de más is felbukik bennem,
koponyaelmém valahányszor felidézi,
a hamuszín múlt temetetlen sárga relikviáit.
Történetmorzsák – százak, ezerek: nők, érvek, évtizedek és csöndek,
össze – s micsoda(!) közös utakban – sodródott büszke tervek,
(akárcsak Prométheusz tüzében edzett vitrines piros percek).
S a faggyal dacolók,
tavasz-álmai közt neszező bíbor remény.
Miket a nagy Őrlő lisztként kegyesen előnkbe szórt...
S mi hetykén hánytuk a szélbe szép szövegekkel,
lelkünk öntudatos, magabíró, hűhós, sértett nagy fájását:
generációnk ádáz, egész-emésztő öntudat-pír lázát.
Ki csak láthatott minket,
akárcsak kis kockás abrosz mellett kikötött naszádok,
Úgy tekintett ránk a Másokat sosem értő idegen-szem.
Minket, kiket megérintett a pohárban is a könnyre és emlékre bíró kis kompánia,
nevetés, hallgatás, mámor és sztori-zajba
örök elvegyült, örök kiváló élet-zsivaja.
Szóval télnek derekán,
felemelt fejünkkel azért tartsunk egyenest előre.
És üljünk majd újra testközel, akárcsak riadt verebek ha a réten vércse száll.
Fonjuk más bajából is tovább a magunk tragédiáját, fejünket össze dugva,
szelíd, ráncos panyókád magunkon összefogva,
építkezve nagy homlokod mögötti szépre, nem egy igazra, jóra.
Egyszóval hajrá,
szikráznónk’ – remegőn, felvillanón,
a lidérc-éjszakában ideje lenne hát!
S irányzani újra kicsiny krimókba kül-Budára és bel-Pestre.
Együtt, dohos kortárs szavakkal vágtatni mindenekre
és temetni: holnap-bajt egyre mára, szerda-bút kettőre keddre.