy a legjobb, ha azonnal főbe lövik magukat. Persze van mit siratni. Amikor először hallottam, hogy néhány millió év múlva a Nap el fogja égetni a Földet, akkor úgy éreztem, hogy ez végtelenül szomorú. Mert az ember bármennyire átérzi a saját efemer létét, a léte azért mégis abból a titkos előfeltevésből indul ki, hogy ez az egész volt, van és lesz. Tehát hogy a kultúra, a történelem, az emberi világ örök. Aztán egyszer csak kiderül, hogy a kozmosz jeges közönnyel fogja végignézni a pusztulásunkat.

Nálad hogyan indult a költészet, mi adta a kezdő lökést?

A katonaság alatt, húsz éves koromban kezdtem el írni.

Előtte nem? Kamaszkori költészet sem?

Nem, semmi kamaszkori szerelmi költészet, semmi ilyesmi nem volt. A gimnáziumban volt egy Hajdú Marianna nevű, zseniális magyartanárom, aki irodalom ürügyén kultúrhistóriát, filozófiát, történelmet, és még ki tudja mit tanított nekünk. Ő volt az, aki tudtomon kívül belém telepített egy időzített bombát. A versírás volt ez a bomba, a költészet nevű agyrém. Akkoriban a Fradin, a sörözésen és a csajozáson kívül nem nagyon érdekelt semmi más. A katonaságnál, ahol elég sokat voltam büntetésben a rossz magaviseletem miatt, egyszer karácsonykor nem engedtek haza.

amiről úgy éreztem, hogy zseniális. Megmutattam embereknek, ők mondták, hogy ez szar, de nem hittem nekik. Folytattam áldásos tevékenységemet. Aztán egyszer csak az Élet és irodalomban megjelentek a verseim. Akkoriban az volt a közmegegyezés, hogy aki az ÉS-ben megjelenik, az költőnek számít. Bella István volt ott a versszerkesztő akkoriban. Onnantól kezdve megállíthatatlan volt az egész.

Ugyaninnen érkezik a filozófia iránti érzékenységed is, vagy az jött a költészettel?

Nem ez korábbról jön. Már gimnazista koromban beleolvastam Nietzsche Ifjúkori görög tárgyú írások című könyvébe, és nem értettem ugyan, de éreztem, hogy ez valami baromi érdekes dolog. Titokzatos módon azt éreztem, hogy ez egyszer majd engem érdekelni fog. Gyötrődtem ezzel a könyvvel. Ekkor jöttem rá, hogy vannak könyvek, amelyeknek a mondatait nem elég egyszer elolvasni. Agyalni kell rajtuk. Nagyon tetszett a dolog lassúsága. Hogy egy fél oldallal elvagy egy hétig is, forgatod magadban, ízlelgeted. Nietzsche elkezdte bejárni, átszínezni a napjaimat.  

Miután filozófia szakon is végeztél, írsz, publikálsz filozófiai esszéket, elmondható rólad, hogy filozófus is vagy.  Mire jó ez ma? Az emberek 99,7 %-át ez egyáltalán nem érdekli. Bár ez valószínűleg régebben is így volt.

Igen, ez régebben is így volt.

Mert annak önértéke van. A filozófia olyan, mint az élet. Az életnek nincs értelme, mert azt önmagában hordja. Játék. És nagyon szép. Fel tudja tárni az életnek olyan mélységeit, amelyek néhány embert gyönyörködtetnek.  Schopenhauer és Nietzsche hitték, hogy a világ létezése csupán esztétikailag igazolható; ez nekem is egyre szilárdabb meggyőződésem. Az él helyesen, az tudja igazán kibontani a benne rejlő életlehetőségeket, aki elég hamar rá tud döbbenni, hogy ez az egész tulajdonképpen egy játék. Ez nem azt jelenti, hogy semmi tétje nincs – hiszen a játéknak is mindig van tétje –, hanem hogy a bevonódás ebbe a játékba, illetve a bevonása azoknak, akik hasonlóan élnek, mint mi, sokkal fontosabb, mint az, hogy előre kitalált, morális vagy egyéb szabályokhoz ragaszkodjunk kispolgári módon. Nem az tart meg, hanem ez a tánc tart meg, ez a játék. Hogy

Ahogy egy versemben írom: mi vagyunk a homo illusion.

Vannak olvasói ennek a műfajnak, olvassák az esszéidet?

Sokkal többen, mint a versesköteteimet. Az első esszékötetem, A süllyedés metafizikája  ezer példányban jelent meg, és egy év alatt elfogyott. Ami – tekintetbe véve, hogy már a címe is elborzasztó volt – elég szép. Visszajelzés általában semmire nincs, vagy csak nagyon ritkán. Persze, megjelennek kritikák lapokban, emberek felhívnak, hogy olvasták az új könyvem, néha ismeretlenek is megkeresnek. Ezek az öröm percei az élethosszig tartó, légüres térben, amelyben írok.

Utánanéztem, eddig huszonnégy önálló köteted jelent meg. Nem kevés. Elégedett vagy a recepcióddal?

Nem. Senki sem elégedett a recepciójával. Minden költő egomán és exhibicionista. Mind azt szeretné, ha hatalmas tömegek olvasnák és visszhangoznák szavait. De ha jobban belegondolok, az olvasottsági adatok iszonyúan nem érdekelnek. Azon is már rég túl vagyok, hogy kritikusok vagy irodalomelmélészek gondolataihoz tartsam magam. Ha egy-egy kötetem ott van ezer ember könyvespolcán, az nekem bőven elég. Nem akarok tömegvallást alapítani.

Tudható – és említetted is –, hogy a feleséged asztrológus. Mit gondolsz az asztrológiáról?

Én, aki nem értek hozzá, két ágra veszem az asztrológiát. Az egyik a jóslatokkal foglalkozik, a másik pedig a személyiségrajzzal. A személyiségrajz része teljesen megáll, a jóslat része pedig szerintem hülyeség.

Amerre ma elmegy ez az egész, az újságok női rovataiban megjelenő izék, az a legalja. Nem tudom, hogyan lehetséges, hogy a bolygók és köztünk kapcsolat van, de hogy van, az tény.

Egy ideje oktatóként részt veszel a KMTG munkájában.

Az oktatást korábban kipróbáltam már. Egy évig a Budapest Kortárstánc Főiskolán filozófiát tanítottam. Angelus Iván hívott oda, hogy tartsak egyfajta bevezetést a filozófiába. Kicsit féltem, hogy mit tudok majd mondani táncosoknak a filozófiáról. Az elődöm nagyon iskolás módon tanított, ezért megváltak tőle. Én viszont arra gondoltam, hogy az ontológiai példákat mondjuk a L’art pour l’art-ból hoznám, hogy tehát lazábban, szabadabban. Nagyon jól éreztem magam köztük, csak aztán kiderült, hogy a következő tanévben ugyanazt kellett volna leadnom újra. Ezt már előre untam, ki is szálltam belőle. A KMTG-nél vannak személyes tanítványok, akiknek a költői mozgolódását kell pátyolgatnom. Verseket mutatnak, ezekről beszélgetünk. Ezen kívül görög drámaelméletet tanítok a társaságnak. Szeretem csinálni.

Mit gondolsz a KMTG-vel szembeni kritikákról?

Úgy gondolom, hogy nagy szükség van egy olyan írócsináló intézményre – túl azon, hogy az írást nem lehet tanítani –, amely a már író, de még nem publikáló költőből-prózaíróból publikáló alkotót csinál. 

és nem tudod, hogyan indulj el ezen az úgynevezett pályán. Amikor megérzed a nyomdaszagot, amikor már ott vannak folyóiratokban a verseid, ismersz pár embert, onnan már viszonylag egyszerű a dolog. Ezen a legkritikusabb, kezdeti ponton nagy segítséget nyújt a KMTG. Annak külön örülök, hogy sok kárpátaljai, erdélyi, dél- és felvidéki van a gyerekek között. Ezek a helyek a szívem csücskei.  

Egy-két évvel ezelőtt készítettél egy filmet A rejtőzködő természet címmel. Ez egy természetfilm ugyan, de nem abban az értelemben, ahogy általában használjuk ezt a kifejezést. Azt mondanám, hogy metafizikai ihletésű természetfilm. Azóta belevágtál egy következőbe is.

Jól érzed, hogy metafizikus film, annak is szántam. Technikailag és anyagilag nem tudom David Attenborough-val felvenni a versenyt, meg senki mással...

De ha lenne elég pénzed rá, ugyanezt csinálnád, nem?

Persze, csak technikailag sokkal magasabb színvonalon. Viszont szellemileg bármit lehet, hisz' az ingyen van. Amúgy sem érdekel túlságosan a természettudomány, nem akarok a filmemben hosszasabban értekezni effélékről,

de úgy, hogy az ne egy totál elvont művészfilm legyen, ami elborzasztja a jámbor természetbarátok tömegeit, hanem inkább olyan, amely rávezeti őket erre a vonalra. Ez az új film is hasonló nyomon halad, bár lehet, hogy arányaiban ez jobban eltolódik majd a metafizika irányába. A munkacíme: Vad Börzsöny. Szerkezete hasonló az előzőhöz, a bevezetés és a befejezés kissé költői szöveg lesz, közte pedig megtörténik a film. 

Az első filmnek milyen visszhangjai voltak?

Először a Gödöllői Természetfilm Fesztiválra neveztem be, ahol beválogatták a vetítési programba. Utána elküldtem három nemzetközi filmfesztiválra angol narrációval. A wiesbadeni Natourale fesztiválon elnyerte a legjobb amatőrfilm díját. Amikor jött a hír, hogy valamilyen díjat kapott a film, rögtön azt hittem, hogy ez csak a vakok intézetének különdíja lehet. Aztán mondták, hogy nem az. De tényleg nagyon csodálkoztam, ez volt az első filmem, egy gyakorlófilm, ezen tanultam meg a filmcsinálást. Rá lehetne tenni egy T-betűt, mint az autókra. Arra jó volt ez a díj, hogy inspiráljon a következő filmre. És ha már itt élek, Nagymaroson, akkor illik a Börzsönnyel foglalkoznom.

A Sárkányfüves könyvben is említed, hogy az utóbbi években azt csinálod, amit mindig is akartál. Érthetjük ezt úgy, hogy szabad ember vagy? Révbe értél?

Mindig szabad ember voltam, lelkileg. Most viszont fizikailag is. Fizikai síkon ez azt jelenti, hogy nem kell robotolnom sehol.

Amerre a hangulatom visz. Szeretem átadni magam a hangulataimnak. Hallgatok rájuk. Mint egy daimón, ami súg valamit. Ez a szabadság lelki oldala. Gyakran fogalmam sincs róla, hogy miért éppen azt csinálom, amit. Soha nem éreztem, hogy lelki kényszerek szorongatnának, hogy ne tudnék önmagam lenni. Amikor olyan helyzetekbe kerültem vagy olyan feladatok elé, amelyek végletesen nem egyeztek a természetemmel, nem hajtottam végre őket. Ebből persze adódtak bajok. A szabadságom szellemi oldala pedig azt jelenti, hogy fiatalkorom anarchista hevületét szellemi értelemben a mai napig fenntartom. Semmiféle kényszernek nem engedek, ami másfajta szemléletet akar rám erőltetni, mint az enyém. Amikor szembesülök valamilyen jelenséggel a kulturális vagy a társadalmi életben, akkor annak a megítélését nem úgy kezdem el, hogy eleve egy ideológiából vagy egy csoport véleménydivatjából indulok ki, hanem igyekszem a nulláról indulva végiggondolni a jelenséget. Nem érdekelnek az ideológiai skatulyák és a valahová tartozások.

Fotó: Győrffy Ákos