Belarusz: egy ország, aminek nem is kellene léteznie

– Mi a különbség a mókus és a patkány között? – Semmi, csak a mókusnak jobb a PR-ja. 

(Bölcs dakota szakközmondás)

Vannak ezen a világon országok, amelyeknek minden emberi számítás szerint nem kellene létezniük. Például azért, mert a Föld nevű bolygó Krisztus urunk születése óta kétezer évet hellyel-közzel kibírt nélkülük. Vagy azért, mert kulturálisan nagyjából lehetetlen a határaik között élő népet különválasztani a szomszédjukban élőktől. Esetleg azért, mert a gazdasági önfenntartásra képtelenek, vagy ha önfenntartók lennének, azon az életszínvonalon maguk sem akarnának igazán külön létezni.

A Belarusz Köztársaság ilyen ország.

Államisága nagyjából száznapos múltra tekint vissza a szovjet beolvadás előtti öt civilizált évezredben összesen. Lengyeles-ukrános államnyelvét, a belaruszt a minszki metrók állomásbemondóin kívül a nép 13,7%-a használja, a többiek oroszul beszélnek, a Belarusz sajátjának mondható kulturális termés pedig két érdemi szerzőre korlátozódik, Jakub Kolaszra és Janka Kupalára. Háromnegyedrészt tervvezérelt nemzetgazdasága masszív orosz segítség nélkül Moldováéval tudna csak versenybe szállni,

Ha az ember rendes állam, akkor ilyen körülmények között meg szokott szűnni és be szokott olvadni a legközelebbi Oroszországba jólfésült autonóm köztársaságnak. Úgy, ahogy Belarusz van, nemigen szokás lenni.

De a Belarusz Köztársaság mégis van. Létezik, és a sajtószobákból kiszivárgó totáldiktatúra helyett egy fontolva haladó, emberléptékű, békés mini-Szovjetunió, minimális barokk városmagok köré nőtt kreatív panelrengeteg, amely az utódállami lét minden szánalmassága és esetlensége ellenére mégiscsak gyomlálja korrupciót és a bűnözést, kristálytisztára vikszolta a városait, a partizán-kommunista díszletek között pedig kiszámítható életet és gazdasági-politikai stabilitást kínál mindenkinek, akinek pont ez kell. És Belaruszban elég sokan vannak ilyenek.

Van belarusz álom – más pénzéből, kiszolgáltatottan bár, de van.

Mert a belarusz álom egy olyan Patyomkin-falu, ahova majd’ egy országnyian beférnek.

Másfél évezreden keresztül pakolgatták a belarusz népet litvánok, lengyelek és oroszok Szmolénszktől Vilniusig keresztbe-kasul, és a folyamatos külföldi befolyás alatt álló, vallásilag az ortodoxia és a római katolicizmus között megosztott belaruszok egészen a második világháborús szovjet felszabadításig lenézett vesztesek voltak.

A mai napig minden főutcával és városonként egy szoborral megtisztelt Lenin és Sztálin elvtársak a belaruszok számára tehát elsősorban nem ideológusok, diktátorok vagy kommunista félistenek, hanem hadvezérek, akik az ezerötszáz éven át csuklóztatott belaruszokat áttessékelték a történelem győztes felére, és a szovjet rendszeren belül valamiféle önállóságot adtak nekik.

A belarusz identitás az orosz elem nélkül nem is képzelhető el: történelmük téglái között orosz cárok és pártfőtitkárok képezik a kötőanyagot, és ha az oroszt holnap hirtelen mindenki elfelejtené, a minszkiek sem a nyugati hrodnaiakat, sem a keleti gomelieket nem értenék. Az összességében is alig létező belarusz nyelv még megoszlik a lengyelesebb taraskevica, az oroszosabb narkamauka és a keverék traszjanka nyelvjárások között, és mindhárom dialektus használata mögött kőkemény politikai állásfoglalás áll. A mindenki által beszélt orosz nélkül az ország kulturálisan összetarthatatlan lenne.

Az pedig az önálló államiság tekintetében kevés jót sejtet,

A Belarusz Köztársaság 1991-ben úgy szakadt ki a Szovjetunióból, mint Jónás a cetből – céltalanul, vezetetlenül és intézmények nélkül, de ami a legsúlyosabb: anélkül, hogy valóban ki akart volna szakadni.

A kényszerszülött Belarusz olyan sikeres is lett, amennyire akarták: KGST-orientált gazdasága atomjaira hullott, elemésztette a hivatali inkompetenciával vegyített korrupció, a súlytalan helyi SZDSZ, a Belarusz Népfront és a nómenklatúra árvái piti személyügyi csörték miatt marták egymást a parlamentben, és senki nem parancsolt megálljt az utakon garázdálkodó fegyveres nehézfiúknak. A városok közötti áruszállítás a folyamatos teherautórablások miatt ellehetetlenült, és miközben 1991 augusztusában Kijevtől Taskentig állt a bál, Gorbacsovot pedig puccsolták Moszkvában, a Belarusz SzSzK külügyminisztere, Pjotr Kravcsanka, és miniszterelnöke, Vjacseszlav Kebics között a következő párbeszéd zajlott le:

– Vjacseszlav Francevics, mitévők legyünk?

– Pjotr Kuzmics! Szabadságon vagy?

– Igen.

– Akkor maradj is szabadságon.

– Értettem, Vjacseszlav Francevics.

Nos, hát ennyi véleménye volt a belarusz tagköztársaság két legfontosabb vezetőjének a Szovjetuniót romba döntő puccsról.

*

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy

Belarusz a szovjet időkben a megszokottnál is nagylelkűbb iparosítási programot kapott a két kék szeme közé, harsányzöld erdeit teliszórták gépgyárral és olajfinomítóval. Ennek két apró következményéből gyakorlatilag megérthető a mai Belarusz: a kommunizmusban egyrészt hatalmasat javult a lakosság életszínvonala, amit a nép szépen meg is szokott; másrészt negyven év alatt mindenki elfelejtette, hogy egy gazdaságilag gyenge országban a szovjetes anyagi stabilitás alapja Oroszország gazdagsága és jóindulata.

Ha Oroszországnak épp nem fut az exportszekér vagy rájön a geopolitikai szívathatnék, akkor Belarusz gazdasága helyben összecsuklik. Az pedig nyilván nem is kérdés, hogy a Szovjetunió felbomlása után pozdorjává hiperinflált jelcini Oroszországban egy volt tagköztársaság eltartására vajmi kevés hajlandóság mutatkozott.

A posztszovjet Belarusz látképe tehát 1991-1994-ben a következő: zéró orosz ingyenpénz, egy romokban álló gazdaság, fékevesztett bűnözés, és egy, a nép gondjai iránt tökéletesen érzéketlen, de viszonylag demokratikus politikai elit.

A belaruszok történelmi tapasztalatából és a négy válságos év élményeiből egyenesen következik a sorsdöntő 1994-es választási eredmény -

A Belaruszt a mai napig irányító Aljakszandr Lukasenka elnök rendes posztszovjet politikushoz méltóan az összes elődjét sárig alázó korrupciós jelentéssel tűnt fel a politikai színpadon, aztán valós 80,1%-os többséggel elnökké választották. Hogy tsz-elnökből, vagy hogy konkrétabbak legyünk, disznótenyésztőből egész pontosan hogy is lett belőle fajsúlyos politikai tényező, és ebben milyen szerepe lehetett a működésüket nem nyilvánosan kifejtő állambiztonsági szerveknek, azt itt nem részletezzük – mindenesetre a rendszer, amit 1994 óta épít, nem mindennapi. Mifelénk diktatúrának mondják – de miféle diktátor az, aki mögött huszonöt éve szinte osztatlan egységként áll a népe, és bármikor megnyerne egy tisztességes választást is? Miféle kleptokrata zsarnok az, aki nem engedi privatizálni az állami vállalatokat, mert így megszűnne a teljes foglalkoztatás?

Egyszersmind micsoda Sztálin-barokk körhazugság lenne diktatúrán kívül akármi másnak nevezni azt az országot, ahol egy nagyvárosi turistahotel tetején három tízméteres antennaállomás éktelenkedik, mert a változatlan néven futó KGB csak azt nem hallgatja le, akinek nincs szívverése?

*

Belarusz semmi szín alatt nem demokrácia, de immár két hosszabb ottani tartózkodás után ki merem jelenteni, hogy diktatúrázni is értelmetlen.

Nem nagy hagyományú, szervesen kifejlődött államberendezkedés, hanem erős államalapítási kísérlet egy Sztálin-illatú színpadon – ezért nem is besorolni kell, hanem megérteni.

Lukasenka Belaruszának első alappillére a rend. Mikor az elnök átvette az országot 1994-ben, a katasztrofális közlekedésbiztonsági helyzetet egy üzbég börtönigazgató hanyag eleganciájával oldotta meg: a mondák szerint minden kamionosnak kiutalt egy gépfegyveres katonát; ha a teherautót a főúton bárki megkísérelte megállítani, a derék katona kérdés nélkül szitává lőtte, oszt' jónapot. Az ilyen megoldásért nem járnak mennypontok, de Belaruszban rendkívül gyorsan rend lett. Ez a rend fennáll azóta is: a posztkommunista országokat Budapesttől Kisinyovon át Dusanbéig kínzó közalkalmazotti korrupció Belaruszban sokak szerint gyakorlatilag nem létezik, a városok közbiztonsága kifogástalan, hajléktalanoknak nyoma sincs, és minden szál muhar ki van gazolva, minden térkövön tojást lehetne sütni – ha az ember például Varsóból utazik Minszkbe, a két város közötti tisztaságkontrasztot balalajkázni lehet.

Elengedhetetlen a második pillér is, egy langyos belarusz nacionalizmus, amivel Lukasenka igyekszik hazafias, egységes népet kovácsolni a sok nyelvű, sok szokású belaruszokból. Bár az emberek ritkán használják, a közintézményekben, a közlekedési eszközökön és az egyházi életben is reneszánszát éli a belarusz nyelv. Minden római katolikus templomban belarusz nyelvű a mise, és ez egy 70%-os templomjárási arányú országban óriási fegyvertény; a keleti szláv identitás sarokkövének számító pravoszláv egyház és a Belaruszban különösen erős római katolicizmus is barátra talált a belarusz államban, egyház és állam kapcsolata folyamatosan javul. A minszki Szent Simon és Heléna-templomban, a főváros „lelki erőművében” vasárnaponként 10, hétköznaponként 6 mise és megszámlálhatatlan közösségi alkalom zajlik.

Win-win nekik.

A belarusz nacionalizmus azonban kimerül a nyelv és a hivatalos országnév (nem Fehéroroszország, nem is Belorusszia, hanem Belarusz) propagálásában és a minden sarkon kihelyezett „Szeretlek, Belarusz”-táblákban. Az ennél kicsivel is nacionalistább gondolkodás már veszélyeztetné az orosz kapcsolatokat, így a kelleténél lánglelkűbb nacionalista erőket az állam tűzzel-vassal irtja.

A harmadik és legfontosabb lukasenkai pillér a belarusz álom maga: a gazdasági stabilitás. A nagyjából háromnegyedrészt állami kézben lévő belarusz gazdaságban teljes a foglalkoztatottság, egy belarusz rubelben sem magas (jellemzően 1000 rubel, azaz 150 ezer forint alatti), de kemény valutára nehezen és nagy értékvesztéssel váltható fizetése mindenkinek van. Lakáshoz jutni a városokban sem kifejezetten nehéz, az üzemanyagárak alig érik el a magyar árszint felét, a belarusz termékekhez pedig kedvező áron lehet hozzájutni. Így egyfajta létbiztonságot, szovjetes jólétet garantál a rendszer: ha az ember egy benzinkúton ötödmagával takarít, valószínűleg dolgoznia sem kell túl sokat, a fizetéséből pedig mindig gond nélkül lesz egy kis lakása valamelyik nagyvárosban, és van pénze tankolni a kényelmes, megbízható, húszéves Passatját, sőt időnként egy kisebb új Ladát vagy Kiát is vehet. Emellett magasan fejlett bankkártyás és online fizetési infrastruktúrát használhat az utolsó kocsmában is, ingyen gyógyulhat és tanulhat színvonalas közintézményekben, vészhelyzet esetén bőkezű segélyek és kiváló Bulbas vodka állnak a rendelkezésére, és határellenőrzés nélkül járhat át Oroszországba üdülni.

karrierizmusra, innovációra nem ösztönöz, de szorongásmentes életet biztosít mindenkinek.

*

Mindez persze iszonyatos pénzbe kerül, és ezt a pénzt nem a piacképtelen állami vállalatok termelik ki: a belarusz álom ára a teljes kiszolgáltatottság Oroszországnak. Hatalmas segítség, hogy Belarusz belföldi áron vehet orosz gázt és nagyjából évi 24 millió tonna kőolajat. Az ország saját szükséglete nagyjából 8 millió tonna, a többit pedig a két nagy finomítóban feldolgozzák és csinos felárral exportálják. A belarusz jóléti állam ebből a B-kasszából él, korrekt infrastruktúrája, száguldó wifit kínáló, a szükségesnél kétszer több dolgozóval működő mélyzöld Bjelarusznyefty-benzinkútjai, pazar Jevroopt-üzletei, stabil fizetései, grandiózus nagyberuházásai az orosz talált pénz nélkül sehol nem lennének.

Belaruszban akkor van válság, amikor az oroszok jónak látják. Vlagyimir Putyin pedig nem a megváltó Jézus Krisztus: kegyelme, ha olcsó is, nem ingyenkegyelem. 2011-ben a gázárvita majdnem bedöntötte a belarusz rubelt, most pedig ismét itt az ideje annak, hogy Putyin kérjen valamit Lukasenkától.

1999 óta Belarusz és Oroszország unióállamot alkot: elméletben nincs közöttük határellenőrzés, vámrendszerüket összehangolták, könnyedén mozog közöttük áru és munkaerő. A majdani egyesülés programját Lukasenka még Jelcin elnökkel tárgyalta le vegytiszta pragmatizmusból: az unióállam közös elnökválasztásán a gyengekezű, népszerűtlen, alkoholista Jelcin labdába sem rúghatott volna – reális esély mutatkozott tehát arra, hogy Lukasenkából Belarusz oldallagos ellátása mellett orosz elnök váljék. Szép hely a Függetlenségi Palota, de a Kreml mégis szebb – győzött a lukasenkai ambíció, az unióállami szerződés megköttetett. Aztán jött az orosz elnökváltás, és a KGB-től nem idegen Putyin minden kockát fordított, ami csak szembejött vele.

Így az unióállam-projekt többé-kevésbé jégen töltötte az elmúlt 19 évet.

Csakhogy Putyin a következő elnökválasztáson az orosz alkotmány szerint már nem indulhat. Így jól jönne neki egy másik elnökölhető állam, amit mondjuk nem Orosz Föderációnak hívnak, de tartalmazza annak mind a 17 millió négyzetkilométerét, és esetleg még egy belarusznyi sallangot mellé, hogy biztosan behúzza a Krímtől vérszemet kapott expanzionisták szavazatait. A Lukasenka által 1999-ben megígért unióállam erre a célra tökéletes lenne.

Putyinnak most nagyon jól jönne az unióállam – egy orosz-belarusz államszövetség közös valutával (értsd: orosz rubel), közös (értsd: orosz) elnökkel és közös (értsd: kompromisszumoktól mentesen orosz) külpolitikával. Lukasenkának meg mindez nagyon nem kell.

Az éleződő orosz-belarusz konfliktus alapdilemmájában

A kérdés, hacsak Putyin nem lesz indokolatlanul irgalmas, így vetődik fel. Az országközi helyzet fokozódik, közelegnek a választások, öregszenek az elnökök, Minszk függetlensége és méltósága pedig pengeélen táncol.

A büszke Minszk ma morajlik. Halkan csobog a szőke Szviszlacs a Pobegyi-park mellett, kattognak a metrózsetonok, csühögnek a huszonéves TDI-k, lágyan bozséznak a pópák a Szent József-templomban, és suhannak a sorkatonaság elől tíz évre Oroszországba menekülő tanuló ifjúság Boeingjei Minszkből Domogyedovóra. A kérdés pedig nem az, hogy Minszk két év múlva is így fog-e morajlani. Így fog. A kérdés az, hogy Belarusz délceg fővárosaként fog-e morajlani, vagy a Minszkij oblaszt csendes székhelyeként.

Szép-szép a Lenin téri parlament, de megyeházának egy kicsit nagy lenne.

***

A szerző köszönetet mond alma materének, a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumnak, mely immár hagyományosan kitűnő tanulmányutakat szervez Kelet-Európa legérdekesebb országaiba, illetve mindazoknak, akik a tanulmányút fényét anyagi vagy szellemi támogatásukkal emelték.