Ki kellene vonulni? Rod Dreher The Benedict Option című kötetéről

A nemrég a Mandinernek interjút adó Rod Dreher kötetét első ránézésre egy nagy gondolatokat megismétlő, azokat aprópénzre váltó, a világ hanyatlása felett kesergő munkának gondoltam, ami ráadásul amerikaiaknak szól, tehát Magyarországon nem túl releváns. Gondoltam, ez is egy újabb tétel a mind szélesedő válságirodalomban, amit pár év múlva elfelejtünk.

Mi sem áll távolabb a valóságtól.

Vannak pillanatok, amikor elménkben összerendezőnek, összeállnak a dolgok, amikor hirtelen tisztán látjuk a nagy egészt, s amikor rájövünk: ahelyett, hogy megpróbálnánk kiegyensúlyozni az ellentéteket, pár dologban ki kell éleznünk a konfliktust, és választanunk kell. Nos, Dreher könyve ehhez segíthet hozzá. 

Mire gondolok? Pár éve különös publicisztikai vita folyt amerikai konzervatív és keresztény véleményportálokon:

Az egyébként baráti vita nem baloldaliak és jobboldaliak közt zajlott, hanem jobboldaliak és jobboldaliak közt. Ha tetszik: neokon és kommunitárius keresztények közt. Az első csoport szerint a liberális demokrácia alapvetően semleges dolog, amiben mindenkinek, így a keresztényeknek is lehetőségük van az elképzelésük szerinti életre; a második csoport szerint ez öncsalás, a keresztényeknek pedig jobban kell koncentrálniuk saját közösségeikre és a lokális közéletre, az amúgy is menthetetlen nagypolitika helyett. (Ezt a vitát a Konzervatív reneszánsz az Egyesült Államokban című Századvég-kötet egyik tanulmányában foglaltam össze.)

Dreher a Mandinernek adott interjújában leszögezte: „Az én feladatomnak azt tartom, hogy segítsek konzervatív, keresztény testvéreimnek, hogy felkészüljenek a keményebb időkre”.

„Trump szélhámos, nem egy Orbán, az biztos” – Rod Dreher a Mandinernek

Keményebb idők? 2016 nyarán sosem látott özönvíz öntötte el Dreher szűkebb pátriáját, Louisianát. Olyan házak, tájak kerültek víz alá, amelyek még sosem. Az amúgy is hurrikánok, áradások, nagy esőzések sújtotta terület lakosai közül sokan széttárták a karjukat: ilyenre nem készültek, nem tudták, hogy akár ilyen özönvíz is jöhet. De jött. Egyébiránt sokan egymáshoz mentek át, borozással, kártyázással, beszélgetéssel bekkelték ki az ítéletidőt, s az emberek sokat segítettek egymásnak. Nos, Dreher így látja mai szellemi állapotunkat: itt vannak az idők jelei, hogy nagy társadalmi felfordulás jön (melegházasság, gyűlöletbeszéd-törvények, safe space-mozgalom, egyre több beperelt keresztény vállalkozás, LMBT-szabályzatok a vállalatoknál), de sokan nem készülnek fel. Ő ebben szeretne segíteni.

A megoldás pedig: egymás segítése és a közösségi lét.

A felkészítést a mostani válság gyökereinek feltárásával kezdi a szerző (The Roots of the Crisis), a válság pedig nem Trump megválasztásával, nem is Obamával vagy Reagannel vagy a világháborúval, Hitlerrel vagy Sztálinnal kezdődött, nem is kapitalizmussal vagy a felvilágosodással, hanem még a középkorban, William Ockham nominalizmusával – ezt a gondolatot alighanem Richard Weavertől kölcsönzi szerzőnk.

De miért pont azzal? Miért nem akkor már a görögöknél vagy Ádámnál és Évánál? Minek visszamenni a középkorig?

A középkorban a világ még nem volt varázstalanítva – amin nem csak azt értem, hogy az emberek hittek mindenféle babonás dologban és népi varázslásban, hanem hogy a középkori ember mindenben érezte Isten jelenlétét és rendelését. Sokkal közvetlenebbül, mint mi. Ennek filozófiai megfogalmazása volt a metafizikai realizmus, ami annyira egyszerű, mint amilyen rosszul hangzik: a teremtett világ dolgainak rajtunk kívül álló, objektív, Isten által adott rendeltetésük van (beleértve magát az embert is), ha tetszik, objektív természete.

Ezt kérdőjelezte meg a nominalizmus, mondván, ilyen nem létezik, a dolgoknak az ember ad értelmet. Ezt követte az Isten helyett az embert középpontba helyező reneszánsz, a keresztény társadalom szétszakadását eredményező reformáció, a tudományt minden dolgok mércéjévé tevő tudományos forradalom, majd a felvilágosodás, ami szerint – teljes ellentétben a középkori szemlélettel – csak egy valami biztos, saját magunk léte, és a vallás helyett az észt helyezte piedesztálra; végül jött az ipari forradalom, a hatvanas években pedig a szexuális forradalom. 

Ahogy a Hanyatlás Nagy Konzervatív Könyvében (vagy Kiskátéjában) meg van írva – mondhatnánk. Csak az baj, hogy mindez igaz. Ez nem azt jelenti, hogy a reneszánsz, a felvilágosodás, az ipari és a szexuális forradalom semmi jót nem hozott volna – de ha a nyugati civilizáció történetének folyamatát nézzük, akkor

ami szerint ezek a fejlemények ugyan hozzájárulhattak ezzel-azzal anyagi és esetleg mentális jólétünkhöz, de végső soron mégis a társadalom dezorientációjához és széteséséhez vezettek.

Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkét elveszti?

Egyértelmű például a kontraszt a világot rajtunk kívül álló, objektív létezőnek tekintő premodern elképzelés és azon posztmodern felfogás között, amit a feminizmus és a gender-elméletek is képviselnek, és ami szerint a világot nem tudjuk megismerni a maga valójában, mert a nyelv börtönébe vagyunk zárva, a világot pedig mi konstruáljuk.

Amikor azt írom, hogy ilyenkor a nagy egészt nézve kiegyensúlyozás helyett választani kell, arra gondolok: sok mindent valóban konstruálunk, ebben igaza lehet feministáknak, gender-tudósoknak – és ha megállnék itt, akkor kiegyensúlyoztam két álláspontot, mondván: ebben is van igazság.

A baj az, hogy a teljes igazság mégis ennek az ellenkezője: a dolgok objektív rendeltetése. Nem legyinthetünk semlegességet kiáltva, ha a részigazságok nagy tévedést hivatottak leplezni. Az ocsú elválik a búzától.

Dreher megállapítja, hogy a mai Amerikában (és ez a Nyugat jelentős részére igaz szerintem)

Áttört a melegházasság, s ma már az énközpontú, felvilágosult-romantikus önmegvalósító individualizmus a transzneműség magasztalásában csúcsosodik ki, ami az antropológia tagadása. A keresztényeknek és konzervatívoknak pedig szembe kell nézniük azzal, hogy máris megkezdődött ellenük a harc, hiszen a vallásszabadságot már a diszkrimináció leplezésének tartják, sorra perlik a melegházasságra tortát nem sütő pékségeket, fényképezést nem vállaló fotósokat, virágot nem adó virágosokat. Szó sincs már semlegességről.

A progresszióval egyet nem értőket ki akarják szorítani a közéletből, vagy akár kriminalizálni is akarják. 

Még nagyobb probléma, hogy a felvilágosult alapítók deista szellemiségét követve az amerikai kereszténység nagy része a Moralisztikus Terapeutikus Deizmus követője, ami szerint a lényeg, hogy jól érezzük magunkat a világban, és ha kell, kérjünk segítséget Istenről, Ő pedig pusztán annyit akar, hogy legyünk jó emberek – és ennyi. De még a hagyományosabb keresztény közösségek gyermekei sem ismerik saját felekezetük tanítását, sem a nyugat örökségét. Sok keresztény pedig a Republikánus Párt vallásos tagozatának tartja a saját gyülekezetét, és a kapitalizmus minden formáját Istentől valónak ismeri – fel nem ismerve, hogy a fogyasztói kultúra hogyan rombolja például a családokat. 

Miközben a válság okainál Alasdair MacIntyre, Richard Weaver és C. S. Lewis munkáit hívja segítségül Dreher, itt Philip Rieff szekuláris zsidó szerzőhöz fordul, aki élesen elítélte, hogy a nyugat magasabb eszmények és egyértelműen kötő szabályok helyett az önszórakoztatásba és kényelembe menekült. 

Dreher diagnózisából levonható a következtetés: a semleges időknek vége, a semleges állam eszméje csak átmenet volt, rövid ideig tartó, kényes egyensúly, ami igazi megalapozatlansága miatt nem tarthatott volna sokkal tovább.

csak most nem egy kereszténység előtti, hanem egy kereszténység utáni, posztkeresztény korban, amit Dreher „a modernitás híg folyadékának” vagy „képlékeny modernitásnak” (liquid modernity) nevez, ahol semmi sem biztos, semmilyen kapaszkodó és semmilyen stabilitás nincs. 

Ez aztán a reménytelen hanyatlás! De mit lehet csinálni? Hiszen – ismeri be Dreher – nem tudjuk visszaállítani az órát évszázadokkal. Leszámítva azt, hogy a metafizikai realizmust azért – tűnik ki soraiból – ma is meg lehet vallani.

valamint a helyi szinten való, hagyományokhoz igazodó közösségi és közéleti tevékenységet emeli ki, MacIntyre-hoz és a kommunitáriusokhoz hasonlóan.

Bővebben? Az ilyen közösségi élet példáit keresve és listázva Dreher az itáliai Nurciában találja magát, Szent Benedek újra élettel teli kolostorában, bencés szerzetesek között. És itt a szerzetesek életét és Benedek reguláját tanulmányozva néhány, a világi életben is alkalmazható alapelvet talál: rend, imádság, munka, a jellemet a nagy kihívásokra kis kihívásokkal formáló aszketikus gyakorlatokra (lemondás), stabilitásra (ami különösen hiányzik a képlékeny modernitásból), közösségre, vendégfogadásra és egyensúlyra.

A stabilitásról Dreher elmondja: ő maga számtalanszor váltott lakóhelyet és kétszer felekezetet. Nővére ezzel szemben ugyanott élt, ahol felnőttek, egy louisianai kisvárosban; középiskolai barátjához ment hozzá, gyermekeit ugyanabban a templomban kereszteltette meg, ahol őket is megkeresztelték. Amikor rákos lett, 19 hónapos küzdelme folyamán folyamatosan körülötte volt és segítette őt a helyi közösség. Ez akkora benyomással volt Rod Dreherre, hogy nővére halála után nem sokkal a közelben telepedett le családjával. Nem hiába rendelte el Szent Benedek, hogy egy szerzetesnek egy kolostorban kell leélnie az életét, nem lehet kolostorról kolostorra vándorolni.

Majd a kommunizmustól nyögő Csehországból idéz példákat: Václav Klaust és Václav Benda „antipolitikai politikáját” és „párhuzamos poliszát”, amelyekkel a belső ellenállás képzését, életét próbálták megszervezni. Ezek alapján

Mindazonáltal a nagypolitikában is van dolga a keresztényeknek: a végsőkig védelmezni kell a vallásszabadságot.

A keresztény egyházaknak újra fel kell fedezniük saját hagyományukat, amelyet tudatosan kell továbbadni, tanítani, mivel a mai átlagos amerikai keresztény fiatal semmit nem tud saját vallásáról. Különösen ajánlja Dreher az egyházatyák írásait. Mindehhez fontos a megfelelő liturgia is, amelyben elsősorban nem mi szólunk Istenhez, hanem Isten szól hozzánk, s nem csak ülünk, hanem a testmozgás is követi a történéseket. 

A keresztény falu ideájáról beszélve Dreher az otthont kis monasztikus kolostornak írja le. Figyelmeztet ugyanakkor: nem szabad bálványként tisztelni a családot, nem szabad például túl szigorúnak lenni a gyerekekkel és nem szabad fanatikus módon elzárkózni a külvilágtól. Különösen fontos a helyi közösséggel való kapcsolattartás, de a közösséget sem szabad idealizálni. A konzervatív felekezeteknek – katolikusok, ortodoxok, régimódi protestánsok – össze kell fogniuk a közös ellenséggel szemben. 

Rod Dreher külön kitér az oktatásra, mivel úgy látja, sem a keresztények nem tudnak sokat saját vallásukról, sem az amerikaiak a nyugati világról. Az oktatásban elterjedt az a szemlélet, ami „releváns”, kortárs műveket szeretne olvastatni, ha egyáltalán olvastatni akar valamit is, a több erőfeszítést igénylő klasszikusok kiszorulnak. Ezért szerzőnk az éppen a mai akadémiai baloldal által elátkozott módszert részesíti előnyben: a „nagy hagyomány” (Great Tradition) és a klasszikus könyvek (Great Books) megközelítését, valamint a hét szabad művészet oktatását. Ez a rész különösen is figyelmeztetőleg hathat Magyarországon, ahol még megtanítjuk a klasszikusokat, de folyamatosan a készségek fejlesztésének és a gyakorlati ismeretek elsőségének fontosságáról hallunk. Ha ennek megfelelően átalakítjuk egyszer az oktatást, akkor sem szabad a fürdővízzel együtt a gyereket kidobni az ablakon, és átesni a ló másik oldalára. 

Mivel a keresztények egyre inkább nyomás alatt vannak az amerikai társadalomban, fel kell készülni rá, hogy bizonyos szakmákból kiszorulnak, és esetleg ez nehezebb élettel, nehezebb munkával jár.

a progresszív szabályzatokat a munkavállalókkal aláírató multikkal, ugyanakkor bölcsnek kell lenni: az érzékenyítő videók megnézése még nem jelenti azt, hogy valaki feladja a hitét. Viszont biztos, hogy újra meg kell tanulni értékelni a fizikai munkát, valamint kreatívnak kell lenni a vállalkozásban, és tudatosan kell majd a keresztényeknek egymást segíteniük. Mindez nem disztópia, hanem már terjedő valóság. 

Dreher az egyik legnagyobb problémának a mindenhová betüremkedő technológiát, internetet tartja, ami miatt például nagyon nehéz elérni, hogy a gyermekek ne találkozzanak pornóval. Így a tudatos internetkezelést emeli ki könyve vége felé, az utolsó fejezetben pedig – megint csak egy Igazi Konzervatívtól elvárható módon – technoszkeptikus gondolatokat fogalmaz meg.

Rod Dreher rámutat: az olyan techguruk, mint Steve Jobs, nem adtak okostelefont gyermekeik kezébe, s a New York Times egyik techszerzője,  Chris Anderson szakújságíró szigorú szabályokat vezetett be otthon ez ügyben, mivel nagyon jól ismeri a technika veszélyeit. Nem túl meglepő módon Dreher kötete végén Dante Isteni színjátékával példálózik, majd a kétkezi munka és a személyes kapcsolatok ápolásának fontosságára hívja fel a figyelmet, valamint arra, hogy kérdőjelezzük meg a haladást és ne gondolkodjunk mechanikusan.

Például szerinte tudatosan netböjtöt kell tartanunk. Mivel az ember test és lélek, ezért a testi mivoltunkat sem hanyagolhatjuk el, márpedig a mai világ ebbe az irányba hat; ezen segít a kétkezi munka, meg az, amikor piszkosak leszünk és büdösek, és a kapcsolatok személyes ápolása is.

Rod Dreher figyelmeztet: a technika nem semleges morálisan. A mai telefonos kütyük világában a praktikus tudás (techné) uralkodik, míg a reflektált tudás, az episteme, amit szemlélődés által érünk el, kiszorult a „használatból”. Nincs időnk, mindig a telefon után kapunk, túl gyors a világ és túl széttöredezett, ráadásul állandóan multitaskingolunk. A középkor ezzel ellentétben a szemlélődés, kontemplációt értékelte a legtöbbre, ezért volt a világa rendezett. 

Dreher kötete számos filozófus gondolatait váltja nagyon helyesen aprópénzre, fordítja le mindennapi cselekvésre. Nem új gondolatokat nyújt, hanem értelmezi az idők jeleit, összegez, tudatosságra ösztökél és cselekvési útmutatót nyújt. Sok kifogást lehet felhozni ellene, de ő legalább megpróbálta. Magyarországon a helyzet nem olyan, mint Amerikában, de bizony nem árt egyik szemünket Amerikán tartani, lehet, hogy a jövőt látjuk magunk előtt. Jó esetben meg tudjuk akadályozni, hogy odáig jussunk (de a technológiát mi sem tudjuk megállítani), a dreheri útmutatás azonban bármikor jól jöhet. 

Rod Dreher (1967, Baton Rouge, Louisiana) amerikai szerző, publicista, 1989-ben végzett a Louisiana State Universityn, újságírás szakon. Tradicionalista konzervatívként határozza meg magát, és vizsgálta az általa „granola konzervativizmusnak” nevezett irányzatot, ami nagy hangsúlyt fektet a környezet megóvására. Rod Dreher metodista családban nevelkedett, de 1993-ban katolizált, majd a pedofilbotrányok hatására 2006-ban áttért az ortodox keresztény egyházba. Crunchy Cons című könyve első kiadása 2006-ban, második, átdolgozott kiadása 2010-ben jelent meg (Crunchy Cons: The New Conservative Counterculture and Its Return to Roots); 2011-ben jelent meg második kötete, a How Dante Can Save Your Life, amiben arról ír, hogyan segített neki nővére halála után Dante Isteni színjátéka. A keresztények helyzetéről szóló The Benedict Option 2017-ben látott napvilágot. Dreher emellett számos lap munkatársa, ír többek közt a National Review-ba, a Weekly Standardbe és a Wall Street Journalba is. Házas, három gyermek édesapja.