Evidencia, ezerszer elkoptatott közhely, hogy a modern ember nem tud mit kezdeni a halállal, nem talál fogást rajta, fogalma sincs arról, hogy valójában mi történik a halálban. Ismeretlennek, rémisztőnek, viszolyogtatónak, mi több, ízléstelen inzultusnak tűnik a meghalás, amit lehetőleg el kell takarni valamivel. De mivel? Leginkább mellébeszéléssel, szavalatokkal, patetikus, dagályos ömlengésekkel, bornírt túlzásokkal.
Beszélgettem egy régi barátommal. Azt mondta többek között, hogy a világot a folyamatos udvariaskodás és finomkodás taszítja a végromlásba. Igaza is van, tényleg egészen elképesztő a diplomatikus csúsztatásoknak, elegáns semmitmondásoknak ez a hihetetlenül kifinomult rendszere, ami mára szinte a nyugati társadalmak egyik fundamentumává vált.
Úgy tűnhet, messzire kanyarodtam mondandóm tulajdonképpeni tárgyától, hisz' arról lenne itt szó, hogy ma temetik Tandori Dezsőt. Életének nyolcvanegyedik évében érte a halál. Tandori elsősorban költő volt, másodsorban prózaíró és műfordító (és képzőművész, ha minimalista rajzait képzőművészeti alkotásokként értelmezzük).
Van Kukorelly Endrének egy Tandoriról írt kritikája, a címe: A Tandori Dezső-UFO. Pontos cím, az egyik legpontosabb, ami Tandorival kapcsolatban felmerülhet. A Tandori-jelenség tényleg megragadhatatlan (volt), egyszerűen meghaladta a kereteket, kilógott az ismert koordináta-rendszerekből. Volt itt valaki, Tandori Dezső, aki
egész hosszú életét valójában egyetlen, grandiózus szövegfolyammá tette.