A dilettáns áfium ellen való orvosság

Hétköznapjainkban az időjárás szeszélyei, a légköri frontok erősen befolyásolják hangulatunkat, sőt teljesítményeinket is. Véleményalkotásunkban és tévelygő előítéleteinkben valóban „mennyiben játszik szerepet a Természet szeszélye?” – teszi fel ezt az időszerű nagy alapkérdést Kovács Róbert a KLÍMAVÁLTOZÁS című könyvében; majd felsorolja a klímaváltozást érintő, jelenleg a társadalomban bolyongó vélemény és ellentmondó tudományos és politikai nyilatkozatokat. Hiszen nálunk, ugye szokványos, mint ahogyan a horoszkóphoz és a csillagászati teleszkóphoz, az orvosláshoz, az iskolaügyhöz, valamint a társadalomszervezéshez, a politikához stb. – úgy mint a focihoz is – mindenki ért. A klíma kérdésének véleményezése sem maradhat el ebben a mezőnyben... és sajnos a jólétre törekvő társadalom meggondolatlanul és oly szívesen és sokat fecseg.

Tehát:

1. Egyáltalán nem beszélhetünk klímaváltozásról.
2. Nincs globális felmelegedés, az csupán egy mérési hiba.
3. Van klímaváltozás, de az nem emberi eredetű, hanem a Föld természetes állapotváltozásából ered.
4. Van klímaváltozás, de nem ez a legfontosabb megoldandó probléma.
5. A klímaváltozás antropogén eredetű, ami az emberiség egyik legnagyobb kihívása.

Így sorolja a szerző könyve témái (a klímaváltozás, esetleg a klámakatasztrófa bűvkörének) meghatározó jelszavait. Majd a 3-as, 4-es és 5-ös felfogást veszi elsősorban szemügyre.)

Mert ugye nálunk is mindenki hozzászól a klímaváltozáshoz a tömegközlekedés utazóközönségétől a tudósokig. Természetesen nem maradhatnak ki a tudományos ismeretterjesztés kedvelő, az itt-ott olvasgató felületesen lapozgató átlagemberek sem. Nem maradhatnak ki továbbá a bálnaféltők, békavándorlás-irányítók, esőerdőirtásnak és még megannyi valós természetkárosításnak az elszánt bírálói, természetesen nem maradnak ki az olykor sötétzölden politizáló mozgalmak, mint ahogy az ellenzőik sem. Mindkét oldal általában csak a részproblémákra összpontosít, és ezért nem is hajlandó szembesülni az egésszel – az oszthatatlan, a még tudományos szinten sem teljesen áttekinthető természeti jelenségek tömegével, amelyek sora valóban végtelennek tűnik. 

És nincs kéznél sok bizonyosság. Például „az üvegházhatás közvetlenül nem mérhető, nem vizsgálható műholdakkal sem kellő pontossággal”. „Különböző szerzők kutatási eredményei a mérleg egyes komponenseire nézve 10–15%-kal is eltérnek egymástól. Több részfolyamat is vitatott, és pontosságuk sem mindig kielégítő. A légköri hőszállításban, felhőképződésben és a csapadék létrejöttében fontos látens (rejtett, mert csak a felhő kialakulása pillanatában realizálódó) hőt például nem valószínű, hogy valaha is közvetlenül mérni lehet.” Természetesen eleve a tudományos szemléletek is lehetnek szélsőségesen egymásnak ellentmondók.

„A széndioxid-üvegházhatáson alapuló globális felmelegedés elmélete egy tarthatatlan hazugság. […] Az, hogy az emberi tevékenységnek valami köze lenne a jelenlegi enyhe melegedéshez, nem bizonyított” – állította Miskolczi Ferenc légkörfizikus, egy NASA-nak dolgozó kutatócég tudományos főmunkatársaként még 2001-ben több évtizednyi rádiószondás (ballonokkal felengedett mérőműszer) adatokon futtatta le saját fejlesztésű, légköri sugárzásátvitelt összegző matematikai modelljét. (HARTCODE). És meglepő eredményre jutott: a légkör által elnyelt hősugárzás globálisan állandónak mutatkozott. A számításokat elvégezte az USA Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatalának (NOAA) 61 évnyi adatsorával is, és ugyanezt az eredményt kapta. 

Szemezgessünk tovább Kovács Róbert e témával kapcsolatos olvasmányélményei közül, és már nem is fogunk meglepődni azon, hogy mennyi elterjedt klímakatasztrófát értelmező mantrát hiteltelenítenek a szakmailag megalapozott, tudományosnak vélt vélemények. Mégis bizonytalan tudásunkkal mindenképpen szükséges volna tájékozódnunk, hogy ne sodorjon el magával sajátságos politikai szándékukkal a „klímahangoskodók” dilettáns kórusai.

Lassult például a globális felmelegedés üteme az 1998–2012 közötti 15 évben. Hiába nő rendületlenül – és némileg gyorsulva – a légköri széndioxid-szint, amióta csak mérjük – más kutatók szerint ez nem döntő szempont. Ez azért kínos, mert ezekkel a modellekkel (CIMP5) számolják ki nekünk azokat a globális felmelegedési forgatókönyveket 2100-ig, amelyekre politikai, gazdasági és társadalmi döntéseit alapozza a világ. 

A legelfogadottabb teória szerint az elmúlt jégkorszakok legfőbb oka csillagászati (Milanković-ciklusok). De az eljegesedéseket és az olvadásokat önmagukban nem lehet megmagyarázni a légköri CO2-tartalom változásai (és annak üvegházhatása) nélkül. És eljutunk a Budapesten élt neves szerb tudóstól a klímaháború mai száztorkú kuszaságáig. Valóban, inkább klímaháborút kellene emlegetnünk klímaválság helyett. Igaz ez szerzőnk ironikus, szellemes és közérthető megfogalmazásai alapján is. Mert a politika (korunkban példaként vehetjük az amerikai kampányok szószólóit, elnökjelöltjeit – de az EU-s politikusok is szívesen belecsapnak a lecsóba, ha tudnak főzni, ha nem). A politikusok gyakran sajátságos dilettáns eszközökkel operálva magukhoz ragadják a közbeszédből felkapott klímatémákat. Valamennyi klímaprobléma (mely csupán egy-egy szelete a valós komplex jelenségnek) létezik ugyan, de összefüggéseik nem bizonyíthatók abban az értelmezésben, ahogy azt politikai célok mentén kampányolásokra, tüntetések szervezésére felhasználják.

Nézzünk egy ellenpéldát a felmelegedésre. Az 1940-es évek közepétől a hetvenes évek közepéig a globális átlaghőmérséklet kissé csökkent. A globális felmelegedés helyett pedig globális lehűlés miatt tört ki aggodalom a korabeli sajtóban, és kapva az alkalmon már egy újabb jégkorszak eljövetelét jósolták még a mértékadó tudósok is. 

De ha klímaháború, akkor legyen háború. A politika arra vetemedik, hogy utasítsa a még mindig bizonytalanul töprengő, kutató tudományt, hogy a saját kampánya forgatókönyvéhez megfelelő „tudományos” eredmények kerülhessenek a napvilágra. A tudósok ilyen esetekben vagy kilépnek az intézetekből, vagy magánlevelezésük emailjeiben a hivatalostól eltérően nyilatkoznak kutatásaik eredményeiről egymásnak. A kor divatja szerint, mint mindent, a emaileket is meghekkelik – ugye. A meghekkelt e-mailek között szerepelt a neves klímakutatónak, Kevin Trenberthnek, három IPCC-jelentés (Éghajlat-változási Kormányközi Testület - 1995, 2001, 2007) vezető szerzőjének is a megjegyzése is: „Paródia, hogy a tudomány nem tud magyarázatot adni a Föld felmelegedésének jelenlegi szünetére [1998–2012]”. John Christy elismerte, hogy néhány kormány nyomására az utolsó pillanatban került be a legpesszimistább (100 év alatt 6 fokos melegedést jósoló) modell. A globális felmelegedés okairól – óriási tudományos apparátus és kutatási pénzek mellett is – tehát csak feltételes módban, valószínűségeket emlegetve tudnak bármit is mondani a kutatók titkolt üzeneteikben. 

A média jórészt túlzó, sarkos kijelentései mögött tehát ott settenkedik a politika. A politika hátterében a különböző, egymással is szembeforduló érdekcsoportok, lobbik hajtóerejében viszont a profitfelhalmozás szándékait érzékeljük. Míg a tudományos gondolkodás hiteles bizonyításokat vár el, a mozgalmi gondolkodás szívesen elhisz és elhitet tetszetős hipotéziseket.

Lorenz (már 1963-ban) szkeptikusan értékelte a klíma elemzéseinek helyzetét, amikor a „determinisztikus káosz tudományának” nevezte a klímakutatásokat. 

Amíg az időjárás-előrejelzés egy kezdeti értékprobléma (mennyi pontosan a hőmérséklet, légnyomás, felhőzet, légmozgás sebessége stb.), addig az éghajlati modellezés peremfeltétel probléma, mondta Neumann János matematikus… már 1955-ben felhívta a figyelmet arra, hogy az emberi eredetű klímaváltozás biztonságpolitikai kockázatot is jelent […] itt olyan kérdésekkel állunk szemben, amelyekre kvalitatív okoskodással még egyszerű kvalitatív válaszokat sem tudunk adni. […] kvalitatív okoskodás alapján még azt sem tudjuk megmondani, hogy ha erősödne a napsugárzás, akkor melegebbé vagy hidegebbé válna-e éghajlatunk.”

A klímaváltozás ma már a nagypolitika impériumává vált. Mit tettünk mi, emberek, hogy idáig jutottunk? – teszi fel (ál)kérdését Al Gore a Kellemetlen igazság című választási kampányfilmjében a hurrikánaktivitás növekvő veszélyeire hivatkozva. Azonban Al Gore rezüméjével szemben azt állítja az IPCC, hogy nem lehetséges egyértelmű kapcsolatot találni a hurrikánaktivitás és az emberi tevékenység között. Hiányos tehát a tudásunk még az ember, a trópusi ciklonok és a természetes változékonyság szerepéről. Ez kemény állítás annak fényében, hogy gyakorlatilag a globális média egyértelműen az embert teszi felelőssé minden természeti katasztrófáért. Akár például a felmelegedést követően a megjósolt malária esetleges terjedéséért is észak felé… Paul Reiter, a párizsi Pasteur Intézet professzora (aki otthagyta az IPCC-t, de ennek ellenére nem vették ki a nevét a végső jelentésből) szerint a malária terjesztő szúnyogok fajtái viszont hideg helyeken eddig is jól megéltek és továbbra is megélnek. 

Lehet, hogy a bulvár a klímaháború egyik legelterjedtebb fegyvere. A bulvár megbízhatatlansága küzd a tárgyilagos tudományos magyarázatokkal. Marshall McLuhan, a médiaelmélet egyik megkerülhetetlen teoretikusa fogalmazta meg a legtalálóbban, mi a bulvár: „A rossz hírek szükségesek, hogy az újságokat meg is vásárolják, és hogy a jó híreket, vagyis a reklámot elfedjék. Ugyanez a helyzet a kampányok mantráival és a tüntetések jelszavaival.”

Obama szerint a klímaváltozás szerepet játszott az ISIS és a vele egyívású nigériai Boko Haram terrorszervezetek felemelkedésében is. 

Az amerikai elnökválasztás demokrata jelöltje, Bernie Sanders programbeszédében egyenesen azt mondta: a klímaváltozás és a terrorizmus erősödése között direkt kapcsolat van. 

„Bár széles körben elterjedt az a közvéleményt aggasztó nézet, hogy a klímaváltozás menekülthullámot és ezzel konfliktusokat gerjeszthet, jelenlegi tudásunk szerint a környezeti okok többnyire országokon belüli migrációt idéznek elő. Viszont, „nagyon kevés tudományosan megalapozott bizonyíték áll rendelkezésre, hogy felmérjük a környezeti változások lehetséges hatását a nemzetközi migrációra.” 

Ennyit a bulvárjelleg, a dilettáns kinyilatkozások tárgyilagosságáról és maradandó értékeikről. A fenti idézeteket a politikusok nem italozás közben és nem poénként mondták, hanem szónoklataikban politikai érvként alkalmazták ezeket a hipotéziseket. Igaz, ezt még a 2015-ös menekültkrízis előtt fogalmazták meg.

Egy politikus számára a klímaváltozás tehát tökéletes taktikai terep. Mégis „Ki emlékszik már évtizedek múlva, hogy mivel riogatott egy-egy politikus?” – veti fel Bjorn Lomborg.

Az éghajlat az egyik legösszetettebb természettudományos terület. Csillagászat, légkörfizika, meteorológia, geológia, óceánok, biológia: azaz a világűrben keringő Föld minden szférájának, elemének kölcsönhatásait meg kellene érteni. Ráadásul egy emberöltő a legkisebb időszak az egyéni megfigyelésekre, amelynek ismeretében bármi érdemit ki lehet jelenteni a változások irányáról, mértékéről. 

Az emberi szellem, különösen a csoportszellem is nagyon összetett jelenségek világa, a végtelenségig kutatandó. Ki emlékszik majd évek múltán a dilettáns mantrákra, szónoklatokra, tüntetésekre, mozgalmakra? Vagy ha mégis utolérne a balszerencse, a követő nemzedékek viselik majd tévelygéseink kínjait. Nincs a szellemnek más menedéke, mint hogy a dilettantizmus áfiuma ellen való orvossággal, a megfelelő tájékozódással éljünk. Óvakodjunk a dilettánsoktól és tán még inkább a saját dilettantizmusunktól. És ha elolvassuk Kovács Róbert szellemes könyvét, akkor se érezzük, majd magunkat arra hivatottnak, hogy a klímaproblémák ügyében okvetlenül nyilatkozunk kell. Jobb, ha környezetünk kímélésére összpontosítunk, mind a gyakorlatban, mind szavainkban, viselkedésünkben és tán elsősorban a szellem világában is.

KOVÁCS RÓBERT: KLÍMAVÁLTOZÁS

Typotex Kiadó 
2019
Felelős kiadó: Németh Kinga
Főszerkesztő: Horváth Balázs