Azt hihetnénk, hogy ha egy katolikus közösség vezetőjével ülünk le beszélgetni, pappal kávézunk majd. De ön világi.

Nem vagyok világi, mivel diakónus vagyok, ami már klerikusnak számít, az egyházi rend legalsó fokozata. Viszont ötgyermekes apuka is vagyok. A diakónus az egyetlen  az egyházban, aki mind a hét szentséget felveheti, ezt csak a diakónus tudja megtenni, hiszen házas férfiakat is felszentelnek. Ezt még a pápa sem tudja utánunk csinálni…

Mit ünnepelt a Magyar Katolikus Karizmatikus Megújulás szombaton?

Most a megújulás világszinten való indulásának kezdetét ünnepeljük. Ez a mozgalom teljesen spontán jött létre, és igazából nincsenek alapítói. De volt egy csoport, aminek a Szentlélek-tapasztalatához kötjük az indulást. 1967. február 18-án este egy amerikai lelkigyakorlatos házban katolikus egyetemisták, a Notre Dame Egyetem hallgatói és oktatói együtt töltöttek egy hétvégét, és azon tűnődtek, hogy a mai egyház miért nem olyan, mint amilyen az Apostolok Cselekedeteinek egyháza. Szóval hogy mi hiányzik ahhoz, hogy azt a dinamizmust, szellemi pezsgést, azt az erőt megtapasztalják és átadják. Miért nem olyan az evangelizáció, az igehirdetés, és miért nincsenek csodák, ami az ősegyházban mindennapos volt. Az egyik esti imában pedig spontán módon „áttört” a Szentlélek, és ugyanazokat a dolgokat kezdték el tapasztalni, amit az első pünkösd leírásánál olvasunk a Szentírásban. Mély istentapasztalat, Isten szeretetének mély átélése. Fellépett a nyelvek adománya és kézrátétellel imádkoztak egymásért, felhangoztak próféciák.

Egyes teológiai irányzatok szerint az ilyen csodák az apostolok korával eltűntek.

A karizmatikus megújulás központi értéke a Szentlélek megismerése, akiről azt mondták, hogy ő volt az elfeledett isteni személy szinte a huszadik századig. És pont az előző század elején protestáns körökben kitört  pünkösdi karizmatikus ébredés váltotta ki azt a teológiai reflexiót, ami miatt megelevenedett a Szentlélekről szóló tanítás. A II. Vatikáni Zsinat kimondottan elhozta a Szentlélek teológiájának reneszánszát, és a Lumen Gentium című dokumentumban leszögezte, hogy a Szentlélek ma is szabadon osztogatja ajándékait. Az evangélium hirdetése, a tanúságtétel minden keresztény hívő feladata, nem csak a papoké. II. János Pál a Redemptoris Missio című missziós enciklikájában felfesti az Aposotolok Cselekedetei egyházképét, mondván, nekünk is úgy kell élni és cselekedni, a misszió alapfeltétele pedig a pünkösd. A katolikus egyház hivatalos tanítása szerint tehát teljesen rendben van, amit csinálunk.  A karizmatikus mozgalom egyébként egyszerre mélyen katolikus és mélyen ökumenikus.

Mi különböztet meg egy karizmatikus katolikust egy normál hívőtől?

Minden „normál” katolikus hívő párbeszédre törekszik Istennel, így nem sok különbözteti meg egy karizmatikustól. Nem gettóba zárva képzeljük el magunkat. Én karizmatikusnak tartom Barsi Balázst is, aki persze ezt valószínűleg kikérné magának. Odavagyok Balázs atyáért, akkor is, ha éppen kritizál minket. Minden katolikus valahol per definitionem karizmatikus is. Én inkább azt mondanám, hogy mi ebben pusztán csak tudatosabbak vagyunk, és belehelyezzük ebbe a bibliai perspektívába, ami nagyon megnyitja a hit világát. 

Hogy kell elképzelni, amikor valaki nyelveken beszél? Halandzsa tör fel belőle, vagy egy ókori nyelv, esetleg konkrétan egy mai nyelv, amit korábban nem tanult?

Az adományokat, tehát a karizmákat, amelyekre rákérdezett, a klasszikus teológia is felosztja rendes és rendkívüli adományokra. Szerintem ugyanakkor találóbb lenne megszokott és szokatlan karizmákról beszélni. Ugyanakkor az Újszövetség karizmalistái is keverve hozzák ezeket. Mi a megszokott? Vendégszeretet, diakónia, vezetői képesség, ilyenek. Szerintem a karizmatikus mozgalmat rá kell nyitni a megszokott karizmákra, hogy az egyházzal is megéljük az egységet, ugyanakkor a nem karizmatikus világot megnyitnám a rendkívüli karizmák felé. Egyébként betegeket, hajléktalanokat gondozni sokkal nehezebb, mint nyelveken szólni, számomra a karitatív tevékenység sokkal rendkívülibb. A nyelvek adománya játékos karizma, ami szellemi dimenziókat nyit meg. Ezt úgy kell elképzelni, hogy valaki olyan nyelven kezd el szólni imádság, dicsőítés közben, amit ő maga sem ért. De nem extázisról beszélünk, hanem egy belső indíttatásról. 

És mire jó ez?

Szent Pál azt mondja, hogy aki nyelveken szól, önmagát építi, tehát az istenkapcsolatát építi.

És a prófécia?

Amikor a közösséggel már jobban benne vagyunk a dicsőítésben, eljutottunk abba az állapotba, hogy szemléljük Krisztust, ilyenkor szokott előfordulni, hogy valaki úgy érzi, régóta van benne egy-egy visszatérő gondolat, ami talán nem őtőle származik. És akkor ő ezt kimondja, mint Jézus aktuális üzenetét. A többieknek pedig meg kell ítélniük, hogy ez hiteles vagy nem. De ez sem extázisban történik, szeretném erről is lehámozni a túlzottan misztikus körítést. Isteni inspirációi minden hívőnek vannak időnként, maximum nem ilyen nyilvánvaló és nem mondja ki.

Intézmény és karizma viszonya örök téma a katolikus egyházban. Hogyan passzolnak bele a katolikus egységbe?

A nyugati egyház különösen is szakértője ennek a feszültségnek, mert itt mindig hemzsegtek az Istentől inspirált alakok, akik aztán többnyire szent rendalapítókként vonultak be a történelembe. A maguk idejében viszont nagyon nehéz volt őket elhelyezni az egyházban. Hasonló a helyzet a karizmatikus megújulással is, csak itt nem egy-egy kiemelkedő személyről van szó, hanem inkább hívők csoportjairól. Ráadásul mi ugyan próbáljuk kicsit összefogni a karizmatikusokat, de az új csoportok a mi struktúránkon kívül jönnek létre.

A mozgalom részéről ugyanakkor megvan a törekvés az egységre, és az egyház részéről is megvan a törekvés arra, hogy integrálja ezeket a csoportokat. VI. Pál pápa azt mondta, hogy a karizmatikus megújulás esély az egyház és a világ számára is. A pápák vele kezdve mind üdvözölték és bátorították a mozgalmat. Nemrég készítettük el a statútumunkat, és a szövetség tiszteletbeli elnökségét elvállalta Varga László kaposvári püspök. Mi hiszünk abban, hogy aki megtér és elfogadja Jézus Krisztust, annak tényleg megváltozik az élete. Nem ugyanaz hívőnek és nem hívőnek lenni.

Ma divat az ősegyházra hivatkozni, mint ideális időszakra. De miért kell kihagyni az azóta eltelt 1500 évet? Mi van a középkorral például? Mennyire lehet visszatérni az ősegyházhoz?

A mai történelmi szituáció itt, Európában nagyon hasonló ahhoz, ami az ősegyház idejében volt. Rokon a két helyzet, mert mindkét korban, akkor és most a kereszténységnek egy kulturálisan idegen környezetben kell helyt állnia. A középkori egyházhoz sajnos nincs módunk visszatérni, bármennyire szeretnénk, mert az az egész társadalmat átható népegyház volt. Akkor a keresztény közösség egyenlő volt a faluközösséggel. Nagyon szeretném, ha ez így lenne ma is, de nincs így. Egy falusi imádkozó csoport ma pici sziget a falujában. Sőt,

ha a rengeteg városi keresztény közösséget nézzük. Nincs is más lehetőségünk, mint a személyes kapcsolatokra alapozó, informális közösségi modellt megélni. A vagyonközösség persze nehézkes ügy ma, szóval nem mindenben könnyű visszahozni az ősegyházi modelleket sem, de inspirálódunk az ősegyházból. Az egyház még mindig sokszor szerepzavarban van, még mindig nem tudjuk, mit kezdjünk a modernnel, és már a posztmodernben vagyunk!

Ferenc pápával mintha újra felerősödött volna az a taktikai vita az egyházon belül, hogy a modernitással való szembenállás a gyümölcsöző, vagy a modernitás felé való nyitás. Hogyan látják önök az egyház és a modernitás viszonyát?

Hadd mondjam azt, hogy mi megtaláltuk a megoldást! A két álláspontot nem szabad kijátszani egymás ellen. Tragikusnak tartom, hogy szinte már minden kérdésben elfelejtettük azt, hogy a széttartó álláspontokat együtt kell tartani. Pedig ez régen a katolikus gondolkodás fő jellemzője volt. Volt, hogy kétszáz évig sem tudták valamire a választ, például ott az ariánus válság, ami ha rosszul dől el, ma nincs egyház. Krisztus Isten vagy ember volt? Aztán kilyukadtak annál az álláspontnál, amit addig is hittek, hogy istenember. Miért kellene mindenre azonnal tudnunk a választ?

Az európai kultúra válságjele, hogy föladta azt, hogy széttartó tendenciákat együtt tartsunk. Ebből egyoldalúság lesz, és sem a valóságot nem fogjuk megismerni, sem az igazságot, sem a kettőt együtt.

A karizmatikus megújulás mindkét szempontot fontosnak tartja, és a kettő termékeny viszonyát hangsúlyozzuk. Nyitottak vagyunk bárkire, például sok roma és hajléktalan tagunk van. Azt tapasztaljuk, hogy az emberek nem veszik rossz néven, ha megtérésről, bűnről, új életről beszélünk nekik. Sokan sokáig a közösség perifériáján maradnak, amíg döntenek. Szerintem mesterkélt ellentét a nyitás és az ortodoxia szembeállítása. Szerintem vonzó a szeretetteli ortodoxia! A karizmatikusok azt szokták mondani, azért vagyunk, hogy megszűnjünk:

A karizmatikus mozgalom egyik ismert sajátossága a gitáros mise, amivel az ifjúsághoz szeretnének közelíteni. Viszont a hatvanas évek gitáros zenéje, amiből a gitáros misezene táplálkozik, már évtizedek óta nem az aktuális ifjúság zenéje. A hatvanas évek zenéje a nagyapám és esetleg a szüleim korosztályának a zenéje. Ha kortárs könnyűzenével szeretnék megfogni a fiatalokat, akkor már rég mindenféle metál-, techno- és r'n'b-miséknek kellene komponálódniuk. 

Egyrészt van fejlődés. A klasszikus gitáros mise valóban Beatles-hangzás, de a mai keresztény gitáros zene inkább már U2-hangzású, mennek a torzított gitárok. Ez a dicsőítő fesztiválokra is áll. Technós-szintis zenéket is hallottam már misén, de heavy metal-misét nehezen tudnék elképzelni. Az egyház mindig követte a kor zenei ízlését valamennyire. Már a gregorián is egy felújító törekvés volt a maga idején. Nálunk a népénekek taroltak, ami mindennek nevezhető, csak liturgikus alapúnak és klasszikusnak nem… Az igaz, hogy ma már a beatgeneráció hetven felett van. De én nem látok ellentétet a beatmise és a gregorián között sem, senkit nem akadályozunk abban, hogy tovább lépjen és elmerüljön az utóbbi szépségeiben. Én otthon amúgy főképp Bachot és ortodox férfikórusokat hallgatok. 

Hogyan fogadtatta el magát a karizmatikus mozgalom az egyházzal?

A hierarchia néhány éles szemű tagja már a kezdet kezdetén szimpatizált a karizmatikusokkal. Látták, hogy ez egy olyan irány, amivel az egyház megint tömegekhez tud szólni és tömegbázist tud alkotni. VI. Pál pápa sietett már a Vatikánba összehívni a karizmatikus vezetők első világtalákozóit, amelyekre rendszeresen elment. De hogy itthoni példát mondjak, főpásztorunk, Erdő Péter sem félt sok felelős feladattal megbízni karizmatikusokat a 2007-es budapesti Városmisszió során, mert amikor körülnézett, hogy mely közösségek azok, amelyek valóban foglalkoznak misszióval és értenek ehhez, akkor minket nagyon gyorsan megtalált. Az intézmény és a karizmatikus oldal nem csak együttműködhet, hanem egymásra van utalva. Ezek az irreguláris haderők nagyon is lojálisak az egyházzal és igénylik a püspöki tekintélyt. 

Önnek egyébként kik a kedvenc teológusai?

A karizmatikus megújulás nagyon bibliás, nagyon Írás-központú, és nagyon sok benne a felnőttkori megtérő. Emiatt a teológiája is kicsit a konvertiták teológiája. Közel áll hozzánk például Szent Pál, mert nála egyértelmű és a végsőkig élezett, hogy az ember a sötétségből a világosságba kerül át, a halálból az életbe. Persze ez a jánosi írásokra is jellemző. Ezt mi magunk is így éltük át. Közel áll hozzám Szent Ágoston. A teológiailag műveltebbek látják a Szent Ágoston és Szent Tamás közti kapcsolatot is, így a klasszikus tomizmus is közel áll hozzánk. A II. Vatikáni Zsinat utáni szerzők közül Suenens bíborost sokan kedveljük, hiszen ő támogatta is a karizmatikus mozgalmat. Az én személyes mesterem, aki ma is él, Dr. Ralph Martin. Ő az egyik első karizmatikus közösség, a Word of God alapítója, ma a detroiti nagyszemináriumban vezeti az új evangelizáció tanszékét. Ott kétszáz kispap tanul, főleg karizmatikus családok gyermekei. Az ő jó barátja volt az az Avery Dulles bíboros, aki egyfajta dinamikus ortodoxiát képviselt a Zsinat utáni zűrzavarban. Nagyon szeretem a könyveit.

Olvassa el ezt is: Avery Dulles SJ: Katolicizmus és halálbüntetés

Mi az, hogy konvertiták teológiája?

Az, hogy semmiképp nem hirdetünk olyan univerzalista teológiát, ami el akarná mosni a Krisztusban hívő és a nem hívő, a megtért és a nem megtért emberek állapota közti különbségeket. Legyen már világos, hogy miért vagyunk keresztények! Mi osztjuk a klasszikus teológia azon álláspontját, hogy a hit és a keresztség által kerülünk kegyelmi állapotba és valóságos közösségbe Istennel. Nekem egyébként a fő teológiai táplálékom a Katolikus Egyház Katekizmusa. Az embereket persze elsősorban nem megkülönböztetni akarjuk, hanem meghívni. Én magam is átmentem egy megtérési folyamaton egy karizmatikus közösség segítségével, és a feleségem is. Mindketten bonyolult családi körülmények közül érkeztünk, minket elhagyott az édesapám, még anyukám várandóssága alatt. Én nem tudom, ha nem térünk meg és nem részesülünk a Szentlélek elképesztő biztatásában, a hit, remény, szeretet erejében, akkor milyen családunk lett volna. Mertünk volna-e nagycsaládba belevágni? Sokakat evangelizáltam közösségvezetőként és diakónusként mindenfelé, de azt látom, a legnagyobb gyümölcs otthon termett, hiszen öt nagy gyermekünk van, akik hívők és dinamikus, kreatív, boldog emberek. Semmit nem csinálnék szívesebben, mint most, hogy a legfontosabbról beszélek az embereknek, mert ez hat és használ. 

Mi a haszna a karizmatikus megújulásnak?

Ugyanaz, mint bármilyen, hiteles keresztény lelkiségnek:

Ötven év után úgy látom, hogy a megújulás legnagyobb gyümölcse a katolikus nagycsaládok tömege. A közösségeinkben megtért fiatalok családot alapítva sok gyermeket, sok hívő embert ajándékoztak Istennek és a nemzetnek. A mi szemünkben a karizmatikus megújulás a magyar nemzet megújulásának is fontos eszköze. A mostani szlogenünk az, hogy „Megújuló szív, egyház, nemzet”. Ezért dolgozunk!

Fotók: Szilvay Gergely és Kunszabó Zoltán