Spanyolország: egy mai Nagy-Magyarország

Zavargások törtek a katalóniai és baszkföldi spanyol kisebbség körében, akiknek a tagjai szélesebb körű személyi autonómiát, távlati célként a területi autonómiát tűzték ki – nem lennék meglepődve, ha fél évszázad múlva ilyen híreket olvashatnánk. 

Egy kis adalékkal szeretnék szolgálni a Katalónia-vitához.

Szalma György erdélyi kollégám egyértelműen a katalán függetlenségi törekvések mellé állt, Rajcsányi Gellért feltette a kérdést, hogy a birodalmi-konzervatív vagy az etnonacionalista-konzervatív elvet érdemes követni, Czopf Áron pedig egyértelműen elítélte a balos szeparatizmus számlájára írt kérdést, rámutatva, hogy magyar szempontból még hátráltathatja is a határon túli magyar törekvéseket a katalán, baszk, s minden más európai elszakadási törekvés. 

Az viszont kétségtelen, hogy a határon túli magyarok törekvései jól illeszkednek az európai regionalizmus kortárs törekvéseihez. Nyilván ha magyar szempontból nézzük a kérdést, eme kettős szorításba kerülünk: ha szimpatizálunk is a nemzeti-etnikai kisebbségek autonómia-, esetleg elszakadási törekvéseivel, erkölcsi alapon, felmerül a kérdés, hogy taktikailag jó-e nekünk mindez. Ha pedig félretesszük a magyar érdekek kérdését, önmagában vajon jogos-e az önállóságra való törekvés? 

A nagy politikai világnézetek mentén is nehéz a döntés: a nacionalizmus nem csak baloldali lehet, hanem jobboldali is. És hát ki a nacionalista? Az „elnyomó”, birodalmi központ (Bécs/Budapest/Bukarest/Madrid), vagy  az elszakadni kívánók (Budapest/Bukarest-Balázsfalva-Gyulafehérvár/Székelyudvarhely/Barcelona)? A válasz lehet egyik is, másik, vagy akár mindkettő. 

Sokan a katalán kérdést is gazdasági kérdésként kezelik, akárcsak Skóciát, a Brexitet vagy az EU-s tagállamok szuverenitásának kérdését, de nincs igazuk: ez kulturális-nemzeti kérdés. Lásd Petőfit, aki inkább lenne kivert, megtépázott, de szabad farkas, semmint jól, kényelmesen élő, de láncon tartott kutya. 

A Madrid által alkalmazott erőszak kérdése is inkább taktikai (erkölcsi dimenziója mellett, természetesen): az katalizálja-e az elszakadási törekvéseket, ha hagyjuk őket és megadunk mindent, amit lehet; vagy az, ha erőszakot alkalmazunk? A történelmi példákat tekintve érvelni ugyanis mindkét módon lehet: inkább verd le kemény kézzel a törekvéseket, mert ha hagyod őket kibontakozni, kígyót melengetsz a kebleden; inkább hagyd kibontakozni, mert ha levered, akkor szítod is a törekvéseket.

Spanyolországot természetesen meg lehet feleltetni a mai Romániának is, ha a nemzetiségek érzelmeit, törekvéseit tekintjük. De ha az államberendezkedést, lehet, hogy inkább az Osztrák-Magyar Monarchiát kellene elővenni. És a probléma megértésében is jobban segít a Monarchia. Miért is?

Madrid dilemmája nem csak Bukarest dilemmája, hanem Bécsé, és még inkább a kiegyezés utáni Budapestté is.

Ezt a magyar szemlélet nem így gondolta, ám pontosan ugyanígy viszonyult saját nemzetiségeihez saját területén belül. Ha pedig birodalomnak a többnemzetiségű államokat nevezzük (amely felfogást joggal lehet bírálni, de mostanra megteszi), akkor Bécs és Budapest dilemmája hasonló, mint ma Madridé. 

A katalánok ugyanis 2017-ben egy dolgot biztosan nem állíthatnak, szemben a Franco-rendszer idejével: hogy el lennének nyomva. Pont a Franco-rendszer alatt érvényesült elnyomásra válaszolt azzal a rendszer vége után az új spanyol demokratikus rezsim, hogy nagyon széleskörű autonómiát adott a tartományoknak, köztük még szélesebbet a baszkoknak és katalánoknak. A katalánok tulajdonképp csak a tőlük elvitt pénzt hozhatják fel Madrid ellen (akárcsak egész Erdély Bukarest ellen, csak hát Erdély többnemzetiségű); egyébként van területi, nyelvi, gazdasági, kulturális, mindenféle autonómiájuk. Katalónia ma állam az államban, éppen olyan, amilyennek Székelyföldet, esetleg egész Erdélyt szeretnénk Románián belül. 

Hogy mi esetleg szívesen látnánk egy államiságában önálló Erdélyt, annak oka pedig az, hogy mielőtt Erdély Romániához került volna, azelőtt Magyarország része volt (és már volt önálló állam is, fejedelemségként). Tehát itten van egy történelmi, előzmény-probléma. Ez az oka annak, hogy Spanyolország nem csak az elnyomó Romániával, hanem a nemzetiségeknek sokat adó Magyarországgal is párhuzamba állítható. Persze mi autonómiát nem adtunk a románoknak, szlovákoknak, ruténeknek, de a kor viszonyahoz képest széleskörű szabadságot élveztek nemzetiségeink az első világháború előtt.

A kérdés tehát az, mi mindent adjon meg Madrid a katalánoknak, hogy azok nyugton maradjanak? A válasz:

A mostani események arra is szomorú választ adnak, melyik lehetett volna a jó megoldás a Monarchiában a nemzetiségi kérdésre, már nem kizárólag erkölcsi szempontból, hanem az ország egyben tartásának szempontjából: a kemény kéz vagy az engedékenység. Ugyanis egyik sem. A kemény kéz fokozza az ellenállást, az engedékenység pedig – nos, az is fokozza, csak másképp. Mindig találni egy-egy újabb kis érvet az elnyomásra a legszélesebb autonómiában is. Van persze Európa-szerte számos példa az autonómiával megelégedő nemzetiségekre is.

Etikai alapon pártolnunk kell a széles (személyi vagy területi) autonómiát megfelelő létszámú nemzetiség esetén, de ezzel nem biztos, hogy megálljt parancsolunk az elszakadási törekvéseknek (nyelvhasználatot a mindennapokban, egyesületesdit pedig bármilyen kis létszámúnak). Egy nem szövetségi állam részéről viszont érthető, hogy egyben óhajtja tartani az országot. 

Akárhogy is, a magyar szempont nem csak etnonacionalista lehet, sőt. 1848 és a Hasburgok elleni szabadságharcunk miatt hajlamosak vagyunk magunkat a nemzeti szemponttal meghatározni, s megfeledkezünk egykori országunkról, amelyben a nemzetiségek 52, a magyarok pedig 48 százalékát alkották a lakosoknak Horvátországgal együtt, de ha utóbbit leszámítjuk, akkor is csak 54 százalékot tettek ki a magyarok (az 1910-es népszámlálást tekintve). 

Mindehhez hozzátehetjük, hogy ha nincs első világháború, akkor nem biztos, hogy a nemzetiségek érvényesíteni tudják elszakadási törekvéseiket – legalábbis nem 1918-20-ban, és nem úgy, ahogy tették, hanem lassabban. És lehet, hogy egyesek semmit, mások területi autonómiát, megint mások elszakadást értek volna el, s lehet hogy nem ismernénk rá a mai határokra. 

Az elszakadó Katalónia párhuzamának a szlovákok is megfelelnek, esetleg a románok, független nagybácsi (Ó-Regát) nélkül. S lám: a mai Románia központosítottabb nemzetállam, mint a mai Magyarország. A mai Romániában semmi nyoma annak, hogy úgy tisztelnék a történelmileg kialakult régiókat és nemzetiségeket, mint a mai Spanyolország teszi. Ha Románia úgy nézne ki, mint ma Spanyolország, megnyalhatnánk a tíz ujjunkat. (Ettől még persze, és ez a független Katalónia mellett érv, örülnénk egy önálló Erdélynek. Vagy egy visszacsatoltnak, de akkor az nem az önálló Katalónia mellett érv. Ebből is látszik: az elnyomás az éberséget és az elszakadás indoklását tartja fenn, de a megadott autonómia széles köre nem feltétlen mulasztja el a függetlenségi vágyakat.)

És ahogy tehetné egy mai, Kárpát-medencére kiterjedő Magyarország. Vagy egy esetleg önállóvá váló, magában is sokszínű Erdély. 

Érzelmek szintjén lehet, nem lesz nyugalom az autonómiás-békén hagyós politikával sem, de etikai rend lesz, és ekkor az erkölcsi fölény a birodalmi központté, a jogtalan rendbontó pedig a pattogó nacionalista. Erdély még önállóan is soknemzetiségű, és vezetésében román dominanciájú állam lenne, lehetne tehát egy Katalónia-problémája Székelyfölddel. Sokáig bonyolíthatjuk a kérdést tehát.

Még egy mellékes megjegyzés: a nyugat, benne Európa megmentésének keresztény-konzervatív projektje szempontjából (már ha van ilyen), mivel a katalánokat nem nyomják el, a katalán kérdés mellékes. Az lehetséges ugyanis független Katalóniával vagy anélkül is. Minden opció mellett lehet minden világnézet szempontjából érvelni (kivéve persze az etnonacionalistát). A föderatív EU-t akaró maradékok szempontjából is mindegy: lehet Katalónia esetleges elszakadását az EU széteséseként is értékelni, de akár úgy is, hogy gyengülnek általa az EU-nak keresztbe tevő nemzetállamok.

Miközben vigyázó szemünket Madridra és Barcelonára vetjük, ne felejtsük el: Spanyolország valójában egy mai „Nagy-Magyarország”.