Jönnek, csak jönnek az új Károlyi Mihályok, és nyomukban a végzet ólálkodik

Nem valami hálás dolog, ha az ember sokat foglalkozik a XX. század eleji magyar történelemmel. Túlságosan sok dologban vélhet hasonlóságokat felfedezni az akkori, katasztrofális kimenetelű események és a jelen között.

Ugyanakkor joggal merül fel bennünk a kérdés: mégis, hol vannak a mai kihívások az akkoriakhoz képest, mi mérhető a mai gondjainkból például az első világháború szenvedéseihez? Szerencsére egyelőre semmi. Hatalmas isteni kegy, hogy az orosz–ukrán konfliktus megkímélni látszik hazánkat és Európát attól, hogy újabb nemzedék ismerje meg a csataterek véráztatta borzalmait, illetve egy újabb, iparivá és minden eddiginél személytelenebbé váló háború disztópiáját.

Aztán felötlenek bennünk az első és a második Balkán-háború szintén nem túl vidám epizódjai, amelyeknek véres tűzkeresztségeiben a szerb hadsereg a modern hadviselés megannyi csínját-bánját kitanulta, mintegy bemelegítésül a nagy megmérettetésre.

Vagy éppenséggel nem ismerte fel a harckocsiban rejlő katonai potenciált, és annak feltalálójával akarta kifizettetni a forradalmi harceszköz horribilis árú fejlesztését, jóval azelőtt, hogy nyugaton bárkinek is eszébe jutott volna tankot építeni.

És ilyenkor nem tudunk nem az Európai Unió bürokratáira gondolni, akiknek fontosabbak a szivárványos zászlók, az önsorsrontó zöldkvóták és az őshonos európai népek lecserélése a bevándorlókra, mint az, hogy az öreg kontinens lépést tudjon tartani a világ többi részével.

De azt a gondolatot is nehéz elhessegetnünk magunktól, hogy egyik szomszédunk – aki már jóval a háború előtt is azzal fenyegetőzött, hogy a tankjai két óra alatt a Balatonhoz érnek, ha úgy tartja úri kedve –, akárcsak 1914-re Szerbia, harci tapasztalatokban jócskán lekörözve minket, saját frusztrációiba csavarodva, egyre inkább lehetséges prédaként, illetve bűnbakként tekintget ránk vélt sérelmei bunkeréből. Sőt, már titkosszolgálati eszközökkel kóstolgat minket, és diplomáciai, politikai, gazdasági intrikákat folytat ellenünk.

És ezt az egészet csak megfejeli a hazai politikai helyzet: a liberális világrend épp visszaszorulóban lévő, de a haragjukat rajtunk kitölteni még épp elég erős képviselői – pont, ahogy az 1910-es években, és különösen a nagy világégés alatt – most sem restek propagandával, olcsó politikusok, hasznos hülyék finanszírozásával és egyéb nyomásgyakorlással

Sokan elfelejtik – vagy hála a történelemhamisító kommunista oktatásának, épp az ellenkezőjét hiszik –, hogy gróf Tisza István miniszterelnök a Monarchiában egyedüli kormányfőként tiltakozott Ferenc Józsefnél Szerbia megtámadása ellen. Négy év múlva, hála az akkori baloldali média és politika működésének, a nép már őt tartotta a háború és a sok szenvedés kizárólagos felelősének.

Alakja már-már démonivá vált, és egy személyben testesített meg minden gyászt és kínt, ami a háborús esztendők alatt a Magyar Királyság népére szakadt. A hosszú tűrés elnyűtte az emberek idegeit, a kétségbeesés és a harag pedig legyűrte bennük az objektív tények erejét, vagy egyáltalán az igényt arra, hogy ezeket figyelembe vegyék.

Amikor 1918. október 31-én a gyáva merénylők golyói kioltották az életét, gróf Tisza Istvánt már az ország leggyűlöltebb politikusának számított, aki végül önként vállalta még a széles körű népharag céltáblájának szerepét is, mert azt hitte, ezzel könnyít az országa helyzetén. Tévedett.

És, láss csodát, Tisza halálával nem oldódott meg varázsütésre minden. Hiába várták ezt oly sokan gyermeteg naivitással, és hiába hirdette minden fórumon évtizedekig ezt a koncleső, maroknyi politikai kalandor, akik az évek alatt jól jövedelmező karriert építettek az állam és a kormány szapulására. Sőt, ez csak az egyik első lökés volt a szakadék felé vezető lejtőn.

Ma is rengetegen keresnek egyszemélyi felelőst a bajaikra. Ma is sokan egy emberben látják minden rossz eredőjét, és azt hiszik, majd az ő „bűnhődésével” minden jobb lesz. Személyesen nekik utalják majd a korrupció útvesztőiben eltűnt pénzeket, az uniós források milliárdjaival pedig maga Ursula von der Leyen csönget majd be az ajtón. És nem látják, hogy ezzel is a bajok árját távol tartó gát falát csákányozzák, ahogy azzal is, hogy sorra húznák a nyakunkra az olyan kókler, küldött politikusokat,

1918-ban még elegendő volt egy félresikerült arisztokrata, akinek színeváltozásait ma egy egész sor percember tudja csak lekövetni, a népnemzeti mázba csomagolt, hamis függetlenségtől, a birodalom felé mutatott gerinctelen szervilizmuson, az emberek legaljasabb ösztöneire építő fösvénykurzuson és smucigtempón át, a forradalmi hevülettel és újabban már erőszakkal párosuló dilettantizmusig, illetve ezek tetszőleges keverékeiig láthattunk sok mindent az elmúlt másfél évtizedben.

Az igazán veszedelmes sárkányfogvetemények még csak most kezdik nyitogatni színes-szagos, hívogató és kacér szirmaikat. Csalfa nektárjuk bódító illata eddig nem csapott meg akkora tömegeket, mint 1918–19-ben. De már remegve várják, hogy újra Vénusz légycsapójaként zárulhassanak rá arra a sokaságra, amely naiv módon ismét bennük keresi a gyorsnak és egyszerűnek látszó megváltást, vélt vagy valós küszködéseitől.

Egyre jönnek és jönnek az új Károlyi Mihályok, az egyik beszélni, a másik gondolkodni, a harmadik viselkedni nem tud, a negyediknek egyik se megy, a legújabb pedig már nem is mond semmit, ami kicsit is megfogható volna, hiszen még a végén számonkérik, vagy valaki még a végén nem lesz képes belelátni a saját fantáziáit.

És azok, akiknek szívből köszönhetjük, hogy sosem hagytak minket kimaradni az elmúlt évszázad világzúzó, országemésztő konfliktusaiból, most is ugyanolyan sóvár tekintetekkel méregetnek minket, mint 1914 környékén. És várják, hogy mikor kapjuk be végre a csalit, mikor ugrunk már be.

Mert már nem elég, hogy a kedvükért a nullára gyalultuk az iparunkat, felszámoltuk a mezőgazdaságunkat, a piacainkat és munkaerőnket pedig teljesen kiszolgáltattuk nekik, hogy most már a cserébe felénk lökött alamizsnát se kaphassuk meg:

Még azt is, ami magyarrá és európaivá tesz minket, mert ők már rég eltékozolták és tilosnak bélyegezték a saját nemzeti érzéseiket és európaiságukat.

Ahogy a nagy világégés idején, most is mi vagyunk az egyik akadály, ami a régiós céljaik útjában áll. És most is szeretnék kiküszöbölni ezt az akadályt. A következmények pedig éppolyan pusztítóak lennének, mint a múlt század első felétől napjainkig voltak.

Kérdés, hogyha most hallgatunk a Károlyi Mihályok szirén énekére, és keblünkre öleljük azokat, akik legszívesebben a föld színéről is eltörölnének minket, lesz-e erőnk kibírni egy újabb kataklizmát, és meg tudunk-e maradni egy újabb sorscsapás után?

***

Fotó: Fortepan / Francia Nemzeti Könyvtár