Igazából tudtam, hogy váltanom kellene országot
Ehelyett ott rohadtam szinte minden magyar tévécsatornánál.
„A vulkán lábánál élni, a kitörésre várva, ami óhatatlanul bekövetkezik majd” – mondja az új életművészet lényegéről Michel Onfray a Mandinernek. Az egyik legbefolyásosabb francia filozófus antik görög és római alapokon álló, tragikus hedonistának tartja magát, aki egyszerre kritikus a hagyományos vallásokkal, a mainstream baloldallal és a politikai korrektséggel szemben. Szerinte a jobboldal és a liberális baloldal ugyanazt az Európa-párti víziót dédelgetik, amelyek a Maastrichti Birodalom létét feltételezik – azét a birodalomét, ami szerinte erőszakos a gyengékkel (a néppel) szemben, az erősek (a tőke) előtt azonban meghunyászkodik. Onfray-t faggattuk nagyinterjúnkban korunk dilemmáiról.
Kik a legbefolyásosabb értelmiségiek ma Franciaországban? Már csak azért is kellő körültekintéssel kell megválaszolni erre a kérdésre, mert a franciák adták a világnak a világot szavaikkal megváltó, elkötelezett értelmiségi fajtájának legdíszesebb példányait – Rousseau-tól kezdve Hugón és Zolán át Sartre-ig és Foucault-ig.
A kérdést nehéz megválaszolni, ám néhány nevet bizonyosan fel lehet sorolni, akik a francia értelmiség élvonalába tartoznak. Közéjük tartozik Michel Onfray, a magát libertárius szocialistának valló, ugyanakkor a baloldal politikai korrektségét élesen támadó gondolkodó is, akit a Le Point „Franciaország legnépszerűbb értelmiségijének” nevez.
Onfray 1959-ben született a normandiai Argentanban, apja mezőgazdasági munkás, anyja takarítónő. Négy évig egy bentlakásos szalézi iskola tanulója,
amiket az erőszak, a pedofília és a mocsok határoztak meg. Onfray állítja: ez a tapasztalata áll ateizmusa, konok vallás- és tekintélyellenessége mögött is. Újságíróként dolgozik, majd 1986-ban a caeni egyetemen filozófiából doktorál. Két évtizeden keresztül egy gimnáziumban filozófiát tanít, 2002-ben azonban elege lesz az oktatási rendszer középszerűségéből. Ugyanebben az évben, Jean-Marie Le Pennek a választáson elért sikerei hatására alapítja meg a libertárius Caeni Népi Egyetemet, ahol évente ingyenes előadásokon fejti ki Diogenész, Arisztipposz és Nietzsche ihlette hedonista, materialista filozófiáját.
Michel Onfray eközben a legolvasottabb kortárs filozófusok közé emelkedik: ateizmusról szóló értekezése majdnem négyszázezer példányban kel el, ebben többek közt azt is megkérdőjelezi, hogy Jézus létezett. Nehéz azonban besorolni: politikai téren a Proudhon-féle anarchizmushoz áll közel, a népről megfeledkező Szocialista Pártot és a kaviárbaloldalt élesen támadja, ahogy az Európai Uniót és a közel-keleti demokráciaexportot is.
kiáll a mainstream média által szélsőjobboldalinak kikiáltott Alain de Benoist mellett is. Tavaly kiadott könyvében pedig (tartva magát ateista-hedonista szemléletéhez) az atomizációba, kiüresedettségbe hanyatlott zsidó-keresztény civilizáció halálát jósolja meg.
Néhány hete, az Emmanuel Macront két gengszterrappere hajazó fiatal társaságában megörökítő fénykép napvilágra kerülése után szatirikus levelet intézett az elnökhöz, ebben Macron feltételezett homoszexualitására utalgatva szedi szét az elnök kormányzását. A botrány azonnal kitört, a közrádió nem sokkal később bejelentette, nem adja le többé caeni előadásait, egy egészségügyi műsorba szóló meghívását (januári agyvérzéséről beszélt volna) pedig visszavonták.
A Mandiner kortárs francia értelmiségiekkel készült interjúsorozatában megszólaltattuk többek között Alain de Benoist-t, Chantal Delsolt, Renaud Camust (a sorozat korábbi részeit ezen a linken olvashatják). Most Michel Onfray-vel beszélgetünk ateizmusról, filozófiáról, civilizációnk bukásáról, a Maastrichti Birodalomról és a liberális értelmiség vádjairól.
***
Ön „tragikus”, sőt „aszkétikus” hedonistaként jellemzi magát. Ez a két jelző látszólag ellentmond egymásnak. Mit jelent pontosan ez a meghatározás, és hogyan viszonyul a posztmodern társadalom fogyasztói hedonizmusához?
A pesszimista mindenütt a legrosszabbat látja, az optimista ugyanígy tesz, csak mindenhol jót lát. A tragikus életérzést magáénak valló ember úgy igyekszik szemrevételezni a valóságot, amilyen ténylegesen. Egy hedonista úgy vélekedik, hogy a gyönyör a végső jó. Ugyanakkor a gyönyör nem a lelkiismeret nélküli, mások ellenében és ellenére folytatott örömszerzést jelenti, hanem egy erkölcs kidolgozását, amely lehetővé teszi, hogy egy derűs, nyugodt, megbékélt, kedélyes, adakozó környezetben a megfelelő távolságot tarthassuk a többiektől. Nem kényszerülünk arra, hogy túlzottan hozzájuk csapódjunk, sem arra, hogy túlságosan nélkülözzük őket: a megfelelő távolság a lényeg.
Ugyanakkor egy „erkölcs nélküli etikáról” is ír – mit ért ez alatt?
Több mint ötszáz oldal szükségeltetett, hogy Cosmos című könyvemben választ adjak erre a kérdésre… Mondjuk azt, hogy az etika a jó és a rossz princípiumáról való gondolkodást jelenti, az erkölcs pedig magatartási előírások sorozatát. A Cosmos-ban arra törekedtem, hogy az egyént a kozmoszban helyezzem el, és rámutassak, hogy a jó és a rossz kérdései nem az erkölcsi értékek függvényében, hanem a kozmosz természetével kapcsolatosan merülnek fel. A jövő januárban megjelenő könyvemben, a Sagesse-ben (Bölcsesség) pedig arról az erkölcsről értekezem majd, ami egyfajta életművészet:
Filozófiájának fontos eleme a vallásos hit elvetése, a materializmus. Émile Cioran, a nagy nihilista és misztikus ateista arról beszélt (egy Fejtő Ferenccel készült beszélgetésben), hogy „az, aki nem járta meg a vallás útjait, üres lény”, és hogy „a világról alkotott legigazabb koncepció a vallásos”. Nem túlságosan leegyszerűsítő egyszerű fikcióként, gyerekmeseként, kollektív hallucinációként tekinteni a vallásra?
Cioran sok tévedést követett el politikai téren, amikor a harmincas években kiállt Hitler mellett. Már csak emiatt is sokkal szerényebbnek kellett volna lennie élete hátralévő részében… Cioran ugyanakkor tovább hajtogatta a maga igazságait, anélkül, hogy ezek bizonyítására gondot fordított volna. Épp ezért nem is annyira filozófus, mint moralista… egy francia moralista. A hit nem kötelező állomás az ateista életében! Ez a nézet Hegel hatásáról tanúskodik, amit Cioran rosszul emésztett meg… Ahogy nem kell nemi erőszak áldozatául esnünk ahhoz, hogy később őszintén állást foglaljunk a nemi erőszak ellen, úgy nem szükséges a Cioranéhoz hasonló bigott múlt ahhoz, hogy a jelenben ateisták legyünk. Cioran nosztalgiával tekintett vissza egy elveszett istenre. Nem én. Holt vallások ezreit tudnánk felsorolni, amelyekben az emberek tagadhatatlan buzgalommal hittek, ma viszont mindenki – és főleg a hívők – úgy gondolják, hogy ezek a vallások puszta fikciók voltak, mivel mások hittek bennük… Egyszerűbb más szemében észrevenni a szálkát, mint a saját szemünkben a gerendát. A magam részéről minden vallást – tartozzanak azok a múlthoz vagy a jelenhez – ugyanazzal a szemmel nézek: a hírhedett tragikus tekintettel.
„Mi igazolja a filozófust? Az ókorban egyszerű volt a dolog: a filozófus filozófusként él. És mi a bizonyíték erre? Az életmódja” – írja. A modern filozófia története olyan emberekkel van telezsúfolva, akiknek nem tudták vagy nem akarták a gyakorlatba átültetni gondolataikat (ahogy ezt ön például Schopenhauer kapcsán megállapítja). Mi igazolja ma a filozófust?
Továbbra is úgy hiszem, hogy a filozofikus élet teszi a filozófust. Vannak filozófiai diplomával rendelkezők, akik jól fizetett előadásokat tartanak jegyzőknek és patikusoknak; vannak filozófiaprofesszorok, akik mások gondolkodását tanítják, és ezért az államtól mint közalkalmazottak kapnak fizetést; vannak filozófiai kutatók, akiket az adófizetők tartanak el, de csupán azért, hogy kutassanak, nem azért, hogy találjanak is valamit; vannak filozófiatanárok, akik kis könyveket csapnak össze, amikben a személyes jólét titkait taglalják. Mindennek semmi köze a filozófiához: olyan emberek ezek, akik kihasználják a filozófiát, ahelyett, hogy a hasznára válnának.
Milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt önben Franciaország jelenlegi politikai élete?
Ez a civilizáció a krisztusi fikcióval, illetve Nagy Konstantin megtérésével kezdődött, és Bin Ladennel, valamint a civilizációk háborúskodásával ér véget. A Décadence (Dekadencia) címet és a Zsidó-kereszténység élete és halála alcímet viselő, ötszáz oldalas könyvemben számolok be erről az odüsszeiáról. E civilizáció végstádiumában élünk. Korunk politikusai nem annyira csinálják a történelmet, mintsem a történelem alakítja őket. Ezért van az, hogy a nihilizmus hatja át a személyiségüket.
A Décadence-ben állítása szerint a közömbös szemlélő nézőpontjából vizsgálja a civilizációs folyamatokat. Nem tud azonosulni sem a jobbos értelmiségiekkel, akik a múlthoz való visszatérést hirdetik, sem a jövőben bízó balosokkal: „nem tehetünk semmit, hogy megmentsünk egy civilizációt, amely haldoklik” – mondja. Ugyanakkor egy egész bolygón átívelő, transzhumanista civilizáció eljövetelét jósolja, amelyhez képest a „huszadik század totalitarizmusai kabaréjeleneteknek tűnnek majd”. Lehetünk semlegesek egy ilyen távlat előtt?
Mit jelent a semlegesség? Nem vagyok semleges… Cselekszem, de úgy cselekszem, ahogy a vulkánból kitörő füstfelhőket szemlélve cselekedhetünk, tudván, hogy nem menekülhetünk.
a Sagesse-ben pedig megfogalmazom a „vulkán árnyékában zajló élet receptjét”. Csupán az elegancia és a nagyság maradt meg nekünk, ezek a római erények. De bárhogy is legyen, nekünk lőttek: a füstfelhő közelít…
Az iszlám civilizáció előtt viszont, úgy tűnik, nagy jövő áll. E kultúra erejét a vallásos hit adja: léteznek más értékek, amik hasonló energiát, koherenciát kölcsönözhetnek egy civilizációnak?
Igen, valamiféle transzcendenciára van szükség, amelynek nevében feláldozhatjuk életünket. Senki sem menetelt önként a halálba valamilyen immanens dologért. Istenért halunk meg vagy a Szabadságért, egy Gondolatért, az Egyenlőségért, a Testvériségért, a Hazáért, a Kommunizmusért, a Paradicsomért vagy az Örök Életért, és így tovább.
Nem tehetünk tehát semmit civilizációnk halála ellen, rendben. De tehetünk valamit, hogy legalább a legrosszabbat elkerüljük? Van-e az értelmiséginek valamilyen feladata civilizációnk e korszakában?
Igen, az a feladata, hogy egyenesen tartsa magát, hogy maradjon állva, ne adja meg magát az optimizmus szirénhangjainak, amelyek szerint nevetnünk kellene, se a pesszimizmuséinak, amelyek szerint meg sírnunk. Tragikus módon kell látnunk a világot, ami azt jelenti, hogy megértjük a közelgő katasztrófa természetét, és mosollyal az arcunkon halunk meg…
Régis Debray önnel ellentétben nosztalgiával tekint vissza egy bizonyos kultúrára, amelynek siratja a bukását. Mégsem szereti a dekadencia szót, mivel szerinte ez nem fejezi ki hűen egy civilizáció legkreatívabb, legízesebb pillanatát: a hanyatlást. (A Mandiner cikkét Che Guevara korábbi harcostársáról, a mára inkább konzervatívvá lett Debray-ről ezen a linken olvashatják.) Mit gondol Debray nézetéről?
Régis Debray egy morgolódó pesszimista… Miután látta, hogy a Décadence című könyvem mekkora sikert aratott, feláll a hátán a szőr, ha csak meghallja vagy látja a szót… De barátomnak vallom ezt a gondolkodót, nagyra becsülöm.
A Libération lapigazgatója, Laurent Joffin a „szocializmus Júdásának” nevezte önt. Szerinte „csupán egy állandó dolog van abban a kakofóniában, ami az ön gondolkodásául szolgál: a baloldal gyűlölete”. A liberális publicisták elszörnyedve írnak arról, hogy átállt a jobboldalra, míg a konzervatívok méltatják az elmúlt években tett állásfoglalásait. Miképpen ítéli meg ezt a helyzetet?
Teljességgel semmisnek tartom Laurent Joffrin gondolatait, akit igazából Mouchard-nak hívnak... Ő volt a szocialista baloldal megtagadásának egyik kitervelője 1983-ban, és ő kísérte szolgaian Mitterrand jobbos fordulatát azokban a lapokban, ahol dolgozott. Amilyen idióta, minden egyes szó, amit kiejt a száján, egy újabb szavazatot jelent Le Pennek – annak a Le Pennek, akinek valaha éppen Joffrin apja volt a pénztárnoka.
Kemény szavakkal támadja a liberális baloldalt, amely cserbenhagyta az „old school népet”. De mit gondol a társadalmi forradalomról, amit ez a liberális baloldal megvalósított? Melegházasság, béranyaság, eutanázia…
Mikor Joffrin és az övéi hathatós segítségével a baloldal liberálissá vált, azt a politikai projektet vette védelmébe, amit Giscard d’Estaing, a Mitterrand által legyőzött jobbos köztársasági elnök vallott magáénak. Annak érdekében, nehogy túl egyszerűen összemossák ezt az önmagadó baloldalt a választásokon vereséget szenvedett jobboldallal, a hamis baloldalnak újabb megkülönböztető jelekre volt szüksége, amelyekkel elhitethette, továbbra is baloldali, minthogy a jobboldal másképpen gondolkodott ezekről a témákról. Megtalálta tehát magának a társadalmi-kulturális kérdéseket. Ezeket leszámítva azonban
– azét a birodalomét, amely erőszakos a gyengékkel (a néppel) szemben, az erősek (a tőke) előtt azonban meghunyászkodik.
Nemrégiben a Sargentini-jelentés megszavazása kapcsán értekezett a Maastrichti Birodalomról. Hogyan értékeli az Európai Parlament döntését?
Hajlamos vagyok arra, hogy ne higgyem el, amit a maastrichti Európa állít, mivel tisztában vagyok azzal, egy erős ideológia foglya. Nem rendelkezem azonban elegendő információval ahhoz, hogy megítéljem országuk helyzetét: csupán az jut el hozzám, ami a liberális francia sajtóban megjelenik, ezek a lapok pedig – nem árulok el talán nagy titkot önnek – nagyon kedvezőtlenül szemlélik a hazájukban zajló folyamatokat. Annyi biztos:
hanem a populistákat és a populicidokat – utóbbiak azok, akik megölik a népeket. Jómagam nem tartozom a populicidok táborába.
Nagy botrányt váltott ki a francia elnökhöz írt nyílt levele. Bernard-Henri Lévyt nagyon felháborította levelének „homofób” és „szélsőségesen vulgáris” tartalma, és sajnálja, hogy valaha segítő kezet nyújtott önnek. Emellett a fasiszta feketeingeseket felidézve azzal vádolja meg önt, hogy cinkos az elitek, a művelt emberek, a kisebbségek elleni populista hajszában. Mit válaszol ezekre a vádakra?
Bernard-Henri Lévy a gondolkodás nullfoka… Ugyanazon az intellektuális magaslaton áll, mint Joffrin. Kicsit azért meg vagyok döbbenve, hogy Európa azon részén, ahol ön él, figyelmet fordítanak ezekre a kísértetekre, ön pedig azzal vesztegeti az időmet, hogy kommentáljam a baromságaikat. Nem volna hasznosabb másról beszélni? Hozzá kell tennem: BHL sohasem nyújtotta nekem a kezét, legfeljebb azért, hogy ütlegeljen. A Grasset kiadónál egy könyvsorozat igazgatója volt, ahol megjelent néhány könyvem, amiket egyébként sohasem olvasott el. BHL Franciaországban jól ismert arról, hogy másokkal olvastat el könyveket, hogy aztán lediktálja a saját műveit. Nem olvassa el a könyveket, amiket kiad, mert még azokat sem olvassa el, amikről ír. A Le Canard Enchainé jól rávilágított erre a Botul-ügy kapcsán. [Bernard-Henri Lévy egyik könyvében vérkomolyan hivatkozott a kitalált Kant-szakértőre, Jean-Baptiste Botulre – a szerk.]
Arról ír, egy „filozófiai közösséget” kellene létrehozni annak érdekében, hogy „felvilágosult egyéniségeket teremtsünk, erős, derűs, határozott, magukkal megelégedett egyéniségüket – minthogy ez a feltétele annak, hogy jól meglegyenek másokkal”. E célból alapította meg a Caeni Népi Egyetemet. Sikerült megteremteni ezt a közösséget?
Tizenhat éven át önkéntesen dolgoztam ezen az a népi egyetemen, amit 2002-ben hoztam létre, és amit különféle cenzúrák elegye fojtott meg. Caenban, ebben a normandiai városban lakom, az önkormányzat nagy erőfeszítéseket fektetett abba, hogy ne találjon a számomra egy előadótermet, ahol csupán tizennégy előadást tartottam volna. Az egyetem ugyancsak elutasította, hogy kibéreljek náluk egy termet, miután az adminisztrációs tanács jelentős többséggel ellenem szavazott.
Még a Népi Egyetem munkatársai, ez a körülbelül tizenöt ember sem támogatott, kivéve egy barátomat, Myriam Illouzot, aki pszichoanalízist tanít. Nem sikerült tehát létrehoznom ezt a közösséget – olyan emberekkel dolgoztam együtt, akik többségükben inkább kihasználták a Népi Egyetemet, mintsem szolgálták volna… Emberi bukás ez, és a kifejezés nemes értelmében: politikai bukás.
Meglepte a rádió döntése?
Egy állami rádió parancsoknak engedelmeskedik, ez van a DNS-ében. A döntés inkább azokkal kapcsolatban szolgál tanulságokkal, akik előléptetésükre vagy karrierjükre gondolva ezeket a parancsokat adják, vagy diszkréten tudatják igényeiket, még mielőtt a hatalom emberei avatkoznának közbe.
Egyik írásában a lázadás örök szelleméről: Cyrano libertinus kortársairól, a Baudelaire-féle dandykról, Jünger Anarchjáról értekezik. „Végső soron ők képviselik az egyedüli erőt, amely hatékonyan szembeszáll a nihilizmussal: az az erő, amely a művészt formálja” – fogalmaz. E dekadens, fogyasztói szellemtől és transzhumanizmustól sújtott korban van, aki megtestesíti ezt a lázadó szellemet?
Hát, nem mondhatnám, hogy túl sok ellenálló lenne.
De azért biztos vannak olyan kortárs filozófusok és írók, akiket izgalmasnak tart.
Örömmel olvastam Clément Rosset írásait, aki nemrég hunyt el. A már említett Régis Debray, Jean-Claude Michéa és Michel Houellebecq írásaiból sokat profitálok.