Végtelen válság a Mennyei Hegyekben: mi folyik Kirgizisztánban?

„A múltban ateizmust oktattak, de most turbánt hordanak és mullahokká lettek.” (Moldo Kaszimov a kirgizisztáni muszlim klérusról)

A FÁK-államokról szóló portrésorozatunk első két részében (Kazahsztánnál és Belarusznál) megállapítottuk: a sikeresebb szovjet utódállamok boldogsága a nemzetiségek közötti békén, a hosszú ideig regnáló erős vezetőn és a bőséggel rendelkezésre álló ingyenpénzen alapszik. Ahol ezek valamelyike hiányzik, ott a lehetetlen testi-lelki nyomor, a fojtogató korrupció és az anarchia nem a nyugati sajtó gőgös lázálma, hanem a rögvalóság.

és látszólag még a földosztáskor is pechje volt – területének több, mint 80%-át a Tien-san, azaz a Mennyei Hegyek borítják, termőföldjeinek java pedig épp a békétlen, vitatott üzbég és tádzsik határvidékeken fekszik.

A hegyekre helyezett ország

Kirgizisztán két okból szokott a hírekbe kerülni: vagy az üzbégek és a kirgizek ölik egymást Osban, a déli nagyvárosban (1990, 2010), vagy fegyveres biskeki felkelések kíséretében ölre megy egymással két csúcspolitikus (1990, 2005, 2010-2011, 2019).

Most az utóbbi van soron: a 2017-ben megválasztott Szoorombaj Dzsénbekov elnök, és az őt akkor támogató, azóta viszont egy savköpő menyét légies eleganciájával ellene fordult Almazbek Atambajev exelnök birkóznak egymással. Hogy mi okból, az világos; de hogy miért, az már kevésbé.

Atambajev társadalmi támogatottsága – mint minden volt kirgiz elnöké – összeütközne a biskeki földalattival, már persze ha lenne az országban metró. Dzsénbekov pedig immár a negyedik a minden népjobbító reformot megígérő, de semmit meg nem oldó kirgiz elnökök sorában, és volt atyai barátja bekasztlizásával sem szavazatokat, sem demokráciapontokat, sem orosz vagy kínai pénzt nem nyerhet. A kilátástalanul szegény, hat és fél milliós ország – melynek gyengeségét jól mutatja, hogy szinte kívánja a kis ország jelzőt, miközben majd’ egy romániányi területével a középnagy országok közé tartozik –

Megjegyzés: a sok mindenre érdemtelen kirgiz politikus helyett inkább Kirgizisztán lélegzetelállító, gyönyörű tájaival illusztráljuk cikkünket.

*

De miért kell ennek így lennie? Aki Kirgizisztánt a jurtás-kecskepásztorlós sztyeppei kliséknél egy kicsit is mélyebben ismeri, az tudja, hogy kirgiz kultúra erőltetett autokratikus nemzetépítés nélkül is létezik.

A kirgizek hőseposzához, a félmillió verssorból álló Manasz-eposzhoz manaszcsikok, népi költő-versmondók tízezrei tették hozzá saját költészetüket, azaz szétszórt népköltészet helyett a kirgiz nép évszázadokon keresztül egy hatalmas verset írt kismillió változatban.

a legnagyobb kirgiz író, a Lenin-díjas, de Magyarországon, Ausztriában és Németországban is díjazott Csingiz Ajtmatov pedig a Dzsamila szerelmével, a Versenyló halálával vagy a Fehér hajóval olyan értéket adott a világirodalomnak, mint kevesen mások. Kirgizisztán hegyei tömve vannak arannyal, szénnel és higannyal, de eredendően emberi erőforrásokban sem szegény: a szovjet időkben szívesen költöztek ide a képzett, jómódú oroszok.

Ja, és Kirgizisztánban van Ázsia utolsó mennonita német falva is, a kazah határtól 25 kilométerre fekvő Bergtal. A több száz éve németek lakta Bergtalt felszámolni a nagy nemzetrobbantó Szovjetunió sem tudta: tőlük annyi telt ki, hogy tört németséggel Rot-Fronttá szovjetesítették a falu nevét.

Kirgizisztán tehát gazdag kultúrájú, gyönyörű ország, ami kétféleképpen is kiaknázhatná szerencsétlenül szerencsés földrajzi helyzetét. Lehetne a nemes- és félnemes fémek szuperhatalma a mezőgazdasággal és szénhidrogén-bányászattal foglalkozó szomszédsztánjai között, vagy igába foghatná fenséges havasait másféleképp: felépíthetné magát Közép-Ázsia Svájcaként, és az Iszik-köl tó körül vagy a Biskektől délre fekvő havasokban

*

Kirgizisztán és a kirgizek azonban ehelyett politikai szappanoperák díszlete és statisztái.

Ennek egy fő oka van, ebből pedig minden mellékes tényező levezethető: az, hogy nincs kirgiz politikai rendszer. Ahmet Davutoğlu volt török miniszterelnök örökbecsű gondolata, hogy a politikában aktív emberi tényező feladata „a nemzeti stratégia és a törvényesség kapcsolatát megalkotni”[1] – azaz belőni egy országban a demokrácia paramétereit: mi a nemzet célja, mennyire legyenek közvetlenek és gyakoriak a választások, mit, hogyan és milyen gyakran lehessen választani, mennyire másszon bele az állam a polgárok életébe és a polgárok az állam életébe, szükséges-e korrupció a politikai stabilitás fenntartásához és ha igen, mennyit és milyen áron visel el belőle a nemzet, milyen teljesítmény alapján lehessen a politikai osztályba jutni vagy onnan kiesni, hogyan váltsa az ország földrajzi helyzetét gazdasági erőre, miből éljenek a gyengék és elesettek, kellenek-e oligarchák, mire és hányan, milyen szerepet játsszon a média, a külpolitika, a kultúra, a vallás és a karhatalom, és mindez hogy foglaltassék írott és íratlan törvényekbe.

Ha ezekre a kérdésekre a nemzeti hagyományokkal és a minket körülvevő idővel harmonizáló válaszokat adunk, a saját képünkre és hasonlatosságunkra szabott demokráciát kapunk, amivel az országunk stabil működésre lesz képes – a jelenlegi amerikai államrend nagyjából Franklin D. Roosevelt óta működik, Konrad Adenauer alatt megszilárdult az új német rendszer, Teng Hsziao-ping alatt a modern kínai modell, Nelson Mandela alatt a dél-afrikai rendszer. A volt kommunista államok és a szovjet utódállamok

– orosz rendszer Vlagyimir Putyin óta van, Aljakszandr Lukasenka dolgozta ki a belarusz rendszert. Nurszultan Nazarbajev a kazah rendszert, Iszlom Karimov pedig az üzbég rendszert örökítette át a második elnökgenerációba.

Kirgiz rendszert Akajev, Bakijev, Atambajev, Otunbajeva és Dzsénbekov elnökök közül még egyik sem csinált. Roza Otunbajeva nem tudott, a többi elnök pedig nem is igazán akart kirgiz rendszert építeni – olyan politikai berendezkedést, ami összhangban van a kirgiz kultúrával, történelemmel és földrajzzal, és megteremti a népakarat érvényesülésének lehetőségét.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szovjet utódállamok zabolátlan korrupcióját a diktátoraik okozzák. Ez nem igaz. Kirgizisztán példáján láthatjuk:

Színtiszta korrupció, lopáson alapuló politika, megvásárolható állami pozíciók, mindez a diktatúrák előnyei – rend, biztonság, stabilitás – nélkül.

Ezt látjuk most, ahogy Kirgizisztánban már oly sokadszorra: két tehetségtelen politikus civódik azon, hogy ki lopjon. Atambajev alatt a mai elnök, Dzsénbekov miniszterelnök volt – Atambajev célja Dzsénbekov elnökké emelésével sokak szerint az volt, hogy az általa ostobának tartott Dzsénbekovot majd a színfalak mögött irányíthassa. Atambajev csak azt nem látta be, hogy ez a lépés nem ravasz volt, hanem ostoba.

A kirgiz politikában mindenki hazudik és senki nem ért az emberekhez. Atambajevet most sikertelen bírósági idézések sora után egy Biskek melletti faluban felhúzott rezidenciáján megtámadták a hatóságok. Az első rajtaütést az exelnök fegyverrel megakadályozta (ez is ostoba lépés volt, mert a bíróságon már meg is vádolták gyilkossággal), a második sikerült, most tehát a gyilkosság, puccskísérlet és korrupció vádjával csücsül a börtönben.

ha Putyin nem gyakorol nyomást Dzsénbekovra, jó eséllyel évtizedekre bebörtönzik.

*

De bármilyen antipatikus is legyen Dzsénbekov és Atambajev, haragudni nem rájuk kell. Szerepük a kirgiz történelemben irreleváns: buta, vezetőnek alkalmatlan emberek – koncon marakodni bárki tud.

Haragudni az első elnökre, Aszkar Akajevre kell.

Ez a Moszkvából leküldött matematikus volt az, aki

a szakadék szélére lökve ezzel a kirgiz gazdaságot. Ő volt az, aki megalkotta a kirgiz elnökök oly jellemzővé vált módszerét: demokratának tettette magát évekig, Gorbacsovot támogatta a puccs alatt, felszámolta a helyi kommunista pártot, fontos országos ügyekben konzultált a parlamenten belüli és kívüli ellenzékkel, aztán úgy elcsalta az első adandó választást 1991-ben, mint annak a rendje. Szépelgett az IMF-nek és a NATO-nak, leosztotta családjának az ország legfontosabb gazdasági pozícióit (kaszinó, alkohol, olaj, ingatlan), lecsapott az őt vizsgáló sajtóra, velejéig korrupt üzletek sorával privatizálta az ország aranyvagyonát, 2000-ben kigolyózta a parlamentből a legnagyobb riválisát, Felix Kulovot, aztán 9/11 után a manasi légibázis rendelkezésre bocsátásával megvásárolta Bush elnök szimpátiáját is, meg stipistoppolt a vejének egy zsíros szerződést az amerikai repülők tankolására.

Csak arra nem volt gondja, amit szerencsésebb FÁK-országokban már gőzerővel csinált Lukasenka, Nazarbajev, Karimov és később Putyin: az ország közbiztonságának, politikai és gazdasági stabilitásának megteremtésére.

– nem demokratikusat, de biztonságosat és élhetőt. Fontosabb volt neki demokráciát hazudni, mint népjólétet teremteni. Vagy csak tehetségtelen volt ő is.

A Tien-San a főváros, Biskek fölött

Akajev aztán elszúrta, lebukott, 2005 kora tavaszán a tulipános forradalomban leváltották, Moszkvába menekült, a Lomonoszovon lett matematikaprofesszor.

Elment, de a hatása maradandó volt. Azóta minden kirgiz elnök ilyen:

de végig következetesen elmegy az ország problémái mellett. Az akajevi örökség nem tágít, és teljesen mindegy, hogy letéteményesét Bakijevnek, Atambajevnek, Dzsénbekovnak vagy Csepcsányinak hívják.

Ezekben a viharos időkben tehát nem érdemes szurkolni sem az egyik, sem a másik elnöknek, sem a kirgiz jogállamnak. Azért kell szorítani, hogy jöjjön végre valaki, aki kivakarja az országot az önáltató akajevi mocsokból, és végre a gazdasági fejlődés útjára indítja.

Az Egymillió Kirgiz Történet Instagram-oldal, Kirgizisztán egyik legnépszerűbb közösségi profilja, tömör üzenettel kéri ugyanezt a kirgizektől: „A négy elnök (Otunbajeva nem számít) egyike sem tett semmit a népért, nem érdekeltük őket, nem gondoltak ránk. Tehát hagyjuk őket maguk közt perlekedni, és felejtsük el őket – ne válasszatok oldalt. #EllenezzükAHarmadikForradalmat”.

Ehhez sajnos nem lehet mit hozzátenni.