Igen, valamiféle transzcendenciára van szükség, amelynek nevében feláldozhatjuk életünket. Senki sem menetelt önként a halálba valamilyen immanens dologért. Istenért halunk meg vagy a Szabadságért, egy Gondolatért, az Egyenlőségért, a Testvériségért, a Hazáért, a Kommunizmusért, a Paradicsomért vagy az Örök Életért, és így tovább.
Egy autóért vagy egy házért, egy okostelefonért, egy kenyérsütőért nem áldozzuk fel az életünket.
Nem tehetünk tehát semmit civilizációnk halála ellen, rendben. De tehetünk valamit, hogy legalább a legrosszabbat elkerüljük? Van-e az értelmiséginek valamilyen feladata civilizációnk e korszakában?
Igen, az a feladata, hogy egyenesen tartsa magát, hogy maradjon állva, ne adja meg magát az optimizmus szirénhangjainak, amelyek szerint nevetnünk kellene, se a pesszimizmuséinak, amelyek szerint meg sírnunk. Tragikus módon kell látnunk a világot, ami azt jelenti, hogy megértjük a közelgő katasztrófa természetét, és mosollyal az arcunkon halunk meg…
Régis Debray önnel ellentétben nosztalgiával tekint vissza egy bizonyos kultúrára, amelynek siratja a bukását. Mégsem szereti a dekadencia szót, mivel szerinte ez nem fejezi ki hűen egy civilizáció legkreatívabb, legízesebb pillanatát: a hanyatlást. (A Mandiner cikkét Che Guevara korábbi harcostársáról, a mára inkább konzervatívvá lett Debray-ről ezen a linken olvashatják.) Mit gondol Debray nézetéről?
Régis Debray egy morgolódó pesszimista… Miután látta, hogy a Décadence című könyvem mekkora sikert aratott, feláll a hátán a szőr, ha csak meghallja vagy látja a szót… De barátomnak vallom ezt a gondolkodót, nagyra becsülöm.
A Libération lapigazgatója, Laurent Joffin a „szocializmus Júdásának” nevezte önt. Szerinte „csupán egy állandó dolog van abban a kakofóniában, ami az ön gondolkodásául szolgál: a baloldal gyűlölete”. A liberális publicisták elszörnyedve írnak arról, hogy átállt a jobboldalra, míg a konzervatívok méltatják az elmúlt években tett állásfoglalásait. Miképpen ítéli meg ezt a helyzetet?
Teljességgel semmisnek tartom Laurent Joffrin gondolatait, akit igazából Mouchard-nak hívnak... Ő volt a szocialista baloldal megtagadásának egyik kitervelője 1983-ban, és ő kísérte szolgaian Mitterrand jobbos fordulatát azokban a lapokban, ahol dolgozott. Amilyen idióta, minden egyes szó, amit kiejt a száján, egy újabb szavazatot jelent Le Pennek – annak a Le Pennek, akinek valaha éppen Joffrin apja volt a pénztárnoka.
Kemény szavakkal támadja a liberális baloldalt, amely cserbenhagyta az „old school népet”. De mit gondol a társadalmi forradalomról, amit ez a liberális baloldal megvalósított? Melegházasság, béranyaság, eutanázia…
Mikor Joffrin és az övéi hathatós segítségével a baloldal liberálissá vált, azt a politikai projektet vette védelmébe, amit Giscard d’Estaing, a Mitterrand által legyőzött jobbos köztársasági elnök vallott magáénak. Annak érdekében, nehogy túl egyszerűen összemossák ezt az önmagadó baloldalt a választásokon vereséget szenvedett jobboldallal, a hamis baloldalnak újabb megkülönböztető jelekre volt szüksége, amelyekkel elhitethette, továbbra is baloldali, minthogy a jobboldal másképpen gondolkodott ezekről a témákról. Megtalálta tehát magának a társadalmi-kulturális kérdéseket. Ezeket leszámítva azonban
a jobboldal és a liberális baloldal ugyanazt az Európa-párti víziót dédelgetik, amely a Maastrichti Birodalom létét feltételezi
– azét a birodalomét, amely erőszakos a gyengékkel (a néppel) szemben, az erősek (a tőke) előtt azonban meghunyászkodik.

Nemrégiben a Sargentini-jelentés megszavazása kapcsán értekezett a Maastrichti Birodalomról. Hogyan értékeli az Európai Parlament döntését?
Hajlamos vagyok arra, hogy ne higgyem el, amit a maastrichti Európa állít, mivel tisztában vagyok azzal, egy erős ideológia foglya. Nem rendelkezem azonban elegendő információval ahhoz, hogy megítéljem országuk helyzetét: csupán az jut el hozzám, ami a liberális francia sajtóban megjelenik, ezek a lapok pedig – nem árulok el talán nagy titkot önnek – nagyon kedvezőtlenül szemlélik a hazájukban zajló folyamatokat. Annyi biztos:
én nem a progresszívokat és a populistákat állítom szembe, hamis ellentét ez, amit éppen a nép-ellenesek állítottak fel,
hanem a populistákat és a populicidokat – utóbbiak azok, akik megölik a népeket. Jómagam nem tartozom a populicidok táborába.
Nagy botrányt váltott ki a francia elnökhöz írt nyílt levele. Bernard-Henri Lévyt nagyon felháborította levelének „homofób” és „szélsőségesen vulgáris” tartalma, és sajnálja, hogy valaha segítő kezet nyújtott önnek. Emellett a fasiszta feketeingeseket felidézve azzal vádolja meg önt, hogy cinkos az elitek, a művelt emberek, a kisebbségek elleni populista hajszában. Mit válaszol ezekre a vádakra?
Bernard-Henri Lévy a gondolkodás nullfoka… Ugyanazon az intellektuális magaslaton áll, mint Joffrin. Kicsit azért meg vagyok döbbenve, hogy Európa azon részén, ahol ön él, figyelmet fordítanak ezekre a kísértetekre, ön pedig azzal vesztegeti az időmet, hogy kommentáljam a baromságaikat. Nem volna hasznosabb másról beszélni? Hozzá kell tennem: BHL sohasem nyújtotta nekem a kezét, legfeljebb azért, hogy ütlegeljen. A Grasset kiadónál egy könyvsorozat igazgatója volt, ahol megjelent néhány könyvem, amiket egyébként sohasem olvasott el. BHL Franciaországban jól ismert arról, hogy másokkal olvastat el könyveket, hogy aztán lediktálja a saját műveit. Nem olvassa el a könyveket, amiket kiad, mert még azokat sem olvassa el, amikről ír. A Le Canard Enchainé jól rávilágított erre a Botul-ügy kapcsán. [Bernard-Henri Lévy egyik könyvében vérkomolyan hivatkozott a kitalált Kant-szakértőre, Jean-Baptiste Botulre – a szerk.]
Arról ír, egy „filozófiai közösséget” kellene létrehozni annak érdekében, hogy „felvilágosult egyéniségeket teremtsünk, erős, derűs, határozott, magukkal megelégedett egyéniségüket – minthogy ez a feltétele annak, hogy jól meglegyenek másokkal”. E célból alapította meg a Caeni Népi Egyetemet. Sikerült megteremteni ezt a közösséget?
Tizenhat éven át önkéntesen dolgoztam ezen az a népi egyetemen, amit 2002-ben hoztam létre, és amit különféle cenzúrák elegye fojtott meg. Caenban, ebben a normandiai városban lakom, az önkormányzat nagy erőfeszítéseket fektetett abba, hogy ne találjon a számomra egy előadótermet, ahol csupán tizennégy előadást tartottam volna. Az egyetem ugyancsak elutasította, hogy kibéreljek náluk egy termet, miután az adminisztrációs tanács jelentős többséggel ellenem szavazott.
A France-Culture rádió vezetősége úgy döntött, elbocsát, hogy megbüntessen a Macron elnökkel szembeni szemtelenségemért.
Még a Népi Egyetem munkatársai, ez a körülbelül tizenöt ember sem támogatott, kivéve egy barátomat, Myriam Illouzot, aki pszichoanalízist tanít. Nem sikerült tehát létrehoznom ezt a közösséget – olyan emberekkel dolgoztam együtt, akik többségükben inkább kihasználták a Népi Egyetemet, mintsem szolgálták volna… Emberi bukás ez, és a kifejezés nemes értelmében: politikai bukás.
Meglepte a rádió döntése?
Egy állami rádió parancsoknak engedelmeskedik, ez van a DNS-ében. A döntés inkább azokkal kapcsolatban szolgál tanulságokkal, akik előléptetésükre vagy karrierjükre gondolva ezeket a parancsokat adják, vagy diszkréten tudatják igényeiket, még mielőtt a hatalom emberei avatkoznának közbe.
Egyik írásában a lázadás örök szelleméről: Cyrano libertinus kortársairól, a Baudelaire-féle dandykról, Jünger Anarchjáról értekezik. „Végső soron ők képviselik az egyedüli erőt, amely hatékonyan szembeszáll a nihilizmussal: az az erő, amely a művészt formálja” – fogalmaz. E dekadens, fogyasztói szellemtől és transzhumanizmustól sújtott korban van, aki megtestesíti ezt a lázadó szellemet?
Hát, nem mondhatnám, hogy túl sok ellenálló lenne.
De azért biztos vannak olyan kortárs filozófusok és írók, akiket izgalmasnak tart.
Örömmel olvastam Clément Rosset írásait, aki nemrég hunyt el. A már említett Régis Debray, Jean-Claude Michéa és Michel Houellebecq írásaiból sokat profitálok.