Egy konzervatívvá lett baloldali lázadó – Régis Debray portréja

„Egy világ vége, jelen esetben az én világomé, nem azonos a világvégével” – mondja Régis Debray egy néhány hete megjelent interjúban. A francia író-filozófus nem győzi elégszer hangsúlyozni, hogy nem a pesszimizmus vezette legújabb könyve, a Bilan de faillite (Csődmérleg) megírására, amiben

az értelmiségi szerepkör kiüresedéséről, a helyi identitásokat felszámoló, erőltetett amerikanizációról, a pillanat, a látvány, a felszínesség kultúrájának felemelkedéséről értekezik, őszintén megvallva, hogy képtelen megbarátkozni ezzel az új világgal.

Az egyes szám második személyben írt lírai esszé – az író a tizenhat éves fiát szólítja meg vele – jól illeszkedik azoknak a hetvenes évek óta született könyveinek sorába, amelyekben az Európát gyökeresen átformáló (vagy egyenesen megszüntető) folyamatokat elemzi különleges jóstehetséggel és érzékenységgel. 

A hanyatlás zamata

Az idén 78 éves Debray életműve a kiábrándulás lenyomata. Ahogy az interjúban fogalmaz: „Megbukott a terv, amit a régimódi oktatásban részesült generáció dédelgetett, az a felvilágosodás korából örökölt álom vagy ábránd, miszerint lehetséges a dolgok folyására hatni a kritikai szellem gyakorlásával, papírra nyomtatott szavakkal, fejtegetésekkel, bizonyításokkal”.

A megállás nélkül pergő képek, a hatásvadász szlogenek, amelyeket a fogyasztók figyelméért folytatott, nekibőszült verseny termel ki, felülkerekedtek a racionális mérlegelésen, az elmélyült ítéletalkotáson. Debray melankolikusan veszi tudomásul a számára otthonos kultúra elsüllyedését, amelynek a magány, a mozdulatlanság, a csend, a lassúság fontos elemei voltak. Idegenül fogadja az új valóságot, ahol „az olvasás disszidens tevékenységgé, bűnné válik, aszociális vagy antiszociális jelleggel rendelkezik”, ahol az olvasók alig ötezres szektát alkotnak. „Nem túl jó az angolom, és a buzz, a sound bite és a lájkok terén inkompetens vagyok. A közéletet felemésztő tömegkommunikáció nehézipar, aminek én nem rendelkezem sem az eszközeivel, sem a kódjaival. Továbbra is tollal írok, és nem értek a Snapchathez meg az Instagramhoz” – vallja meg.

meg valahol hálás is azért, hogy megtapasztalhatja ezt a rendkívül érdekes civilizációs átmenetet, amely során „a köztársasági Franciaországból vállalat-Franciaország, egy néptribunusi szerepet betöltő, mediterrán nemzetből egy transzatlanti, félig angolul beszélő provincia, a szellemi műhelyekből pedig think thankek válnak”. És keserű iróniával hozzáteszi: „Nem szeretem azt a pejoratív kifejezést, hogy dekadencia; igazságtalan így nevezni egy civilizáció legízesebb, legkreatívabb pillanatát: a hanyatlást”.

Rögtön az elején érdemes leszögezni: Régis Debray korunk egyik legtisztességesebb gondolkodója. Tisztességes abban az értelemben, ahogyan például Simone Weil volt az: élete összhangban van a gondolataival. Debray, a huszonegyedik századi média nagy kritikusa, nem szerelmes a hangjába, nem kedveli a tartalmatlan csemcsegést, nem tartja fontosnak, hogy minden héten kinyilatkoztassa az Igazságot az amúgy is érdektelen aktualitások kapcsán. Kerüli a bárgyú vitaműsorokat, interjúkat is csak ritkán ad, néhány éve a Goncourt-díj zsűrijéből is kilépett, mert bizalmatlan azokkal az írókkal szemben, akikről az egész város beszél – meg amúgy is, nem szereti a hatalommal járó tisztségeket. Egyesek mizantrópiával vádolják; Debray szerint csak nem törekszik arra, hogy mindenkinek a barátja legyen.

Debray tisztességes, mert

Besorolhatatlan ideológiai síkon: az egykori gerilla, aki Che Guevarával járta a bolíviai dzsungelt, aki Fidel Castro és Salvador Allende barátja volt, és aki a mai napig szélsőbaloldali elnökjelöltek mellett teszi le a voksát, végtelen tiszteletet érez de Gaulle tábornok iránt, mert az megtanította őt büszke franciának lenni; siratja azt a világot, ahol Michelet vagy Péguy neve mondott még valamit az embereknek; és Freudra hivatkozva a vallásos töltetű „szimbolikus tekintély” hiányának veszélyére hívja fel a figyelmet, ami a társadalom teljes felbomlásához vezethet.

Rendületlenül baloldalinak vallja magát, ám siet leszögezni: a régimódi, „valódi” baloldallal azonosul, „ami nem gyűlölte a franciákat, ami nem félt a néptől, sajátos életmóddal rendelkezett, mindenütt jelen volt, kapcsolatban állt a munkásokkal, az alkalmazottakkal, és nem a gazdag világpolgárok egyik frakcióját jelentette”. Az író szerint Franciaország egy fekete lyuk Európa közepén, ahogy Európa is egy fekete lyuk a világban: Paul Valéryt idézve úgy vélekedik, jelenleg annak a megsemmisítése zajlik, amelynek fennmaradása éppen hogy a civilizáció létoka: „elpusztítjuk a függetlenségi elvet, amelyen a politika valaha alapult, elpusztítjuk a katonaság intézményét, az iskolát; szégyelljük azt, amik vagyunk, nem tanítjuk többé a történelmet a gimnáziumban és az általános iskolában, a közvélemény-kutatásokra hagyatkozunk, és az élet minden területén a piacnak engedelmeskedünk.”

Debray, a nyugati imperializmustól és kizsákmányolástól sújtott harmadik világ népeinek híres védelmezője ugyancsak sokakat megdöbbentett azzal, amikor a közelmúltban ódát intézett a határokhoz; szerinte a határ „egy egyszerre szerethető és utálatos valami”, egy „nagyon is szükséges abszurditás”, korunk „illetlensége” pedig nem abból fakad, hogy túl sok határ van, hanem abból, hogy túl kevés.

De hogyan vált az egykori guerrilleróból – saját szavaival élve – „haladó szellemű reakciós”? 

A bolíviai kaland

Régis Debray 1940-ben született Párizsban liberális, burzsoá család sarjaként: apja, Georges Debray neves ügyvéd volt, ahogy anyja, Alexandre Janine-Debray is, aki később különféle gaullista formációk színeiben politikai téren is megmérettette magát, a hetvenes években pedig szenátorrá választották. A ragyogó szellemű fiatalt 1960-ben felvették a nagynevű francia elitképzőbe, az École normale supérieure-be, ahol nagy hatással volt rá a sztálinista filozófus, Louis Althusser; mozgalmi pályafutását a kommunista hallgatók szervezetének tagjaként kezdte meg.

A hatvanas évek elején Jean-Paul Sartre híres folyóirata, a Les Temps modernes megbízásából több utazást tett Dél-Amerikában, a gerillaháborút tanulmányozta. Elemzést írt a castrói politikáról, ami eljutott Che Guevarához, majd általa a kubai diktátorhoz is. A lenyűgözött Castro azon nyomban táviratot küldött a fiatal filozófusnak, meginvitálva őt egy konferenciára, Debray pedig természetesen igent mondott. Egy „vonzó, művelt, figyelmes” embert ismert meg a vezetőben, akivel barátságot is kötött. „Mi vezetett? Elutasítottam a burzsoá létezést, amibe beleszülettem, kíváncsi voltam a világra, biztos voltam abban, hogy Európa zsákutcában jár, és hogy ha valahol élhető szocializmus jönne létre, az eltérne a szovjet vagy a kínai modelltől” – emlékezett vissza később életének ezen szakaszára.

1966-ben aztán – névleg riporteri minőségben, ténylegesen Castro megbízottjaként – csatlakozott a bolíviai dzsungelben bolyongó Che Guevarához, a gerillavezér „Danton” néven hivatkozik a franciára naplójában. Debray-t azonban a Kordillerák lábánál csakhamar elfogták a bolíviai hatóságok, a börtönben állítólag meg is kínozták őt. Máig nem tisztázott, hogy pontosan mit kényszerítettek ki Debray-ből a kihallgatások során: egyesek szerint – maga Guevara lánya is ezzel vádolta meg az írót – információkat adhatott át a CIA-nak Che hollétéről egy enyhébb ítéletért cserébe, mások – köztük a kubai titkosszolgálat volt vezetője – cáfolják ezt a feltételezést. A francia elfogása kapcsán egyébként a gerillavezér azt az értesülését jegyezte fel naplójába, hogy Debray többet árulhatott el a szükségesnél.

Az írót harminc év börtönbüntetésre ítélte a katonai bíróság, illusztris személyek – így André Malraux, Jean-Paul Sartre és de Gaulle tábornok – közbenjárásának köszönhetően végül három év után szabadulhatott. Amikor 1971-ben visszatért Kubába,

ahogy a Moszkva szolgájává szegődött Castro öntelt viselkedése is. Ugyanebben az évben Salvador Allende fogadta, a chilei szocialista kísérletet az elnökkel készített interjúkötettel vette védelmébe, a következő években azonban mindinkább eltávolodott a baloldali utópiáktól. Átértékelte Guevara iránti rajongását: emlékirataiban azt írja, a gerillavezér tekintélyelvű és szektás gondolkodású figura volt, aki sohasem magyarázta el a parancsait, nem igyekezett megnyerni a tömegeket, Bolíviába pedig nem győzni, hanem meghalni ment. 1989-ben, Arnaldo Ochoa Sánchez tábornok kivégzésekor pedig végleg szakított a castrói rendszerrel.

1968 kolumbuszi ifjúsága

1978-ben, a diáklázadás tizedik évfordulóját övező ájtatos megemlékezések és közérdekű meghatódások idején adta ki Debray Mai 68: une contre-révolution réussie (’68 májusa: egy sikeres ellenforradalom) című rövid esszéjét; azóta se írtak talán pontosabb elemzést az akkori eseményekről. Az író már csak azért is elfogulatlan kritikát fogalmazhatott meg hatvannyolccal kapcsolatban, mert a diáklázadás idején éppen a világ másik végén a gyakorlatban élte meg azt, amiről Cohn-Benditék csak szájaltak a Sorbonne előadótermeiben. A hetvenes évek elején hazatérve Debray egy egészen más Franciaországot talált, mint amit 1965-ben maga mögött hagyott:

Debray esszéjének alaptézise az az – Amerikában egyébként banálisnak ható – megállapítás, hogy „a gazdasági liberalizmus nem áll frigyben a társadalmi konzervativizmussal”, sőt a kettő házassága természetellenes: „az értékek és a szerepek állandó változása az egyik előfeltétele a multinacionális kapitalizmus virágzásának; a változtasd meg az életed! a tőkeáramlás szlogenje is lehetne”. Hatvannyolc szélsőbalos, de főképp libertárius forradalmárai így hát akaratuk ellenére a kapitalizmus meg az american way of life végleges térnyerése előtt nyitották meg az utat azzal, hogy megkérdőjelezték az olyan ósdi, kevéssé profitábilis fogalmakat, mint a nemzet, a család vagy éppen a klasszikus értelemben vett osztályharc. Az egyetemi ifjúság Kolumbusz hibájába esett: azt hitték, a májusi események Kínába repítik őket, pedig csak Amerikába érkeztek meg: „Marxista jelszavakat hangoztattak, hogy egyszer és mindenkorra véget vessenek a marxizmusnak, az anarchia gyönyöreit ízlelgették, hogy az új kapitalista rend keserűsége általánossá váljon”.

A diáklázadás valójában elkerülhetetlen velejárója volt a háború után megindult gazdasági evolúciónak. 1968-ban két Franciaország létezett egyidejűleg, az egyiket ipar, a technológia, a tőkefelhalmozás, a globalizálódás szédítően gyors változásai jellemezték, mellette azonban a „társadalmi, intézményi” Franciaországot még mindig a papa gondolkodás- és viselkedésmódja uralta. Ez a helyzet gátat szabott a kapitalizmus kibontakozásának: hatvannyolc feladata az volt, hogy kiigazítsa ezt az eltérést, megszabadítsa Franciaországot azoktól a ballasztoktól, amelyek visszahúzták az Amerika felé vezető úton: a nemzet és a függetlenség, valamint a munkásosztály és a forradalom „kellemetlen” értékeitől.

Hatvannyolc tehát nem forradalom, hanem a rendszeren belüli mutáció volt Debray értelmezésében. A forradalmi helyzetet a fekete-fehér választások jellemzik, a diáklázadás azonban nem állított szembe egymással élesen két ellentétest tábort,

A barikádokat építő maoista fiatalság és a május 30-án de Gaulle mellett tömegesen kiálló, addig csendes többség, ha tudatlanul is, valójában ugyanazért a célért – a piac által uralt Franciaországért – küzdött, a ködös szólamok, az elaggott közösségi mítoszok megidézése pedig nem segítette a tisztánlátást: „minden tábor a múlt zászlóinak – a trikolór meg a piros-fekete zászlók – redőibe hajtotta a fejét, hogy ne kelljen szembesülniük a jelennel: himnusztalan és zászlótlan, színtelen és érzéstelen jelenünkkel”. A nacionalizmust és a kommunizmust egyszerre söpörték el az események: „A nemzet és a proletariátus egyszerre szolidáris és konkurens vallásai májusban a rituálék és a szakrális szavalatok őrületében múltak ki. A liturgiához való görcsös ragaszkodás a dogmák eltűnését takarta”.

„Természetes harmónia áll fenn ’68 májusának individualista lázadásai és a liberális kapitalizmus politikai és gazdasági szükségletei között. Megkérdőjelezés és dominancia, eretnekség és ortodoxia gyakorlatilag egybeolvadt” – folytatja Debray, rámutatva, hogy az új kapitalista rend elérte a „homeosztatikus érettség” állapotát, ahol még a felfordulás is a rendszer „dinamikus stabilitásához” járul hozzá. „A gépezet képessé vált arra, hogy rendet teremtsen a zűrzavar által”, „a szervezet magába olvasztja a szervezetlenség fázisait, nem mint a fejlődés improduktív költségeit, hanem mint annak motorját.” A létező szocializmusnak pont az volt a problémája, hogy nem engedhette meg magának a lázadás színjátékát: „A fejlett kapitalista rendszerben a krízis normális állapot, a jó egészség jele, a haladás hajtóereje – éppen a rend jelentené a rendszer halálát”.

A mindenféle tekintélytől irtózó, a forradalmi harc hagyományos módját (az „általános vonalnak”, a pártdirektíváknak való alárendelődést) megtagadó hatvannyolcasok pedig, miután kiábrándultak a szélsőbalos eszmékből, és megtértek a tisztes polgárok közösségébe,

„A neokapitalizmus az ellenkultúra összes erényével ékeskedve nyer teret”, „anarchisták és kapitalisták együtt törnek előre eltérő, de egybetartó utakon a történelem haladási irányában”, így az anarchokapitalizmus diadala elkerülhetetlen, még ha a „gaullisták és a kommunisták együttes erővel is szállnak vele szembe.”

Debray esszéje a tömegmédia éles kritikájával zárul, amelyet szintén hatvannyolc vezetett be a politikai életbe és a kultúrába: „A média logikája a halál logikája – azzal kezdi, hogy megöli a szavak, a történelem, az élet jelentését, végül pedig embereket gyilkol meg”. A puszta beszéd eseménnyé, a „bármi valamivé” vált, a forradalmi harc hagyományos értékeit – rejtőzés, türelem, csend – sutba vetették. Míg 1917 októbere a bikkfanyelvet hagyta örökül, hatvannyolc a „szélnyelvet” teremtette meg, az öncélú, lebegő beszédet, amely „nem ágyazódik be az érzéki, történelmi anyagiságba”.

Kortársiatlan elemzés

A nyolcvanas években Mitterrand elnök – baloldali imidzsét erősítendő – külpolitikai tanácsadójának nevezte ki Debray-t, ám az „igazság puszta gondolatára is allergiás”, képmutató államfő az író visszaemlékezése szerint soha nem hallgatta meg igazán őt, ráadásul az amerikai kultúra térnyerésével szemben rendületlenül kritikus, antiatlantista Debray diplomáciai útlevelét az Egyesült Államok próbálta visszavonatni –

Az utópiákból való kiábrándulás, majd az elnök melletti szerepvállalás kudarca érlelte meg az író pesszimizmusát, amely az elmúlt években egyre keményebb konzervativizmussá lényegült át. Robert Damien filozófus szerint ő az egyetlen baloldali gondolkodó, aki jobboldali kérdéseket tesz fel. A nosztalgikus Debray, aki „egyszer és mindenkorra elhatározta, hogy most már öreg lesz”, és Baudelaire-rel osztozik a „nemtetszés iránti arisztokratikus érzéken”, bevallottan kortársiatlanul, ám mégis éles szemmel reflektál a posztmodern kor kérdéseire. 

A radikális iszlám térnyerését szerinte a sajátos francia identitás eltűnése okozza: „abban az országban, ahová túl sok Coca-Colát öntenek, ajatollahok cseperednek fel”.

Macronra úgy tekint, mint annak a posztmodernitásnak a megtestesítőjére, amely nem tűr többé semmiféle köteléket, „nincs sorsa, nincs hovatartozása, és a lehető legkevesebb múlttal rendelkezik”, az elméletet pedig jobban kedveli az anyagnál; amúgy is, a kormányzás ma már nem jelent többet, mint „követni a kollektív érzelmeket, másképp mondva mutogatni magunkat a tévéképernyőn, és letárgyalni a Paris Match címlapjait”. 

És természetesen az Európai Unióról is megvan a véleménye. Szerinte nem lehet dekrétumok által létrehozni egy európai népet, az egyesült Európa mint politikai szereplő gondolata halva született, Európa csak akkor válhat stratégiai entitássá, ha határokat szab magának.