Hagyni és elemészteni a Rohanót. Hittel hiszem hát: / fájdalmas rég volt egymásba botlásunk.
„Drága Barátim,
kik gondoltok még jövőkkel, múlttal,
jár-keltek havas Január farán,
döcögtök négy keréken, buszon, stoppal és felvonókkal
(zipzár-magányba oltott sosemvolt tegnapokkal
– s gyakorta gond-pakkal, piszmogtok halk Titok-bőrönd lakattal...)
így tehát nektek,
csak nektek írom mostan, szolidan –
(szép öreg idusán a napnak).
lehunyt szemeim befonják versemben,
mint sorvezető halvány ér-sziluettben,
e rozsdaszín-kötelekbe zárt rendezetlen
emléktek.
Ti Urak! Hát mily rohanón ittunk versenyt,
s szívtunk magunkba Élet-füstöket.
Rágtuk a kölcsönszív szerelem-gittet,
szomjazva mint igéket, a Hitet:
győzni a virtust, ölni a má(s)ból a bamba, léhabús dermedt
kedvetlenséget.
Hagyni és elemészteni a Rohanót. Hittel hiszem hát:
fájdalmas rég volt egymásba botlásunk.
de mint ők: eleink, a szép Nagyok, kik éjbe nyújtózva
váltottak világot, eszmét, s kacagva
ültettek egymásba Időt, a voltba, az Újba.
Ebből és a régi Magból,
háttal a világnak csírázott ki bennük
az értelem kicsiny, törékeny, szeplős virága.
Barna whisky és bor-borostyán szaggatta pezsgős mámorát
hirdették, s nyelték el, mint palánta diamántját’:
az arany kortyokban aratott más-Álmok habját.
de más is felbukik bennem,
koponyaelmém valahányszor felidézi,
a hamuszín múlt temetetlen sárga relikviáit.
Történetmorzsák – százak, ezerek: nők, érvek, évtizedek és csöndek,
össze – s micsoda(!) közös utakban – sodródott büszke tervek,
(akárcsak Prométheusz tüzében edzett vitrines piros percek).
S a faggyal dacolók,
tavasz-álmai közt neszező bíbor remény.
Miket a nagy Őrlő lisztként kegyesen előnkbe szórt...
S mi hetykén hánytuk a szélbe szép szövegekkel,
lelkünk öntudatos, magabíró, hűhós, sértett nagy fájását:
generációnk ádáz, egész-emésztő öntudat-pír lázát.
Ki csak láthatott minket,
akárcsak kis kockás abrosz mellett kikötött naszádok,
Úgy tekintett ránk a Másokat sosem értő idegen-szem.
Minket, kiket megérintett a pohárban is a könnyre és emlékre bíró kis kompánia,
nevetés, hallgatás, mámor és sztori-zajba
örök elvegyült, örök kiváló élet-zsivaja.
Szóval télnek derekán,
felemelt fejünkkel azért tartsunk egyenest előre.
És üljünk majd újra testközel, akárcsak riadt verebek ha a réten vércse száll.
Fonjuk más bajából is tovább a magunk tragédiáját, fejünket össze dugva,
szelíd, ráncos panyókád magunkon összefogva,
építkezve nagy homlokod mögötti szépre, nem egy igazra, jóra.
Egyszóval hajrá,
szikráznónk’ – remegőn, felvillanón,
a lidérc-éjszakában ideje lenne hát!
S irányzani újra kicsiny krimókba kül-Budára és bel-Pestre.
Együtt, dohos kortárs szavakkal vágtatni mindenekre
és temetni: holnap-bajt egyre mára, szerda-bút kettőre keddre.
Drága Barátim,
valahol mind gyarlós utain csavargunk,
egyszerre ugyanazon kör kül- s beloldalán.
Most véres volt szó-botjainkkal húzzunk majd-barázdát. Lehetne hát,
hogy kicsit egyetértőn ültessük emlékét puha rendbe, tőled és tőlem is – ide át.
Jövőre hólepte fehér halom lesz ez is, hűtlenül hű bolond, beteg szerelmesednek Magyarország.”