Egy irodalomnak szentelt élet – Tandori Dezső emlékére

A most eltemetett Tandori Dezső emlékére

A kötelező körökön, megrendülés-dömpingen túl (akinek nem inge, ne vegye magára), a gyász-masinéria kellős közepében az ember végül is tanácstalanul áll. Pontosabban: tanácstalanul állok.

Sosem tudtam mit kezdeni az effélével, vagyis azzal, hogy valaki meghal (itt a valaki ún. híres embert jelent) és a halálával beindul ez a hamar öngerjesztővé fajuló nekrológ-őrület, mert valahogy mindenki úgy érzi, hogy meg kell szólalnia az elhunyttal kapcsolatban. Értem én, hogy miért, csak mégis úgy tűnik minden alkalommal, hogy

Evidencia, ezerszer elkoptatott közhely, hogy a modern ember nem tud mit kezdeni a halállal, nem talál fogást rajta, fogalma sincs arról, hogy valójában mi történik a halálban. Ismeretlennek, rémisztőnek, viszolyogtatónak, mi több, ízléstelen inzultusnak tűnik a meghalás, amit lehetőleg el kell takarni valamivel. De mivel? Leginkább mellébeszéléssel, szavalatokkal, patetikus, dagályos ömlengésekkel, bornírt túlzásokkal.

Beszélgettem egy régi barátommal. Azt mondta többek között, hogy a világot a folyamatos udvariaskodás és finomkodás taszítja a végromlásba. Igaza is van, tényleg egészen elképesztő a diplomatikus csúsztatásoknak, elegáns semmitmondásoknak ez a hihetetlenül kifinomult rendszere, ami mára szinte a nyugati társadalmak egyik fundamentumává vált.

Úgy tűnhet, messzire kanyarodtam mondandóm tulajdonképpeni tárgyától, hisz' arról lenne itt szó, hogy ma temetik Tandori Dezsőt. Életének nyolcvanegyedik évében érte a halál. Tandori elsősorban költő volt, másodsorban prózaíró és műfordító (és képzőművész, ha minimalista rajzait képzőművészeti alkotásokként értelmezzük).

Van Kukorelly Endrének egy Tandoriról írt kritikája, a címe: A Tandori Dezső-UFO. Pontos cím, az egyik legpontosabb, ami Tandorival kapcsolatban felmerülhet. A Tandori-jelenség tényleg megragadhatatlan (volt), egyszerűen meghaladta a kereteket, kilógott az ismert koordináta-rendszerekből. Volt itt valaki, Tandori Dezső, aki

Függetlenül attól, hogy verset vagy prózát, esetleg detektívregényt írt, vagy verset és prózát fordított-e éppen, a szöveg, ami kikerült a keze alól, a folyamatosan teremtődő szövegfolyam részévé vált. Nekem legalábbis mindig úgy tűnt, hogy Tandorinál nincsenek, nem voltak önálló, magukban álló művek, csak valami elérhetetlen, távoli „egész” alkatrészei.

Kivételt ez alól talán csak első verseskötete, az 1968-ban megjelent Töredék Hamletnek képezhet, amelyről nyugodtan állítható, hogy minden idők egyik legjobb első verseskötete. Jön itt valaki a „semmiből”, az ismeretlenségből és letesz az asztalra egy ilyen könyvet. Ha csak ezt az egy könyvet tette volna le, már bérelt helye lenne az erre a célra szolgáló Hall of Fame-ben. De nem ezt az egyet tette le, hanem mintegy nyolcvan önálló kötetet, és akkor még nem beszéltünk a fordításairól, melyek számát hirtelen meg sem tudnám becsülni.

Beláthatatlan életmű, nincs ember, aki végigolvasta volna. De nem is ez a lényeg, nem kell végigolvasni.

Mindent tudott a költészetről, ami emberileg tudható, legjobb pillanataiban olyasmit is tudott róla, ami csak „angyalilag” vagy „istenileg” tudható. Voltak legjobb pillanatai, csak az általam ismert műveiben is akad néhány ilyen. Mert hát messze nem ismertem-ismerem átfogóan a munkásságát, noha vagy huszonöt éve tudok róla, olvasom is olykor.

Tandoriból csak keveset lehet olvasni egyszerre, nem az az önmagát olvastató irodalom ez, ami hajnalig a karosszékbe szögezi az embert. Nem a letehetetlen regények írója volt. Viszont sok letehetetlen regény fordítója volt, tegyük hozzá. Tandori költészete egészen elképesztő, elképesztően tágas, de ez a tágasság valahogy mégis a zsúfoltság érzetét kelti.

Egyik legutolsó nyilvános megjelenésekor, amikor a Goethe-emlékérmet vette át, valakit idézve beszélt arról is, hogy mit jelent a számára az egzisztencializmus. Valami olyasmit mondott, hogy az egzisztencialista ugyanúgy él, mint bárki más, csak az a különbség, hogy az egzisztencialista folyamatosan beszél is róla.

Tandori esetében ez vitán felül igaz volt. Egész költői-írói munkássága az én körüljárásának jegyében telt. Nem állt persze ezzel egyedül a huszadik századi irodalomban, de benne volt valami hajlam a már-már mániákus önmegfigyelésre, az aprólékos viviszekcióra. Élete teljes egészében az irodalomnak szentelődött. Kérdéses, hogy volt-e olyanja, amit saját életnek nevezhetünk. Nem vagyok biztos benne. Egészen feloldódott a műveiben, a mindennapos írásrítusban. Mint a festő a zen-példázatban, aki végül a saját maga festette tájképbe lép át és abban tűnik el. Amivel nem azt állítom, hogy Tandori Dezső élete végére megvilágosodott volna, inkább azt, hogy kivételes munkássága mögött már egyáltalán nem látszik a Tandori Dezső nevű emberi lény.

„Nálam mindig arról volt szó, hogyan lehet létezni, mikor igazából nem lehet” –  írja a Töredék Hamletnek harmadik kiadásának utószavában. Ez valóban egy egzisztencialista kérdés. Válasza nem volt rá, ahogy – gyanítom – nekünk sincs.

Isten nyugosztalja.