a kérdőjel háta

„hát, szegény feleim szümtükkel,

szegény szuterén magyarország, egymásnak

ugrott sötét kisállam, vogymuk, vogyén,

gyüledezik immár közös medencédbe a szégyen,

ez a félelemgyanta és epeszirup,

kié mert nem hitt nekik, mégis hagyva hagyta,

kié mert hitt, s most gőggel fut e balhit után,

kivörösödve adja a nemzeti naivat,

és ordas összeesküvés-rongyokat ráz pucéron;

már csak ettől a szégyentől is

meg kéne hőkölniük,

mikor lesz elegendő, hogy kitessék?

hogy egyszer kiállsz, gondolsz

valami ittavégét, például a gyerekeidről,

akik a szemed fénye, és elcsipásodnak az orrod előtt,

s kénytelen vagy elküldeni őket óperenciába,

mielőtt seggükre ég a műszál nackónadrág,

nyakukra  a közmunka kacsingató keresztje;

kiállsz tömegével, egy térre, többre, mindre,

türelmesen nem engedelmeskedsz,

bedugod mohó kulcslyukaikat rágógumival,

nem állsz se szóba többet, se kötélnek,

és te teszed őket zárójelbe;

vajon akkor e fényes, túlfújt gumipávák

meddig meresztgetik föléd a farkuk

saját csóró rendőreid fedezékében,

egy napig, húszig, mielőtt indul a magánrepülőgép

vagy a gyalogséta a damaszkuszi úton?”