Skicceljünk.
Biharnagybajomi.
Az vagyok.
Munkásszülők.
Ők úgy mondták, iparosok. Apám asztalos, a családja Erdélyből települt ki a húszas évek elején, nagyapám böcsületes székely ember, egy-két fényképem van róla, a pillantása olyan szúrós, hogy kilyukasztja a fotópapírt. Hivatásos katona volt, akkora bajusszal, hogy Vilmos császár őmellette labdába se rúghatott volna. Anyám női szabó, famíliájában törökverő vitéz is akad, sárréti paraszt, aki szecskavágóval kergette meg az ellent, ebből fakadóan családja a biharnagybajomi templomban jogosult örökkön örökké az első padban ülni, s ezt még az én gyerekkoromban is számon tartották az öregasszonyok. Táltossal is büszkélkedhetett az anyai ág, igazival, aki hat ujjal született, gyógyított, szóval ellátta mindazon funkciókat, melyeket egy táltosnak el kell látnia, s tudását nem hat hónapos OKJ-s képzésen sajátította el.