A város, ami önmaga ellenére szép – feljegyzések New Yorkból

Nemrég New Yorkban töltöttem néhány napot a Bajdázó zenekar tagjaként. Meghívást kaptunk egy koncertre, s ha már ott jártam, körülnéztem, már amennyire körül lehet nézni pár nap alatt ebben a város-kolosszusban.   

***

Nem szeretek utazni.

Ez mindig utólag derül ki, amikor már vége az utazásnak, mert közben, amikor benne vagyok, akkor szeretem. Hogy mit szeretek benne, nem tudnám megmondani. A sablonos válaszoktól borsódzik a hátam. Amikor azt hallom, hogy valaki azért szeret utazni, hogy más kultúrákat megismerhessen, azonnal rosszul leszek.

Az utazás reménytelen vállalkozás, értelme és célja a legritkább esetben van, a cél ma már legtöbbször a „desztináció” prezentálása az Instagramon.

Az az utazási őrület, ami az emberiséget az utóbbi évtizedekben a hatalmába kerítette, egészen elképesztő. Számomra ez a folytonos, kényszeres mozgás mindig inkább menekülésnek tűnt. Olyan menekülésnek, aminek nincs célja. Vagy ha van is célja, az maga a folyamatos úton levés, az állandó mozgás. Olyan ez, mint amikor a szomszéd kijön a telekre és azonnal bekapcsolja a rádiót. Ne kelljen a madarakat hallgatnia, az esőt, a szelet. A természeti zajok óhatatlanul befelé irányítják az ember figyelmét, s éppen ez az, amit a szomszéd el szeretne kerülni. Amikor a telken van, tulajdonképpen nincs ott, valójában ott van, ahonnan jött. Vagy ott sincs, ki tudja.

Az utazó tömegek

Valahol jelen lenni feladat, szellemi munka. Ahogy magyarként Magyarországon jelen lenni szintén az. A modern utazó az utazásra nem szellemi munkaként, feladatként tekint, hanem kikapcsolódásként, pihenésként fogja fel. Ezt is hányszor hallom, hogy pihenni megyünk valahová. Főként olyanok szájából, akik a kemény, embert próbáló munkát hírből sem ismerik. Pihenni bárhol lehet, azért felesleges utazni. De a modern utazó igazából nem pihen és nem is kikapcsolódik, hanem pörög. Pörög és bulizik, bepofátlankodik mindenhová, ellepi az óvárosokat, a tengerpartokat és vásári komédiát csinál mindenből, amihez csak hozzáér.

Nem szeretek utazni. Talán azért sem, mert tudom, hogy a közvetlen környezetemet sem ismerem eléggé. Soha nem fogom igazán megismerni a házunk körüli erdőt sem. Órákat tudok eltölteni azzal, hogy figyelem, mi történik a kertben. Aztán persze elég sokszor úgy alakult, hogy utazni kellett.

Pedig önszántamból vagy hedonista célzattal valószínűleg el sem hagynám Magyarország területét. Ha például arra ítélnének, hogy életem hátralevő részében nem hagyhatom el a Börzsönyt, szó nélkül tudomásul venném, semmiféle korlátozást nem látnék benne. De ha már utazni kell – persze nem kötelező jelleggel –, vagyis amikor meghívnak valahová, általában szívesen megyek. De nem azért, hogy majd az adófizetők pénzén berúghassak vagy jakuzzizzak valahol, hanem mert ezek a meghívások a költészetről vagy a zenéről szólnak, és

Korszerűtlenül hangzik, nem vitás, de az van, hogy az ember ilyenkor a hazáját képviseli. A magyar kultúrát. Ami nem kis felelősség. Ha kiállok a közönség elé és felolvasok egy verset, vagy egy zenekar tagjaként koncertet adok, akkor ott, azon a színpadon a magyar kultúra vagyok. Ha nem az vagyok, az egész szart sem ér. Akkor hakni. Sika, kasza, léc.

*

November elején Bajdázó nevű zenekarunkkal a Balassi Intézet meghívására New Yorkban játszottunk, a Magyar Házban, a negyedik alkalommal megrendezett Hungarian Heritage Fesztiválon. Rajtunk kívül Petrás Mária – akinek kiállítása is nyílt ezzel együtt – adott megrendítő erejű koncertet a zenekarával, volt Breuer Marcell-kiállítás is, kézműveskedés, egyebek. Azt hiszem, a koncertünkkel méltón képviseltük a magyar kultúrát, de nem erről szeretnék itt beszélni, hanem arról, hogy. Nem is tudom, miről.

Ha azt mondom, hogy New Yorkról, nem lenne egészen igaz. Legfeljebb arról a New Yorkról, amit láttam, az pedig nem New York, csupán egy saját-New York, egy a várossal kapcsolatos benyomáshalmaz.

– mondja Weöres Sándor a teremtett világról, de New Yorkról is bátran elmondhatom ugyanezt. Nyilván ha egy hónapom lett volna rá, többet láttam volna. Annyival többet, mint Weöres bogara, ha a csarnok ívén egy méterrel tovább mászkál. De valószínűleg nem láttam volna többet. New Yorkból nem lehet többet látni. Azonnal, első pillantásra látok valamit, és ennek az első pillantásnak a „térfogata” aztán mindvégig kitart. A baj csak az, hogy nagyon nehéz lenne megválaszolni a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is láttam ezzel az első pillantással, mi fért bele az első pillantás térfogatába.

Már maga a repülés is. Teljesen irreális, hogy egy tízezer méteres magasságban, nyolcszáz kilométer per órás sebességgel száguldó vashenger belsejében átrepülöm az Atlanti-óceánt. Amit már eleve úgy élek meg, mintha nem is mozdulnék sehová, olyan az egész, mintha egy szimulátorban ülnék majdnem kilenc órán keresztül. Ha kinézek az ablakon, nagyjából ugyanazt látom mindvégig. Felhőtengert a látóhatár pereméig. A gép mozdulatlannak tűnik, nincs mihez viszonyítani az esetleges mozgását. Viccelődtünk is a többiekkel útközben, hogy az egész talán csak annyi, hogy beszállunk a a gépbe, valakik pedig közben átrendezik odakint a díszleteket, hogy kiszállva azt gondoljuk majd, máshová érkeztünk. Nyilván nem így van (tényleg nem?), de a megérkezés ép ésszel tényleg nehezen felfogható.

Nincs semmiféle átmenet, nincs lehetőség a felkészülésre. Egyszer csak megérkezel és nem tudod, hová kerültél.

Aztán persze a körülmények gondoskodnak róla, hogy hamarosan megtudd.

Az Egyesült Államokba belépni koránt sem szívmelengető érzés. Amikor két-háromszáz utastársaddal órák óta egy helyben toporogsz vagy alig érzékelhető tempóban csoszogsz a beléptetőkapuk felé, amely beléptetőkapuk jó ideje üresek. Lehet vagy tíz ilyen kapu, eddig is csak egy működött közülük, de most az az egy is bezárt, a határőr komótosan megszabadul golyóálló mellényétől és egyéb cuccaitól, majd elballag valamerre. A váltás pedig nem jön. Még mindig nem jön. Amikor viszont megjön a váltás, pontosabban előszállingózik két határőr és elfoglalja a helyét a kapuk mögött, abban sincs sok köszönet. Mert jó ideig nem történik semmi. Állunk egy hangárban,

de az ügymenet valamilyen titokzatos okból akadozik. Kapunk egy kevés haladékot a letaglózás előtt. Vagy – mondhatnám Kertész Imre szép szavaival – a „pillanatnyi csend, míg a kivégzőosztag újratölt”.

Akár adminisztratív, akár pedagógiai okok álltak a várakoztatás hátterében, a lényeget illetően nem lehettek kétségeink: egy olyan világba készülünk most belépni, ahol a megszokottól merőben eltérő léptékek az irányadók. Amikor meghatározhatatlan idő elteltével mégis a határőr színe elé kerülhettem, úgy mért végig, mintha biztos lenne abban, hogy több kiló robbanóanyagot szigszalagoztam a testemre és a hátizsákomban egy preparált Korán lapul, amelyben atomfegyver készítésére alkalmas anyagok lötyögnek apró tégelyekben. Pereirának hívták a határőrt, ezt valamiért megjegyeztem.

Ujjlenyomatvétel, fotó, majd egy szemvillanás, amelyből azonnal megérthettem, hogy eltakarodhatok előle. Welcome to the United States.

*

Ami odakint, a repülőtérről kiérve várja az embert, arra tényleg nem lehet felkészülni. Nem mintha olyan nagyon más lenne, mint odahaza. Vagy épp attól nagyon más, hogy miközben a részletek, az alkatrészek, a kellékek szinte ugyanazok, az egész viszont, ami ezekből az alkatrészekből felépült, mégis gyökeresen eltér attól, amit eddigi röpke négy évtizednyi életemben megtapasztaltam.

New York olyannyira terhelt milliónyi kulturális/popzenei/irodalmi/stb. jelentésréteggel, hogy komoly erőfeszítéseket igényel nem figyelembe venni ezeket. „Elvégre mégis csak a világ fővárosában vagyunk” – mondta egyik útitársam, amire csak azt tudtam válaszolni, hogy lehet, hogy a világé, de hogy az enyém nem, az holtbiztos. Miközben persze van igazság abban, hogy

De ezzel a „parasztgőggel” sem lehet mit kezdeni ebben a városban, nem megyek vele semmire. Engem – töredelmesen be kell vallanom – a különféle városok úgynevezett látványosságai kevéssé érdekelnek. Ahogy a nevezetes múzeumok felkeresése sem vonz különösebben. Soha nem szerettem „tudatosan foglalkozni a kultúrával” - hogy egy jelenleg is regnáló magyar hetilap szlogenjét vegyem kölcsön –, amivel sokak szemében a vidéki bunkó tipikus figurájának tűnhetek. Nagy örömmel olvastam valamikor Pilinszkynél az angol költőről, Ted Hughes-ról szóló valamelyik írásában, hogy Hughes egyfajta természeti tünemény volt inkább a számára, egy rusztikus lény, akinek látszólag semmi kapcsolata nem volt azzal, amit az európai ember kultúrának nevez. Egy dúvad – valahogy így jellemezte Ted Hughes-t Pilinszky, aki mégis költő.

Talán dúvad azért nem vagyok, de azt hiszem, értem, miről beszélt Pilinszky. Az olyan ember életében, aki erdőkben, vízpartokon érzi magát elemében igazán, a kultúra különös fénytörésben mutatkozik meg. Olyan szűrőkön keresztül jut el hozzá, amelyek az urbánus életet élők számára nem léteznek. A teremtett világban minden megvan, az érzékeny tekintet előtt a természet olyan finomrétegei bontakoznak ki, amelyekhez művészeti alkotások a legritkább esetben képesek csak hozzátenni valamit. Ha viszont képesek, akkor nagyon.

Pontosabban arról, hogy milyen szemmel néztem ezt a kétségkívül kolosszális és elképesztő tüneményt, amit New Yorknak hívnak. Megérkezik egy börzsönyi gyerek „a világ fővárosába” és körülnéz, végül is ilyen egyszerű ez.

Az idő képlékenysége az első meghatározó tapasztalat. Mi az, hogy hat órával korábban történik itt minden. Ezek szerint itt hat órával fiatalabb vagyok, mint otthon. Ez az idő-mátrix a New Yorkban eltöltött napok alapélménye. Minden benyomás a megbillent, „kizökkent” idő állapotában ér. W. G. Sebald írja kiváló könyvében, az Austerlitz-ben, hogy a brüsszeli pályaudvar hatalmas, központi órája, amely a 19. század utolsó harmadában került a helyére, milyen erőteljesen szimbolizálta számára a modern európai ember utazáshoz (és időhöz) való viszonyát. Ahhoz, hogy vonatközlekedés legyen, menetrend szükséges. Használható menetrend viszont csak úgy létezhet, ha hozzárendeljük a mindenki számára érvényes, egységes időt.

Azt mondja Sebald, hogy a mindenki számára érvényes, egységes időszámítás tulajdonképpen a vasúti közlekedés elterjedésének következménye volt, addig

Csapongok itt mindenfelé, nézzék el nekem, de talán ebből a csapongásból is kitetszik, hogy milyen érzések kerítik hatalmába az embert, amikor hétezer kilométernyi, nehezen értelmezhető utazást követően megáll például a Central Parkban egy tó partján és nézi, ahogy a víz színén a közeli felhőkarcolók tükörképeit borzolja a hideg szél.

*

New York-i napjaink jó része metrózással telt. Metrózás nélkül New Yorkban szinte lehetetlen megmozdulni. Budapesten egy év alatt nem járok annyit metróval, mint New Yorkban négy nap alatt. A New York-i metróba alámerülni egészen más, mint a budapestibe. Ez a metró cseppet sem látványos és – még részleteiben sem – modern. Szűk és kopottas, nagyjából olyan atmoszférával, mint amilyen a budapesti kisföldalattié. Ha ismerik Mark Helprin csodálatos könyvét, a Téli mesét, akkor érteni fogják, ha azt mondom, hogy számomra a New York-i metró világa idézte meg a legerősebben ennek a különös könyvnek a világát. A Téli mese egyébként – a számomra ismertek közül természetesen – a New Yorkról valaha írt legszebb könyv, ami – talán épp azért, mert bizonyos értelemben egy tündérmese –  a legközelebb jutott ennek a városnak a megértéséhez.

„Minden, ami szép benne, önmaga ellenére szép, és váratlanul, minden várakozást meghazudtolva szökken szárba szépsége. Mindene, ami mozog, lassan, nem evilági méltósággal mozog” – írja például Helprin ebben a könyvben New Yorkról, vagyis meséjének New Yorkjáról, és tényleg nem mondhatok mást én sem, mint hogy

New York rendhagyó szépsége nem esztétikai értelemben vett szépség, azt hiszem. Nekem legalábbis inkább az volt a benyomásom, hogy ez a szépség nem esztétikai eredetű, semmi köze ahhoz a szépséghez, ahogy például egy európai város képes szép lenni. New Yorkot európai szemmel lehetetlen szépnek tartani, viszont a látványa mégis olyan hatást kelt, amit – minden meggyőződésem ellenére – valamiféle szépségként fordít le a tudatom. Amivel persze nem tudok mit kezdeni. Ez a zavarodottság, amit a számomra végső soron értelmezhetetlen látvány ébresztett bennem, aztán ki is tartott egészen az utazás végéig.

Figyeltem és figyeltem, de ez valami olyan figyelem volt, ami leginkább az álmokra jellemző figyelem. Nem voltak logikai összefüggések az egyes képek között, az egyik látvány nem következett a másikból, ismerősnek – és értelmezhetőnek – tűnő részletet azonnal egy számomra értelmezhetetlen követett. Úgy járkáltam az utcákon, mint egy amnéziás, akinek vannak ugyan töredezett emlékfoszlányai, de képtelen eldönteni, hogy ezek a sajátjai-e. Az volt az érzésem, hogy ha még maradnék ott egy darabig, néhány hétig vagy hónapig, a személyiségem menthetetlenül feloldódna ennek a városnak a „nem evilági mozgásában”.

New Yorkban egyszerűen értelmét veszti sok minden, amit egy európai az identitásáról gondol. Értelmét veszti, ha hagyja. A genetikai és kulturális sokféleségnek ez a méhkaptárra emlékeztető folytonos kavargása megfigyelői pozícióból tekintve roppant érdekes és izgalmas, de

Onnan nézve Magyarország, benne szűkebb pátriámmal, a Dunakanyarral, olyannak tűnt, mintha egy rég elmúlt időben létezne, valamiféle kataklizma előtti állapotban, a gyermekkor naiv és felhőtlen boldogságában elmerülve. Ami persze lehet a mindenféle érzelmi elfogultságok lenyomata, de ugyanígy lehet a sallangmentes igazság is. Talán mindkettőből van benne valamennyi.

Áll az ember Coney Island-en az óceánparti sétányon, és kizárólag orosz beszédet hall maga körül. Az East River State Park környékén az angol feliratok mellett mindenhol lengyelül is ki van írva minden. Elmegyek két munkás mellett, akik egy csőtörésen dolgoznak épp, és hallom, hogy ukránul beszélnek. A Staten Island Ferry-n egy házaspár megkérdezi tőlünk, hogy németek vagyunk-e, mert a beszédünk alapján arra tippelnének. Nem nagy történetek ezek, csak arra jók, hogy a szokatlan tereket, a folytonos váratlanságokat valahogy képes legyek megfogni általuk.

Miközben játszottunk a New York-i Magyar Házban, arra gondoltam, hogy ezek a hangok, a zenénk hangjai is beépülnek mostantól ennek a városnak történetébe,

Valahogy úgy, ahogy a már emlegetett Téli mesében, amelyben a szereplők sokszor olyan alakokkal, illatokkal találkoznak végtelen kóborlásaik során, amelyek jóval a születésük előtt vagy a haláluk után léteztek.

Amikor az elmúlt évben Rómában koncerteztünk, volt egy nap, amikor kimenekültem a városból, levonatoztam Ostiába, a Tirrén-tengerhez. Szükségem volt valamire, ami független a várostól, ami végső soron névtelen és szinte időtlen, ahol beláthatatlan távlatok nyílnak.

New Yorkban a Coney Island volt az én Ostiám, szemben az Atlanti-óceánnal. Zoli, a zenekar basszusgitárosa üldögélt a sétány egyik padján, én lementem az óceánpartra, hogy végre találkozzam valamivel, amit végre nem kell értelmezni, aminek nincs szüksége arra, hogy szavakat keressek rá.

Az óceánban minden benne van, a haza is – írja Márai Sándor utolsó naplójában. Végül mindenhonnan csak a templomok és a természet képei maradnak meg bennem igazán. New Yorkban nem voltam templomban, így

És egy régi indián bölcső a National Museum of the American Indianban, amit meglátva kis híján elbőgtem magam. Fogalmam sincs, miért.

Talán mert semmi sem tud olyan üres lenni, mint egy kétszáz éves indián bölcső.

Fotók: szerző