Háború Adyért: a baloldaliak és a fajvédők egykori küzdelme

Épp 97 évvel ezelőtt kulturális sajtóvita dúlt a liberális Nyugat körül csoportosuló írók és értelmiségiek, illetve az állami háttérrel létrehozott Napkelet zászlaja alá tömörülő nemzeti irodalmárok között. Míg az „ellenforradalmi” rendszer képes volt megnyerni magának néhány már korábban is nagynevű szerzőt – így a Nyugatos Schöpflin Aladár a Szózat színházrovatát szerkesztette, Kosztolányi Dezső antiszemita cikkeket írogatott álnéven, Gárdonyi Géza pedig még a numerus clausust is nyilvánosan védelmébe vette – addig akadt valaki, aki már nem tudott felszólnia a saját érdekében. Egyedül versei – gyakorta egymásnak ellentmondó, többszólamú és sokféle módon értelmezhető írások – tanúskodtak nézeteiről, melyeket tisztelői, ellenfelei, rokonai és egykori barátai a különböző szekértáborok érdekében rendre citáltak. Ady Endrét Jászi Oszkár „géniusznak” látta, míg Tisza István sommásan csak annyit mondott, hogy „Ady és a Nyugat levéltetvek a magyar kultúra pálmafáján”.  Rákosi Jenő talán már konkrétabb kritikát írt, mikor „dekadenciát” vélt felfedezni Ady verselésében, mely „már zavaros volt, néha az értelmetlenségig” , a polgári liberális Szász Károly pedig egy „betegesen egzaltált ember zavaros alkotásainak” vélte azt. 

 

Ady többszörösen is emészthetetlen volt a végletesen megosztott közvélemény számára: erdélyi nemesi származása és szabadkőművessége, szocializmusra hajazó, verseiben „vörös forradalomért” fohászkodó baloldali nézetei és önostorozó nacionalizmusa, istenes versei és önpusztító életvitele olyan kavalkádot jelentettek,

 

 

A Magyar Helikon helyesen írta 1921-ben, hogy „Ady katonái, a versei egymást ütik agyon”, hiszen vannak „értékesek, [és azok] amelyek nem is érdemesek az olvasásra”. Néhány tény azonban nem értelmezés kérdése volt: Ady valóban dekadens életet élt, megannyi szeretővel – és prostituálttal – volt alkalmi kapcsolata, melyek során szifilisszel fertőződött meg, emellett pedig súlyosan dohányzott és ivott. Mikor Krúdy Gyula 1925-ben megkísérelte megvédeni a költőt Ady Endre éjszakái című írásában, még abban sem sikerült szebb képet adnia Adyról: felnőtt férfiként még feketét rendelt mikor már az utolsó kocsmákat is zárták, majd két üveg borral a kabátzsebében, hagymától, szivartól, italtól és kölnitől bűzölögve megpróbálta megmászni a Nemzeti Múzeum lépcsője mellett álló szobrokat. Végül a földön kötött ki, csapzott hajjal, részegen.  

 

Ady fiatalon, az őszirózsás forradalom alatt halt meg nemi betegségeinek szövődményeként; egyesek szerint a baloldali hatalomátvételt még üdvözölte, kijelentve, hogy „soha szebbet száz menny” nem adhatott volna: öccse, Ady Lajos ezt később cáfolni gondolta. Ám írásai az előbbit tűnnek igazolni. A radikális-szabadkőműves és szocialista körökben mozgó Ady valóban a forradalom híve volt: verseiben a „pusztító Vörös Nap” eljöveteléért, a „vörös Délibáb” megvalósulásáért, a „vörös Csillag” felemelkedéséért imádkozik, melyek eltörlik az úri, reakciós Magyarországot.  Terjedelmes publicisztikájában pedig a „szocializmus hivatott dalnokának” hívta magát, és azt is leírta, hogy mi számára a „valóságos liberális”: a „szocialista, izgató” „forradalmár”. Ám mint A kitűzött vörös lobogó című cikkében kifejtette, magát nem is igazán látta liberálisnak: „A doktriner liberalizmus csődbe jutott. Radikalizmusra van szükség”. Máshol pedig hozzátette, hogy a magyar polgárság „Marx Károlynak és Lassalle Ferdinándnak, ezenkívül a proletárság magyar előharcosának, Dózsa Györgynek” kellene, hogy szobrot emeljen. Egyebütt arról írt, hogy „én nem vagyok közgazdász, [de] esküszöm Marxra”, megint máshol a templomok és zsinagógák lerombolására, és helyettük ipartelepek építésére tett javaslatot: egy helyen pedig az egyházi vagyon elkobzását és általános vagyondézsmát követelt. Cikkeinek kétezer oldalas gyűjteményében

 

 

Dacára – ezen a téren – egyértelmű és félreérthetetlen üzenetének, az Ady emléke feletti marakodás halála után rövidesen megkezdődött, és a húszas évek elején még javában dúlt. A szocialisták véleménye szerint – melyet legjobban ironikus módon az éppen kommunista korszakát élő Szabó Dezső fogalmazott meg a Tanácsköztársaság alatt kiadott Forradalmas Ady című írásában – Ady az új, igazságosabb vörös világ hirdetője volt: mint írta, „Ady tanítása[:] kapitalizmus és szabadverseny halál a versenyre képtelen magyarnak... Egyetlen menedék:... minden magyar...  vesse magát a szociálizmusba, hogy előkészítse a... kommunista világrendet”.  Eközben az „ellenforradalmárok” egy a zsidók által megrontott, fajmagyar szocialistát akartak látni Adyban, egy a „zsidó salak” alatt szenvedő baloldali nacionalistát, vergődő protestánst. Utóbbi véleménynek adott hangot Horváth János irodalomtörténész Aranytól Adyig című füzete, aki arról írt 1921-ben, hogy „Ady a zsidó behatás forgatagába vetette bele magát”, „melynek valódi céljait nem, vagy későn ismerte fel, s mely faltörő kosnak használta őt nemzete, sőt magyar faja érdekei ellen". Ady bukásáért a hagyományos liberalizmus felel, mely nem akarta meglátni benne a társadalmi igazságért küzdő fajmagyart, vonta le a konklúziót Horváth. Hasonló álláspontra helyezkedett Szekfű Gyula.

 

Lendvai István – akinek egyik legnagyobb inspirációja Ady volt – lelkesen köszöntötte Horváth könyvét, és azt írta, hogy minden magyar egyetemistának el kellene olvasnia azt, ugyanis a mű remekül összegzi, hogy a Rákosi Jenő-féle ódivatú liberális-konzervatív gondolat hogyan adta a zsidó faj kezére a magyar géniuszokat. A '44-45-re nyilasellenes ellenállóvá majd mártírrá váló költő – aki mindig sajnálta, hogy sosem találkozott élőben idoljával – 1920-ban még verset is közölt, melyben Ady zsidó eltévelyedését megvallja Isten előtt a mennyben, majd bocsánatot nyer: „Fajtám káromoltam, / országomat vertem, / Behemót sípjába / tüdőmet leheltem; / Gáncsolt bús fajomnak / lettem kergetője: / sékelek fejében / űztem temetőre”.  Horváth vagy Szekfű közel sem voltak ébredő magyarok, ám a dualizmus konzervatív-liberális rendszerének elítélésében egyetértett velük a Bajcsy nevet ekkor még nem használó Zsilinszky Endre, aki A magyar Ady című írásában ostorozta a múlt rendszert – és kísérelt meg valamifajta fajmagyar szabadverseny-kritikát kihámozni Ady baloldaliságából. Mint írta, a régi, „megvetett, gyűlölt” Magyarország iránt érzett „nagy undorban egyek vagyunk Adyval”, és a konzervatív-liberálisok kritikáját el kell utasítania, hiszen elsősorban azok regnálása felel Ady eltorzulásáért: „Ők gyűlölik Adyt, mert lápvirág volt; mi a lápot gyűlöljük”.

 

Szerinte, hogy meglássák Ady értékét, meg kéne vetniük a régi rendszert, „az egész háború előtt való két emberöltő egyetemes magyar bűneit is, a mélységes rothadásnak ama lápját, melynek tetején az idegenlelkű forradalmak undok, nyúlós növényvilága termett; az kellene, hogy meglássák a nemzeti színekkel kendőzött hazugságok, önáltatások, a szép szavak, az öncélú retorika, a kérődzött gondolatok Magyarországát is; ahol az atomjaira hulló társadalom beteg egyéni önzése és a jól szervezett idegen rablás űzte orgiáit . . . a gyümölcstelenül lehullott lángelmék és tehetségek szomorú Magyarországát”. 

 

Zsilinszky szélmalomharcot vívott, ha azt hitte, hogy Babits vagy Móricz szerették a régi Magyarországot; baloldali nézeteik éppen úgy szembementek a dualizmus konzervatív-liberális rendszerével, mint az ébredők faji, nacionalista antikapitalizmusa. Móricz azt írta egy Adynak címzett, megkésett sírversében, hogy „Rettenetes elgondolni. / Meghamisítják / életed minden jelentését”.  Az ébredők azonban találóan méltatták Ady antikapitalizmusát, és bár Babits is csak azt tudta írni, hogy „Ady nagyon távol állt attól, hogy a bolsevizmus költője legyen” – mely nem is lehetett, lévén hogy meghalt a Kun-rezsim előtt -, azt ő is kimondta, hogy „a parázs ég. A forradalom vérbe-szennybe fúlhat: a forradalom költője örökké él”.  

 

Szabó Dezső egyszer – noha más okokból – ezt az irodalmi csörtét „mű-Ady-vitának”, „a kettészakadt magyar irodalom hülye hazugságának”  nevezte, s ha akaratlanul is, de rátapintott a lényegre. Ironikus módon

 

 

mind a ketten elutasították a konzervatív-liberális Tisza, Rákosi és Herczeg Ady-kritikáját, mint egy a múlt rendszer, az úri Magyarország részéről érkező támadást. A vita egyedül azon a felületes kérdésen zajlott, hogy mennyire is volt zsidós Ady. 

 

Míg Lendvai úgy vélte, hogy Adyt megtévesztette a „kommunizmusnak nevezett héber svindli”, Babits azzal érvelt, hogy Ady a nagyobb képet, a magyar faj felszabadítását látta, és mivel Babits azt is tagadta, hogy a „zsidó jelleg", mint olyan, létezne („babonának tartom, hogy a zsidó valami minden mástól különböző misztikus fajta”), ezért a vitát azzal zárta le, hogy „egyébként [sem] méltó szót vesztegetni erre az ostobaságra”.  A vita ilyen szempontból természetesen teljességgel meddő volt: Ady nézeteivel erőszakos forradalmiságuk és szélsőbaloldali irányultságuk volt a gond, illetve a polgári rend teljes megtagadása, nem pedig az a tény, hogy dekadens és hitehagyott zsidókkal töltötte szabadidejét. Egyetlen polgári értékrendet valló ember sem nevezte volna a kommunizmust „héber svindlinek”, hiszen a szókapcsolat alapvetően azt feltételezi, hogy a Tanácsköztársaság valamifajta valós, értékes tartalmat elferdítő svindli, azaz átverés volt; ha nem a zsidóság vezette volna, akkor akár „jól” is meg lehetne csinálni. Babitsnak ezt kellett volna „ostobaságnak” neveznie, nem pedig azt, hogy léteznek zsidók, és hogy azok egyedi zsidó kultúrával rendelkeznek. Pironkodó válasza, miszerint Ady „nem is volt annyira zsidós”, csupán azt igazolja, hogy elméletben vallott liberalizmusa ellenére kevés fogalma volt a polgári elvekről.

 

A nacionalista-antikapitalista eszméket valló ébredők előtt pedig nem volt bűn Ady baloldalisága: ahogy Szabó Dezsőnek is elnézték kommunista cikkeit („Mennyi hittel hitte, hogyha vörös lobogó alatt is!”) és Móricznak is hajlandóak lettek volna megbocsátani (ha kommunista is volt, „de legalább vérbelien magyar”) úgy Ady szocializmusát is elfogadták. Lendvai úgy vélte, Ady magyar lángelme volt, „még ha olyan tragikus-furcsa sorsú is”, s a Szózat szerint „Ady azért mégis magyar volt és a miénk. Visszavettük. Magyarnak valljuk nemcsak lelke sólyom-szárnyalásában, de veréb-porbanfürdésében is”.  Zsilinszky is arról írt, hogy tiszteli „Adyt, a magyar faj e betegségben és bűnben is nagyszerű, világszép virágját”.  Meglepő, vagy sem, ám később a nyilasok is felvállalták Ady örökségét, méltatva, hogy „a föld és nép szociális problémáit mindenkit megelőzve látta meg”. Ahogy egy 1941-es cikk leírta, Ady „a mai nácik számára . . . tanulságos olvasmány”. Ezek a fajvédők vagy nyilasok Ady dekadenciáját a zsidók számlájára írták, és így senki sem felelt Babits azon mentegetőzésére, miszerint Ady „tökéletes, gyönyörű bezártságú életet élt”  – elvégre mindenki tudta, hogy ez nem volt igaz.

 

A halott Ady felett való meddő marakodást, melyet a baloldaliak és a fajvédők végeztek, végső soron talán a Kálvinista Szemle írta le a leghelyesebben, Lendvai versére és Babits válaszcikkére utalva: „Ady holtteste fölött két költő veszekszik. Az egyik, Lendvai István, magyar és keresztény, a másik, Babits Mihály, magyarul író és hitetlen. És mindegyik magáénak vallja őt . . . [Ám] nem sok joggal tiltakozhatunk az ellen, ha a Nyugat tényleg magának vindikálja őt. Mert akárhogy is igyekezzünk Ady egeket vívó szenvedelmeibe ősmagyarságot és egyebeket belemagyarázni, a szomorú tény az, hogy ez a kálvinista tőből kinőtt, tagadhatatlanul hatalmas tehetség kisiklott élet volt”. 

 

Az Adyval szembeni jobboldali kritikák persze szélsőségesek voltak – és sokszor éppen antiszemita érvelésből fakadtak –, ám lehetett valami abban a megállapításban – melyet egy Lendvainak címzett olvasói levél írt –, hogy Ady radikális baloldaliságát valamifajta méltatandó magyarsághivatásként leírni „holtan született kísérlet”. 

 

S végül ismét Szabó Dezső állapított meg még két fontos dolgot szertelen éleslátásában: egyrészt, hogy

 

 

Mikor Herczeg Ferenc azt írta, hogy egyetlen Ady-vers sincs, mely olvasásra érdemes lenne – még akkor is, ha egy „objektív mondat” erejéig elismerte, hogy „Adyt én fényes tehetségű költőnek tartom” –, Szabó így felelt rá: „Ugyan, Herczeg úr! Mit szólna Ön ahhoz, ha a parajdi büdösköves gyufa ezt az objektív mondatot mondaná: »A Napot én fényes világítású testnek tartom?« Lássa, Herczeg Ferenc, az ilyen egészségre mondja azt a művelt francia: »Vous êtes malade« [ön beteg].”  Való igaz, hogy Herczeg polgári értékrendje mellett messze nem volt olyan tehetséges – és az utókor előtt ismert – szerző, mint Ady; s ezért talán ismét Szabó Dezsőnek volt igaza, mikor egy 1921-es vezércikkében arról írt, hogy a konzervativizmus Adyt támadó íróiból „113 keresztény kurzus sem fog nagy költőt masszírozni . . . mert nem attól függ a magyar művészet aránya, hogy hányszor van a haza, a magyar és az Attila szó beletömve, hanem attól, hogy mennyire sajátosan magyar szellem milyen abszolút művészi értékekkel nyilatkozik meg”.